bezár
 

film

2016. 11. 16.
Szépségek és szörnyetegek
Bruno Dumont: A sors kegyeltjei... meg a többiek
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A 6. Mozinet Filmnapokon került bemutatásra Bruno Dumont szürreális kosztümös dramedy-je, A sors kegyeltjei… meg a többiek, mely abszurd humorral, egy fájdalmas szerelmi történeten keresztül beszél a szexuális identitás felvállalásának nehézségeiről.

A francia filmművészetben már a klasszikus korszakban, a húszas-harmincas években létezett számos alkotás, melyek megkérdőjelezték a polgári társadalmak osztályviszonyait, és tették ezt sokszor a szatirikus humor segítségével. A rendzők között élen járt a sokféle stílusban alkotó Jean Renoir, aki komor drámái (Állat az emberben, A nagy ábránd) mellett kevert hangnemű társadalomkritikákat vágott a mozinézők képébe. A korai A vízből kimentett Boudou, A szuka vagy sokat méltatott főműve, a Játékszabály a francia nagypolgárság és arisztokrácia merev szabályait és túlkomplikált világát bírálta. A vízből kimentett Boudou-ban a címszereplő hajléktalant egy kékvérű üzletember fogadja be, azonban Boudou annyira megundorodik a formalitásoktól, hogy önként távozik az elit köreiből, visszatérve a szabad ég alá, ahol ő is valóban szabad lehet.

Tulajdonképpen Jean Renoir örökségét viszi tovább Bruno Dumont legújabb filmjében, A sors kegyeltjei… meg a többiek című szatírában, melyben az arisztokrácia és a munkások úgy állnak szemben egymással, mint a Boudou vagy a Játékszabály „játékosai”: a fehérgallérosok a mesterségességet, a kékgallérosok pedig a természetes ösztönlétet képviselik. Ám Dumont nem elégszik meg azzal, hogy lemásolja a francia filmművészeti hagyományt, hanem az osztálykonfliktust kiegészíti, sőt zárójelbe teszi a szexuális identitás felvállalásának jelenkorban is releváns problémájának főszereplővé tételével.

Bruno Dumont: A sors kegyeltjei... meg a többiek

Már nyitójelenetében frappánsan megalapozza a századelőn (1910), a francia tengerparton, a Slack-öbölben játszódó film vegyes, félig abszurd, félig rögrealista hangulatát, világát. Míg a kagylóhalászok (a Bréfort-família) nyitóképe (neo)realista szociális problémafilmet ígér, addig az azt követő jelenet, az arisztokrata család, Van Peteghemék érkezése burleszkbe illő momentum a majd széteső automobilt vezető hajlott hátú, bohókás papucs papával (André), és a kagylóhalászokra rácsodálkozó, hibbant feleségével (Isabelle). A Van Peteghemek úgy viselkednek vidéken, mint a gyarmatosítók: mindent egzotikusnak tekintenek, és a Bréfortoktól elvárják, hogy kiszolgálják őket. A Bréfort-fiúk (élen Ma Loute-tal, azaz Öccsével) a család női tagjait hordják át a mocsáron egy szigetre, és csónakáztatják a kékvérűeket. Időközben azonban az idillt megzavarják a tengerparti rejtélyes eltűnések, melyeknek hamarosan a család barátai is áldozatául esnek. Míg a két, Stan és Pan-párost idéző nyomozó, Machin és Malfoy az eltűntek után kutatnak kevés sikerrel, a furcsa Bréfort-család legidősebb fia, Ma Loute (az eredetileg címszereplő karakter magyar fordításban az Öccse nevet kapta) és a felváltva lánynak és fiúnak öltöző Billie Van Peteghem között szerelem lobban. Mely szerelemnek a tradícióktól eltérően nem a társadalmi osztálykülönbségek, hanem a mindkét fél családjában lapuló szörnyű és szomorú titkok állják útját.

A sors kegyeltjei igencsak összetett alkotás, mert nemcsak a humoros és drámai hangnemet keveri, hanem mítoszokat és műfajokat is megidéz. A Bréfort-család titkára hamar fény derül, mely a nyomozási procedúrával együtt a pszichothrillerek és horrorok történetsémáját juttathatja eszünkbe. Ezzel összefüggésben pedig, amennyiben a tudatlan és amorális, a családi szokásokat továbbörökítő vagy legalábbis szótlanul gyakorló Ma Loute-ot tragikus szörnyetegként fogjuk fel, Billie-t pedig a naiv, tiszta szépség megtestesítőjeként értelmezzük, akkor Renoir Állat az emberben című klasszikusa mellett A Szépség és a Szörnyeteg-mese is joggal merül fel a befogadóban Bruno Dumont alkotását nézve.

Bruno Dumont: A sors kegyeltjei... meg a többiek

A sors kegyeltjei amolyan posztmodern szintézis, paródia és pastiche egyben. Paródia, mivel egyszerre rekonstruktív és dekonstruktív, azaz megidézi a klasszikus toposzokat, de egyiket sem tradicionális módon, hanem gúnnyal, idézőjelben eleveníti fel. Ezért nem vehetők komolyan például a nyomozók: a kb. 200 kilós Machin legtöbbször begurul a játéktérbe, és bár vannak jó ötletei a párosnak, de többnyire inkompetensek, és a sztori megoldása sem hozzájuk kapcsolódik.

Így a Bréfortok sem felelnek meg a tipikus horrorfilmek szadista rémcsaládjainak. Ugyan A texasi láncfűrészes mészárlás vagy Wes Craven A domboknak szeme van című kultikus slasherök elevenednek fel a família révén, azonban itt a „szörny”, legalábbis az egyik „szörny” szenved a monstrum szerepkörében. Ma Loute, bár nem tudja megfogalmazni ellenszenvét családja vadságával szemben, de cselekedetei (például leszidja kistestvéreit, mikor Billie-t megkörnyékezik) egyértelműen elmozdítják őt az emberibb ember irányába. Billie mint a tisztaság szimbóluma lenne az a lány, aki értelmet adna a fiú vegetatív életének, és Öccse talán általa kitörhetne ebből az egyre iszonyúbbnak tetsző közegből. Amit persze Bruno Dumont kellő finomsággal ábrázol, így nem változik ez a történetszál olcsó férfimelodrámává. A fiú reflektálatlan létmódjában egyáltalán nem szenved vagy unatkozik, csupán Billie révén kapizsgálni kezdi, hogy valami nincs rendben. Az arisztokrácia tehát már itt, ebben a kontextusban is pozitívabb erőként van jelen, nem pusztán komikus, szánalmas figurák reprezentálják a felső tízezret, mint Jean Renoir említett társadalomkritikus műveiben.

De – s ez biztosítja A sors kegyeltjeinek igazi tragikus vonását – a „szépség”, azaz Billie sem tradicionális értelemben vett hercegnőfigura. Billie csak látszólag, külsejében felel meg a tiszta szépség ideáljának, amúgy már öltözködési szokásai is furcsává teszik. A Raph művésznevű fiatal színésznő remek választásnak bizonyult a szerepre, mert gyermeki vonásai, hófehér bőre és tengerkék szeme valóban kétségbe ejtik a nézőt is, hogy Billie vajon fiú vagy lány-e. Azaz eldönthetetlen az ifjú Van Peteghem nemi identitása, ilyen szempontból Billie igazi queer, aki szó szerint ruháival cseréli önazonosságát. Éppen ezért válik igen izgalmassá és drámaivá Ma Loute-tal folytatott kapcsolata, hiszen felmerül a kérdés, hogy egy ilyen nagy játékos, mint Billie, képes-e az őszinte érzelmek kifejezésére, vagy a Bréfort-fiúval folytatott kapcsolata is csak szemfényvesztés, mint a lány / fiú parókái és öltözetei.

Bruno Dumont: A sors kegyeltjei... meg a többiek

A Ma Loute – Billie viszony tehát önmagában nagyon érdekes fő történetszál, mely ízlésesen, lassan, konvenciók nélkül bomlik ki, és akár kis hibaként is felróható Bruno Dumont-nak, hogy a humort erről a cselekményrészről lehámozta. Így némileg mesterkéltté válik A sors kegyeltjei, mert a burleszkjeleneteket, helyzet- és jellemkomikumokat szinte kínosan az arisztokrata család idősebb tagjaira és a két tökkelütött nyomozóra korlátozza. Jóllehet, a humoros jelenetek amúgy ezekben az epizódokban remekül összesimulnak a drámával, és csak néha-néha érezhetjük már nagyon fárasztónak és modorosnak a poénokat. Csak egy igazán kirívó jelenetsor maradt A sors kegyeltjeiben, a történet vége felé, mikor a testes Machin rendőrnyomozó felfújódik, és egy rögzítőkötél tartó ereje választja el őt attól, hogy a fellegekbe szálljon. Ezeknél a képsoroknál öncélú az abszurd, enélkül is működött volna a történet konklúziója. Sőt ez a geg teljesen felesleges idiotizmusként hat, a többi hangnemkeveréssel ellentétben agyoncsapja a keserű végkifejletet.

Szerencsére amúgy a Billie – Ma Loute főszálon kívül is vannak érdekes melléksztorik. Illetve szám szerint egy, mely a még mindig nagyszerű Juliette Binoche Aude Van Peteghem nevű nagynéni karakteréhez kötődik. A harsány, extrovertált nő a cselekmény közepén érkezik meg, és elkezdi uralni a sztorit, mindenkinek beszólogat, ő határozza meg a papucs André és a meglehetősen feminin Christian családjának napi rutinját ezentúl. S mint kibomlik, Aude és Billie közt több van nagynéni – unokahúg viszonynál. Valami, ami miatt Ma Loute és a lány / fiú kapcsolata sem működhet.

Bruno Dumont: A sors kegyeltjei... meg a többiek

Természetesen ez a sztoriszál is a fő téma, a nemi identitás és a szexualitás köré szerveződik, ez a problémakör írja felül az osztálykonfliktust. Ami ugyan elő-előjön a történetben, főleg, mikor Aude számára világos lesz, hogy Billie és Ma Loute szeretik egymást, de a család többi tagja ezt nem fogja fel tragédiának, sőt inkább még a Bréfort-família ellenszenvesebb is Billie-vel szemben, Ma Loute a Van Peteghemek már befogadnák. Továbbá mint a fő fordulat után világossá válik, ezúttal a „nagyságos asszony” sztereotípiáját kifigurázó Juliette Binoche karaktere, Aude sem annyira a társadalmi egyenlőtlenségek, hanem a Billie-vel kapcsolatos nyomasztó titka miatt ellenzi a kamaszszerelmet.

Így pedig eljutunk 1910-ből korunkba, mikor bár az osztályviszonyok átrendeződőben vannak, és egyre nagyobb a szakadék a felső tízezer és a szegény rétegek között, mégsem annyira az anyagi problémák, hanem a nacionalizmus és a xenofóbia mellett a szexuális másság és elutasítása a XXI. század kínzó kérdése. Avagy az emberek előbb fogadják el egy hajléktalan férfi és egy gazdag üzletasszony szerelmét, mint két alternatív szexuális identitású ember viszonyát. A sors kegyeltjei szórakoztató formában, érzékenyen mutatja be ennek tragikomédiáját, így a sztori botlásai ellenére erősen ajánlott film Bruno Dumont műfaji hibridje a hibrid identitásról és annak következményeiről.

 

A sors kegyeltjei... meg a többiek

(Ma Loute)

Színes, feliratos, német-francia dráma, vígjáték, thriller, 122 perc, 2016.

Rendező: Bruno Dumont

Forgatókönyv: Bruno Dumont

Operatőr: Guillaume Deffontaines

Producer: Rachid Bouchareb, Jean Bréhat, Muriel Merlin

Vágó: Basile Belkhiri

Szereplők: Brandon Lavieville (Ma Loute Bréfort), Raph (Billie Van Peteghem), Fabrice Luchini (André Van Peteghem), Juliette Binoche (Aude Van Peteghem), Valeria Bruni Tedeschi (Isabelle Van Peteghem), Jean-Luc Vincent (Christian Van Peteghem), Didier Després (Alfred Machin), Cyrill Rigaux (Malfoy)

Bemutató: 2016. november 17.

Forgalmazó: Mozinet

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Adrian Grunberg: Rambo V – Utolsó vér
Megemlékezés Sára Sándor rendező-operatőrről
Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot

Más művészeti ágakról

színház

Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma Az önfelvállalás és az én-beszéd hatalma
Csórics Balázs Lélektükrök című önismereti irodalmi estjének napok múlva is dolgozó visszhangjai
Interjú Kárpáti Tiborral könyvről, a pixelek mai felhasználásáról és külföldi munkáiról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés