színház / előadás
2007. 01. 04.
Attól tartok, veszélyes vállalkozás valamikor forradalminak és újítónak számító előadásokat rekonstruálni. Főként, ha olyan ütemben fejlődő műfajról van szó, mint a modern tánc. A nagy mesterek, táncosok, illetve koreográfusok nevéhez fűződő produkciókat érdemes a szájhagyomány legenda-képzésére bízni. Gyakran megeshet ugyanis, hogy „leporolásuk” után is avíttnak, akár kínosnak is tűnhetnek.A Budapest Tánciskola estjének rekonstrukciós kísérletét látva több olyan kifejezést kell használnom, amelyeket általában sikítva kerülni szoktam.
2007. 01. 04.
A Trafó havi műsorfüzetének elején egy színes jelmagyarázat tájolja a nézőt, hogy milyen megrázkódtatásra számíthat az aktuális előadásokban. A három fokozat: megcsíp, felráz, kirobbant (kék, narancssárga, piros). Frenák Pál koreográfiája a középső fokozatot kapta, meglepő is lett volna, ha annál alább adja a néző sokkolását.
2007. 01. 04.
Zsótér Sándor az utóbbi időben többször demitizált történeteket, hogy a lecsupaszított legendából újat teremtsen. Ezúttal az angol romantikus irodalom egyik legékesebb darabjába, a Jane Eyre-be szántott bele.
2006. 12. 30.
Még mindig a Jane Eyre-t olvasod? – kérdi a Zsótér Sándor rendezte Jane Eyre címet viselő produkció végén a címszerepet alakító Wéber Kata Marjai Virágtól. Épp most fejezem be – válaszolja Marjai. Amit tehát az eltelt csaknem három órában a Radnóti Színház színpadán látott a néző, az nem feltétlenül Charlotte Brontë regényének hűséges adaptációja. Inkább egy nő életének históriája, akit történetesen Jane Eyre-nek hívnak. Persze ennek és annak a Jane Eyre-nek a története alapjaiban megegyezik, hiszen az előadás szövege Brontë-é. Ám a mű (és vele együtt az előadás) itt és most mégsem az övé, hanem Zsótéré, munkatársaié és színészeié.
2006. 12. 16.
A Trafó Budapesten az egyik legfontosabb, kortárs produkciókat befogadó létesítmény. Változatos a programja - a kortárs kifejezés, ugye, sok mindent takar - ám a produkciók színvonala sohasem süllyed egy bizonyos színvonal alá. Így akár még rendhagyónak is nevezhető az az élmény, amelyben most hétvégén lehetett része a lelkes "kortárs" közönségnek. Nevezzük ezt egyszerűen a ”nem hiszek a szememnek” élményének. Talán így írhatjuk le a legegyszerűbben, amit láttunk.
2006. 12. 13.
Parti Nagy Tartuffe-je reflexió. A Tartuffe-re és a világra. Utóbbi pedig kétségkívül változni fog. Kérdés, hogy a reflexió meddig lesz valóban reflexív, és mikortól válik majd az egykor volt kor, a mi jelenünk lenyomatává. Amikor ismét újra kell írni.
2006. 12. 13.
Ez a Tartuffe talán egy felnőttebb közönségnek készült. Egy olyan közönségnek, amelynek már nem kell odaírni a címszereplő neve mellé, hogy: „álszent”. Egy olyan közönségnek, amelyik szívesebben továbbgondolja, hogy mi születhet a káoszból, illetve, hogy mi vezetett oda.
2006. 12. 06.
„A pokol pedig a földön van, és életnek hívják” – írja Tar Sándor Szürke galamb című kötetében. A Thália Színház Új Stúdiójában a hétvégén ötvenedszer elevenedett meg Háy János ördögjátéka, a földi poklot festő A Pityu bácsi fia, Bérczes László munkája nyomán színházi mennyországgá rendezve.
2006. 12. 05.
„A kétszáz évre előre tervezett életem megint tíz évvel rövidebb lett” – panaszolja kétségbeesetten az előadás egyik szereplője. Irreális élettervek, túlzott önreflexió, soha meg nem valósuló és meg nem valósítható álmok szilánkokra törése a galambszürke halványlila plasztikvilágban.
2006. 11. 29.
Tudom, óvatosan kell bánni a címként felhasznált idézetekkel, főleg, ha ilyen súlyos a konnotációjuk. Azonnal valamilyen mélységesen mély jelentés közepébe ugrunk bele, aztán aggódhatunk, lesz-e fedezete annak a szörnyű mélységnek.
