színház / előadás

Az időről beszélni olyan, mint egy mellettünk elhaladó autóban ülő más nemzetiségű ember szájáról leolvasni, amit mond. Színházi időről beszélni, valamiért azt gondoljuk, hogy könnyebb, mert mintha ki lenne szakítva a valóságosból, mintha mesterséges volna, mintha sűrűbb lenne, mintha egyszerűbb volna fogást találni rajta. Mintha lassabban haladna el mellettünk az autó, mintha valaki – ha nem is az anyanyelvünkön, de – artikuláltabban beszélne, és talán az ablak is résnyire nyitva volna.

Könnyed nyáresti szórakozást ígér az egyik legsikeresebb még élő magyar drámaíró, Egressy Zoltán halálról írt fekete krimikomédiája, amelyet Őze Áron rendezésében mutatott be az Óbudai Társaskör. A szerző saját két novelláját alapul véve az óbudai kultúrcentrum megrendelésére írta a darabot az intézmény nyári programsorozatához, nyári előadás lévén eleve a Társaskör szabadtéri kertjére adaptálva. A nézőtér itt alakíttatott ki, a színpadot lényegében a ház belső felének tornáca képezi, és három tábla jelzi a három helyszínt: a hotelt, az éttermet és a rádiót.

Nyár nem múlhat el Zsámbék nélkül, így van ez már évek óta. Amikor pedig egy mondaton belül szerepel Nagy Zsolt és Kohlhaas Mihály neve, ott az egészen döbbenetes felismerés: mennyire tökéletes választás. Nagy Zsolt az én szememben mindig is időzített bomba volt, egyszerre vad és érzékeny színész, az ösztön és az ösztön kordában tartásának megtestesülése, Kohlhaas Mihály maga, így egyértelmű volt: Zsámbékon idén is csillapíthatom a kíváncsiságom.

Az Armel Operaverseny produkciói között rendszeresen találkozhatunk izgalmas kortárs alkotásokkal. 2014-ben egy Mozart-darabot leszámítva a fesztivál teljes programja modern darabokból állt, míg idén inkább a klasszikus szerzők álltak a programsorozat középpontjában. Kivételt képezett ez alól Annelies Van Parys Private View című alkotása, amelyet a Muziektheater Transparant jóvoltából láthattunk a Thália Színházban. A műsorismertető szerint az előadás kísérlet egy újfajta zenés színház megteremtésére.

Nem születhet mindenki fehér férfinak Nyugat-Európában. Nemcsak azért, mert kihalnánk, azért sem, mert nem lehet mindenki egyformán szerencsés. A többieknek marad a remény. Például egy fekete nőnek, valahol egy apró dél-afrikai halászfaluban, aki nem adja fel a küzdelmet, hogy döntéseket hozzon saját sorsáról, s így irányításába vegye azt. Márpedig a Fishers of Hope egyetlen női szereplője nem adja fel, mindent megtesz, hogy valahogy életben tartsa családját, és amikor kell, kiáll saját igazáért.