bezár
 

film

2016. 12. 23.
Létminimum
Ken Loach: Én, Daniel Blake
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Cannes dupla Arany Pálmása, a brit Ken Loach visszatért. Nyíltan balos politikai állásfoglalás helyett szocialista-realista érzékenységű karakterdrámával jelentkezik, melyben sorsra hagyottság és intimitás lépnek kölcsönhatásba.

Az Én, Daniel Blake korántsem szeretne száraz társadalmi kérdéseket biflázó protest-darab lenni: Loach-t jobban érdekli, miképp használódik el az ember ilyen-olyan szociális útvesztőkben. Pontosan ebben áll az idei cannes-i győztes lényege, ez adja a szívét-lelkét: Hogyan bír talpon maradni két angol középosztálybeli, egy öregedő asztalos és egy két gyermeket önállóan nevelő fiatal anya, ha a rendszer akaratlanul is ellenük, korántsem értük dolgozik?

Paul Laverty írótárs, aki immár 20 éve, a Carla dala óta az idén 80 éves mester alkotópartnere, ugyancsak azt a pillanatot keresi, amikor a címszereplőben és a nézőben is feltárul a humánum. Daniel Blake hurcoltatásával ugyanis roppant könnyű azonosulni, lehetne ő bármelyikünk a széthulló „middle class”-ben. Sutba hajítottsága rímel a Loach-életművet nagyban inspiráló Biciklitolvajok olasz neorealista csellengésére, Tarr Béla méltóságtól fosztott karaktereinek tablójára, a Két nap, egy éjszaka belga munkásnőjére – az Én, Daniel Blake epizodikus struktúrával világít rá figurái nehéz helyzetére. Csatangolnak, nem találják a helyüket, rideg hivatali parancsolatokkal, szabályzatokkal ütköznek, akár a kivert kutyák. Az 59 éves ács és Katie, a késő húszas anyuka, valamint kisfia, lánya próbálnak – ha nem is küzdeni – de méltósággal viselkedni, helytállni. Örökké kötődni próbálnak a Loach-hősök, ám végül az örvény lejjebb taszítja őket. Forgasson konzervatív família által tépázott, skizofrénné derogálódott kamaszlányról (Családi élet), alkosson lírai realizmussal parolázó coming of age történetet (Kes), brit alsókutyákról regélő objektív-talajközeli férfi- vagy családdrámákat (Kőzápor, Nevem Joe), netán anti-tinédzserdarabot a nagybetűs Életbe belépni kívánó 15-16 évesről (Édes kamaszkor), a hajlott korú direktor legalább 50 éve ugyanazt a témát hajszolja. Szereplői társra lelnének, nők, férfiak mellett telepednének le, hol pusztán zökkenőmentes felnövésről ábrándoznak, keserű pillanataikból menekülnének – az Én, Daniel Blake nyomatékosan brit grit képen törlés, az alkonyév leképzése a szigetország új hullámának több évtizedes, poros eszközeivel.

Én, Daniel Blake

Loach-nál rendre az egyén áll a centrumban, problémamozis szemszöge a közeget árnyalja, kontextusba helyezi a dilemmákat. Jelenleg Newcastle szociális rendszere kerül fókuszba – a film bürokratikus útvesztőjében kóválygó-tévelygő figurái nem azért csöppennek kafkai világba, mert szürreális rémálmok ijesztgetik őket, hanem azért, mert a munkaügyi központok, az ügyintézők mereven, sőt, olykor diktatórikusan ragaszkodnak reguláikhoz. Szabályok követik egymást, az Én, Daniel Blake-ben pedig egyik intézkedés kizárja a másikat, ennek levét az átlagember issza. A címalak munkanélküli segélyért folyamodna, melyre nem találják jogosultnak, pedig orvosa szerint nagyon is az, ám ekkor becsúszik egy állás, amit nem fogadhat el, míg a hivatalos elutasítást kézhez nem kapja. Loach az ilyen pillanatoknak ágyaz meg rengeteg munkás-epizóddal: Daniel egy egészségügyi probléma miatt kerül hirtelen padlóra, önéletrajzíró-tanfolyamra kötelezik, rádöbben, hogy az IT-korszakban alapvető feladatokat képtelen végrehajtani, lévén ódivatú, tollal papírra író öreg. Utóbbi nem az ő hibája: másképp szocializálódott, ám ezt sosem kényszerítené rá senkire. A munkaügyisek ellenben ridegen pontosan ezt teszik vele, és lehetetlen patthelyzetekbe sodorják. Bár a rendszerszolgák jót akarnak, eszükbe sem jut belegondolni abba, hogy fiatalok, középkorúak vagy öregek identitását zilálják-e éppen szét. Az adminisztrátor úgy véli: ami számára előírt, az jó, hiszen törvénybe fektette valaki okosabb, neki már csak skandálnia kell néhány paragrafust. Azt nem tudja, sőt, az intézkedések vélt hibátlansága, de leginkább rögzítettsége miatt nem is akarja átérezni, hogy sokat nyom a latban az emberi vetület. Daniel és Katie viszont gondolnak erre, sőt, a bőrükön érzik. Innen pusztán az emberi melegség, a barátság-bajtársiasság jelenthet kiutat, az Én, Daniel Blake kedves tésztavacsorát, idős úr és kisgyerekek közötti szép párbeszéd-momentumokat nevez meg a humanitás jelölőiként. Sőt, további árnyalásra is képes: Loach ugyanúgy mutat nekünk szigorú hivatalnoknőt vagy fehér inges, "Kérem!"-mel rendre utasító, lökdöső biztonsági őröket, mint segíteni próbáló, majd a kollégája által fenyegetett dolgozót és névvel illetett, együttérzést tanúsító alkalmazottat – legutóbbi okkal bukkan fel a mozi zárószcénájában.  

Én, Daniel Blake

Ezért kísérteties, amikor egy rendezettnek tűnő középosztálybeli ház ajtaja mögül egy ősz borostás, hajléktalan küllemű bácsi nyit ajtót egy kisgyereknek, amikor Daniel végül az utcára hajítás ellen didereg (Dave Johns tudvalevőleg stand-up komikus, mégis brillírozik), vagy amikor Katie (Hayley Squires ifjú színésznő és színműíró), bár munkát lel, méltóságát kénytelen időlegesen háttérbe szorítani. Utóbbi kapcsán nem is véletlen, hogy az öreg Blake is átérzi a sorsát, a lány húspiaci termékké züllesztése miatt zokog – Katie helyett is, önmagáért úgyszintén. Az Én, Daniel Blake nem próbál mítoszteremtő darab lenni, pusztán ennek illúziójával szolgál. Ráébreszt, a munkaügyi hivatal falát összepingáló, rövid időre „Sir”-ré növekedő bácsit már az összeomlás kerülgeti, a rendszer két nagyobb bajt is a nyakába akaszt. Önbecsülését pusztítja el és egészségét is rombolja – ugyanis a lelke már alig él. Hőssé válásról tilos ábrándozni: pusztán apró átlagember-pillanatokba lehet egyre gyengébb kézzel kapaszkodni a zord, kisrealista miliőben.

Én, Daniel Blake

Igaz, Daniel Blake végül központi alak lesz. Kutyába veszik, egyre mélyebbre süllyed, és a film végül üzenetdarabként harsogja tézisét az ember számba veendőségéről, a tárgyszerűsítés-parancsolgatás elutasításáról. Mégsem válik belőle melóspropaganda: az Én, Daniel Blake rögrealizmusa sallangok nélkül, gáláns, minimalista jegyekkel, csendben, ám határozottan kardoskodik az individuum legalapvetőbb jogaiért. Magyarországon hasonlóan átérezhető a szituáció, mint Newcastle-ben, vagy bárhol, ahol a gépies mechanizmusok primátust élveznek az egyes személy érzelmeivel szemben. Nincs gengszternarratíva, mint a Kőzáporban vagy a Nevem Joe-ban, csupán párhuzamot vonhatunk. 2016 Nagy-Britanniájának Szajki Irénjét (Családi tűzfészek) vagy Szepesi Tiborját (Hotel Magnezit) Daniel Blake-nek hívják, akin félelmetesen kevés ember próbál segíteni, akiben roppant kevesen fedezik fel a méltóságot. És akit hasonló nemtörődömséggel lök odébb a jóléti rendszer (amelyben legfeljebb két érző lelket találni), ahogy a Hotel Magnezit című rövid etűd munkásszállóról kiebrudalt ex-repülőtisztjét.

 

Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake)

Színes, feliratos brit-francia-belga filmdráma, 2016, 100 perc

Rendezte: Ken Loach

Írta: Paul Laverty

Zene: George Fenton

Operatőr: Robbie Ryan

Vágó: Jonathan Morris

Szereplők: Dave Johns (Daniel), Hayley Squires (Katie), Briana Shann (Daisy), Dylan McKiernan (Dylan), Sharon Percy (Sheila)

Forgalmazza: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16

Bemutató: 2016. december 1.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

film

Óda a merengő ifjúsághoz Óda a merengő ifjúsághoz
Joachim Trier: A világ legrosszabb embere
Beszámoló a 11. Frankofón Filmnapok programjáról
Enyedi Ildikó: A feleségem története

Más művészeti ágakról

gyerek

Lépesméz, zseléprint és papírszív Lépesméz, zseléprint és papírszív
Trogmayer Éva és Egervölgyi Lilla Medvemese című első kötetéről
színház

Három magányos szív Három magányos szív
A Hatszín Teátrum Hárman a padon című előadásáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés