bezár
 

gyerek

2016. 07. 25.
Nincsenek külön gyerek- és felnőtt történetek
Interjú Dunajcsik Mátyással
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Dunajcsik Mátyás első gyerekkönyve, A szemüveges szirén a Kolibri kiadónál jelent meg az idei Könyvhétre. Ennek apropóján Németh Eszter kérdezte a szerzőt.

PRAE.HU: Vágjunk is a közepébe: hány világítótorony van Izlandon? És mi köze van mindehhez Mán-Várhegyi Rékának, akinek a végén – többek közt – megköszönöd a támogatását?

Az Észak-Karolinai Egyetem egész világot lefedő, csodálatos világítótorony-nyilvántartása szerint Izlandon 124 világítótorony van – ezekből én úgy másfél tucatot láttam személyesen, főleg a sziget délnyugati felében, és kettőbe sikerült bemennem is. Ám ezekben sajnos ma már nem lakik senki, hiszen a technológia rég túlhaladt ezen a mesterségen. Az utolsó izlandi világítótoronyőr, aki még az apjától örökölte a hivatalt, 2010-ben vonult nyugdíjba – bár ő is már inkább csak afféle múzeumőr volt, aki a toronyba látogató turistákat fogadta. De persze, mint az utóbbi időben mindenre Izlandon, a turistaipar nemrég a világítótornyokra is kivetette a hálóját, így például Dyrhólaey gyönyörűszép tornyát a nyáron átalakították egy miniatűr luxushotellé, ahol a megfelelő összegért akár öt embert is el tudnak szállásolni ebben az elképesztően szép épületben, ahonnan döbbenetes kilátás nyílik a déli part szikláira és föléjük magasodó gleccserekre.

Mán-Várhegyi Réka pedig azért került bele a köszönetnyilvánításba, mert legelőször vele beszélgettem Atlantáról és a kalandjairól, amikor még egy jóval egyszerűbb és rövidebb, a Tesloff-Babilon kiadó Szeretek olvasni sorozatába terveztem írni egy mesét, ahová olyan, nekem igen kedves szerzők is írtak már, mint Bartók Imre és Sepsi László. De mire összeállt a fejemben a történet, már világos volt, hogy ez egy jóval terjedelmesebb regény lesz, mint a sorozatban szereplő rövid történetek.

PRAE.HU: Kicsoda volt Árni Magnússon, az izlandi intézet névadója, amelynek támogatásával második éve élsz Izlandon?

Árni Magnússon egy 17-18. századi izlandi tudós, könyvtáros és antikvárius volt, aki az Izland fölött akkoriban uralkodó dán király szolgálatában kezdte el mániákusan gyűjteni az Izlandon és Skandinávia más részein fellelhető középkori kéziratokat. Ezeknek a legfontosabb darabjait pár száz évvel a kereszténység felvétele után, a 13-15. században írták népnyelven az izlandi katolikus szerzetesek, és ezekben őrizték meg a középkori Skandinávia történetét, a kereszténységet megelőző ógermán hitvilág énekeit, valamint azokat a családi bosszú- és szerelmi történeteket, amik Izland benépesülésének idején és nem sokkal utána foglalkoztatták az izlandiakat.

Később aztán ezeknek a kéziratoknak nagyot csökkent a megbecsülése a reformáció érkezésével, olyannyira, hogy a legszegényebb vidékeken az értékes borjúbőrre készült kéziratok lapjaiból alkalmanként mellényeket és nadrágokat is készítettek. Árni Magnússon viszont minden kéziratot összegyűjtött és összevásárolt, amire csak rá tudta tenni a kezét, és voltaképpen neki köszönhetjük, hogy ez a páratlanul gazdag irodalmi és történeti anyag, ami a kéziratokban van, és amit ma Skandinávia legfontosabb hozzájárulásaként tartanak számon az európai kultúrához, végül megmaradt, és a mai generációk számára is olvasható, kutatható. Vagyis ha Árni Magnússon annak idején nem veszi a fejébe, hogy ezek a történetek márpedig megérdemlik, hogy megőrizzük őket, akkor ma nem csak Wagner-operák nem lennének, és így nem lenne Térey Nibelung-lakóparkja sem, de nem lenne se A Gyűrűk Ura, se Trónok harca, és még a Marvel-féle Bosszúállók sorozat, vagy éppen Neil Gaiman híres regénye, az Amerikai istenek is szegényebb lenne egy fél szereplőgárdával.

Így aztán nem csoda, hogy az izlandi állami egyetemen belül Árni Magnússonról nevezték el azt az intézetet, ami a középkori és modern izlandi nyelv és irodalom kutatásával és oktatásával foglalkozik, főleg, hogy az intézet legféltettebb kincsei éppen az ő gyűjteményéből származó eredeti kéziratok. Mivel pedig izlandi nyelvet csak nagyon kevés más helyen lehet tanulni a világban, ennek az intézetnek van egy ösztöndíjprogramja is, kifejezetten olyan külföldieknek, akik meg szeretnék tanulni ezt a nyelvet, hogy később akár kutatók, akár műfordítók legyenek belőlük. Ennek az ösztöndíjnak a keretében kerültem én is Izlandra, ahol most tavasszal végeztem el egy hároméves BA-program második évét.

PRAE.HU: Ha már a nevek, kiről kapta Atlanta a főszereplő a nevét, és a történetben megjelenő helyszínek elnevezésénél milyen szempontok voltak a döntőek?

Atlanta természetesen az Atlanti-óceánról kapta a nevét – ez egyébként egy teljesen létező izlandi személynév, nagyon megörültem neki, amikor megtaláltam. A személyneveknél egyébként arra törekedtem, hogy olyan izlandi vagy nemzetközi neveket találjak, amik a magyar fül számára sem túl bonyolultak, és nem tartalmaznak speciális izlandi karaktereket, mégis erősen áthoznak valamit az adott szereplő személyiségéből és a hely szelleméből. Így lett aztán a tanítónő Kamilla, a két szerelmes ex-bálnavadász Erik és Ragnar, és így tovább.

A helyneveknél különösen szerencsés helyzetben voltam, ugyanis Izlandon a legtöbb helynév beszélő név és egészen pontosan lefordítható – ezek hol egészen költőiek, hol pedig meglepően földhözragadtak. Például a híresen egzotikusnak hangzó „Eyjafjallajökull“ egyszerűen azt jelenti, hogy „a sziget [eyja-] melletti hegy [-fjalla-] gleccsere [-jökull]“. De azért ha azt mondom: „Jégföldén lakom, a Füstös-öbölben, de vannak barátaim a Hőforrás-kertekben és a Fóka-vízesésnél is“ – ez azért eléggé meseszerűen hangzik, pedig csak teljesen hétköznapi városneveket mondtam, konkrétan hogy „Izlandon lakom Reykjavíkban, de vannak barátaim Hveragerðiben és Selfossban is”. És mivel a magyar agglutináló nyelvként ugyanolyan szép hosszú szóösszetételeket tud csinálni, mint az izlandi, ezért aztán nem is volt más dolgom, mint az izlandiakhoz hasonló helyneveket összerakni – csak éppen magyarul. Szóval végső soron Szelesszirt, a Hollóhegy vagy a Macskavölgy izlandira lefordítva egészen hétköznapian hangoznának.

De végig a könyvben igyekeztem megtartani ezt a furcsa billegést, hogy éppúgy, ahogy a történet idejét sem lehet egész pontosan belőni – még vannak világítótoronyőrök, akik rádión kommunikálnak egymással, de szó esik bálnanéző hajókról és számítógépekről is – tulajdonképpen sehol sincs expliciten kimondva, hogy konkrétan Izlandon, és azon belül is hol járunk. Dehát éppen ez a jó a mesékben, hogy az ember a térben és az időben is kedvére válogathat.

PRAE.HU: A szemüveges szirén kizárólag bevett (gyerek)irodalmi toposzokkal operál, nagyon kockázatos és merész is így könyvet írni. Mi segített megtalálni az egyensúlyt?

Nem vagyok különösebben nagy olvasója vagy szakértője a kortárs gyerekirodalomnak, így elsősorban a saját gyerekkoromból és a későbbi irodalmi-népmesei stúdiumaimból merítettem azokat az elemeket és toposzokat, amik a történet dramaturgiai vázát alkotják, és amiken azért itt-ott igyekeztem csavarni is egy kicsit. De azt hiszem, ebben a könyvben a néhol talán túlságosan is kiszámítható cselekmény igazából csak a hordozórakéta szerepét tölti be, amin keresztül megismerhető és bejárható lesz az a világ, amit elképzeltem, és amit aztán Gilicze Gergő csodálatra méltó illusztrációi olyan szépen kiegészítettek és továbbgondoltak.

PRAE.HU: A külföldi irodalomban számos példát találni a zene szövegbe emelésére, magyar (gyerek)könyvekben azonban még elég ritka. Szerintem izgalmas többletjelentést ad a szövegnek. Mit gondolsz, az olvasók hallgatják majd a zenét olvasás közben?

Nagyon remélem! A nagy műalkotásokra való intertextuális utalások és az azokkal való játék mindig is fontos részét képezték az írásaimnak, és ugyanúgy megtalálhatók az első két „felnőtt“ könyvemben, a Repülési kézikönyvben és a Balbec Beachben is: Nam June Paiktól kezdve Claudio Monteverdin, Szöllősi Géza hússzobrain vagy éppen Marcel Proust és Nádas Péter szövegein át Thomas Mannig és Szerb Antalig nagyon sok irányba lehet továbbindulni ezekből a szövegekből, és a szél és a tenger viselkedését leíró jazz-sztenderdek is tulajdonképpen ezt a sort viszik tovább. Ezek a nevek és dallamok önmagukban is egy-egy külön világot alkotnak, és ezeket a világokat a rájuk való utalásokkal néhány mondattal be lehet emelni a szöveg hangulatába.

Persze, ha valaki rendelkezik némi alapműveltséggel a jazz területén, akkor ezek a számok mindenféle külső segédlet nélkül is megszólalhatnak a fejében, de azt hiszem, a 21. században naivitás lenne azt gondolnunk, hogy az emberek nem számítógéppel, okostelefonnal a kezük ügyében olvasnak, ahonnan néhány kattintással a világ szinte összes valaha létezett zenéje elérhető. Tengerjazz címmel egyébként készítettem egy YouTube-os playlistet is, ahová sorrendben összeszedtem ezeket a felvételeket. De persze igyekeztem úgy megírni a szöveget, hogy a zenékről adott néhány mondatos jellemzéseknek köszönhetően ha valaki soha egyetlen számot nem hallott még ezek közül, akkor is nagyjából sejteni fogja, mit kell elképzelnie.

PRAE.HU: A sziget és világítótorony a gyász mellé állítva nagyon erős motívum, aminek szép feloldását kapja az olvasó a könyv végén. Melyik szál volt előbb, ez vagy a kalandosabb, a kísértethajóé?

A legelején csak annyit tudtam, hogy a főhősnek egy világítótoronyban kell laknia, kell találkoznia egy kísértethajóval, és kell a történetbe üldözési jelenet is. Dehát ha az ember olyan sztorit ír, ahol a szereplők között épp ugyanannyi halott szerepel, mint élő, akkor nyilvánvalóan muszáj foglalkoznia a túlvilág, a veszteség és a gyász fogalmaival is – arról nem is beszélve, hogy én magam alapvetően melankolikus alkat vagyok, akit a hurráoptimizmus helyett ezek a sötétebb témák sokkal inkább érdekelnek.

A történet során négy generáció, egy százvalahány évvel ezelőtti és egy nagyon mai, kortárs világlátás kerül párbeszédbe egymással, ami remek alkalmat ad arra, hogy az ember olyan témákról is elgondolkozzon, mint az öröklődés, a személyes és a kollektív emlékezet, az egyén és a közösség iránti felelősség, és persze az, hogy hogyan maradhatnak velünk azok, akiket valójában már elveszítettünk, miközben azok, akik elvileg ott vannak mellettünk, bármikor eltűnhetnek az életünkből.

PRAE.HU: A mellékalakok közt is akadnak a magyar gyerekkönyvekben szokatlan, ritka viszonyok, gondolok itt Ragnarra és Erikre. Szeretem azt a természetességet, ahogy ők megjelennek, léteznek a könyv lapjain. Valahogy így képzelem az érzékenyítést.

Magában a mese szövegében nincsen konkrétan leírva, hogy Ragnar és Erik egy pár lennének, csupán annyi, hogy bár korábban ősellenségek voltak, Ragnar „ma már akár meg is halna“ Erikért – a könyv fülszövegében szereplő „szerelmes bálnavadászok“ szókapcsolat viszont persze csak rájuk vonatkozhat, így a kettőből bárki összerakhatja magának a dolgot, ha nyitott erre az értelmezésre. De annál, hogy a történet perifériáján feltűnik két szerelmes férfi – és miért ne tűnhetne fel? –, én sokkal fontosabbnak tartottam a történetben az olyan elemeket, amik egy kicsit kimozdítják a hagyományos (és a mesék által sokszor különösen megerősített) nemi szerepekről való felfogásokat. Mert itt nem csak arról van szó, hogy Ragnar és Erik szeretik egymást, hanem például, hogy egy kislány is elindulhat egy ilyen veszélyes küldetésre egyedül az óceánon, vagy hogy egy apafigura is lehet olyan, akit minden szeretete ellenére maga alá temet a felesége elvesztése miatt érzett depresszió, és a történet egy pontján még el is sírja magát – és ezzel nincsen semmi baj. Vagy éppen ott van Magda, az egyetlen női világítótoronyőr és örökös sakkbajnok, vagy Kamilla, az iskolai tanítónő, akit csak rádión keresztül hallunk ugyan, de tulajdonképpen egyedül az ő higgadtságának és racionalitásának köszönhető, hogy a történet többi szenvedélyes férfialakja nem sodorja magát végzetes katasztrófába.

De azt, hogy a megbélyegzés vagy az elfogadás mennyire apró, nekünk sokszor észrevétlen dolgokon múlik, azt egy teljesen váratlan dolog mutatta meg nekem igazán a könyvvel kapcsolatban. Az ugyanis, hogy a főhős, Atlanta szemüveges legyen, csak a legutolsó pillanatban dőlt el, és én nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Később viszont több szülőtől is kaptam visszajelzéseket, hogy a gyerekeik, akik szintén szemüvegesek, mennyire hálásan fogadták, hogy végre egy olyan sztorit olvashatnak, aminek a főhőse szintén szemüveges. Őszintén szólva kevés szívettépőbb dolgot tudok elképzelni annál, hogy 2016-ban szemüvegesnek lenni még mindig küzdelem és probléma lehet egy kisiskolásnak – és akkor más furcsaságokról, mondjuk egy testi fogyatékosságról vagy a szokásostól eltérő családi háttérről vagy szexualitásról még nem is beszéltünk! –, és utólag hihetetlenül örülök, hogy ez ellen, ha akaratlanul is, de sikerült valamit tennem ezzel a könyvvel.

PRAE.HU: Egyszer azt nyilatkoztad a Könyvesblogon, hogy a kortársaid által gyerekként olvasott klasszikus könyvek listájában kevés az átfedés az általad olvasott könyvekkel. Ha most lennél gyerek, miket olvasnál az elmúlt tíz év gyerekirodalmából?

Nekem az irodalom szempontjából eléggé szabálytalan gyermekkorom volt, mert mire megtanultam egyedül olvasni, addigra a szüleim már rég felolvasták nekem és a bátyámnak esti meseként a komplett klasszikus ifjúsági irodalmat, a Nagy Indiánkönyvtől kezdve a Huckleberry Finnig és vissza. Úgyhogy az első könyv, amit önállóan olvastam el, A Gyűrűk Ura volt, amit csak vérsznobok és elmeháborodottak neveznek gyermekirodalomnak.  A fantasy aztán később még sokáig velem maradt – a bátyámmal általánosban még külön kölcsönkönyvtárat is üzemeltettünk az iskolakönyvtár részeként –, de azzal párhuzamosan már a kezdetektől a legvadabb „felnőtt“ dolgokat olvastam össze, Ingmar Bergman forgatókönyveitől kezdve Sade Márki írásain és Baudelaire költészetén keresztül az ógörög drámákig.

Hogy az utóbbi tíz évből mit olvasnék, arról fogalmam sincs, mert az utóbbi tíz évben nemigen foglalkoztam gyerekirodalommal, csak azt láttam, hogy egyre több és jobb gyerekkönyv jelenik meg, és szép lassan a gyerekirodalom gettósítása is kezd feloldódni. Ezért tudok mindig elszomorodni, amikor egy-két rokon vagy ismerős büszkén hangoztatja, hogy náluk csak a Mosó Masa mosodája meg A Négyszögletű Kerek Erdő és a Karinthy-féle Micimackó megy, mert azok voltak csak a szép idők, és persze ők is ezeken nőttek fel. És hát persze nincs is baj ezekkel a nagy klasszikusokkal, csak közben elképesztően izgis dolgokról maradnak le ők is, meg a gyerekeik is.

PRAE.HU: Hogyan látod most a magyar gyerekirodalom helyzetét? A földrajzilag távolított, külső nézőpont mennyit változtatott a megítéléseden?

Én abban hiszek, hogy nincsenek külön gyerek- és felnőtt történetek, csak történetek vannak, amiken belül az egyik ilyen, a másik olyan eszközökkel és eljárásokkal dolgozik. Nyilván vannak olyan sztorik, aminek az értelmezéséhez nem Heideggertől veszed elő A műalkotás eredetét, hanem mondjuk Propptól A mese morfológiáját, bár egyébként az efféle keresztbeolvasások is vezethetnek termékeny értelmezésekhez. Az utóbbi években a Harry Potter- és az Alkonyat- sorozatnak köszönhetően már konkrét könyvpiaci statisztikák is alátámasztják, hogy az ifjúságiként indult vagy annak szánt irodalmat valójában az összes létező korcsoportban olvassák, ahogyan azt is tudjuk, hogy egy gyerek se lett még értelmi fogyatékos attól, hogy „túl korán“ olvasta mondjuk Dosztojevszkijt. Engem annak idején Proust tanított meg arra, hogy az „én“ valójában gyűjtőfogalom, és igazából mindenkinek tízezer lelke van, amit erre a helyzetre úgy lehetne lefordítani, hogy mindenkiben tízezer különböző ízlésű és igényű olvasó lakik, akik közül néha a Mészöly-filológus kerül a felszínre, néha meg a Rowling-rajongó.

Én a magam részéről mindössze arra törekedtem, hogy egy olyan könyvet írjak, ami húsz év irodalmárkodáson edzett öreg rókaként nekem is tetszik, de ha lenne gyerekem, akkor neki is szívesen olvasnám. Ám ebben persze benne van az is, hogy nyilván úgy képzelem, hogy nekem lenne a legokosabb, legérzékenyebb, legjófejebb és legcsodálatosabb gyerekem a világon.

 

Fotó: Korai Zsolt

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Németh Eszter --


Más művészeti ágakról

Vénusz nercben a Vidéki Színházak Fesztiválján
irodalom

Üzenet, de kinek? Üzenet, de kinek?
Szabó Magda: Üzenet odaátra
Mozart in the Jungle


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés