A nézőket a Blaha Lujza térről ingyenes buszjárat szállítja Zsámbékra, ezért magamban máris megszavazok egy pluszpontot a szervezőknek. Amikor odaérünk, az előadáshoz társuló kiállítás (Floszmann Attila fotó- és installációművész munkája) még nincs kész, elterelnek hát bennünket a konkrét helyszín felé, és mire elérjük azt a poros földúton, kellően bele tudunk helyezkedni a történet sivár világába. Egy konténerben rendezték be a színpadot, ezt látva rögtön felvillanyozódunk: mennyi lehetőséget rejt egy ilyen! Aztán ahogy halad előre az előadás, veszítünk a lelkesedésből, mert a zseniális tér adottságai viszonylag kevéssé lettek kihasználva, de erről majd később.

A hordókból, matracokból és vasbútorokból álló díszlet – azaz a huszonéves Iulius Caesart elrabló kalózok főhadiszállása – hangulatos, a sok földszín és a mélyvörös árnyalatai baljós, mégis valahogy otthonos hatást keltenek (tér: Cseh Renátó). A kalózkapitány, Hariszteász (Gáspár Tibor) kíváncsi a fiatal, művelt és makacs rabra, így a darab viszonylag korai pontján megtörténik a történet szempontjából leglényegesebb találkozás: Hariszteász és Caesar (Takács Géza) szemtől szemben állnak egymással. Nem kell hozzá sok, hogy a brutális, az embereit kizsákmányoló, a nőkkel felháborítóan bánó, de nagyon intelligens kalózvezért lenyűgözze Caesar éles nyelve, ösztönös politikai tehetsége, és megpróbálja maga mellett tartani a fiút. Ám közben Caesar csatlósa, Cirrus már elindult Róma felé, hogy megszerezze ura váltságdíját… míg a kalóztanyán tombolnak az érzelmek is: Sophia (Horgas Ráhel), Hariszteász lánya titokban szerelmes a fiatal szakácsba, Miróba (Ágoston Péter).

Az előadásban ikonikus mondatok hangzanak el nem csupán a két főszereplő, de a mellékszereplők szájából is: „boldog vagyok, mert kitalálta a Főnök, hogyan éljünk”. Az áthallásokat fölösleges is magyarázni, az első mondattól az utolsóig egyértelmű, miféle párhuzamot látunk itt, mégis kísérteties, ahogy Hariszteász próbálja meggyőzni Caesart, hogy a kalózok kizsákmányoló, erőszakos és szexista köztársasága valójában a testvéries osztozkodás, a féltő atyai szigor és a feltétlen jóakarat társadalma. Nem mintha a rangkóros, az anyagi világ fertőjében fetrengő Róma az ígéret földje volna, Caesar mégis otthon érzi magát benne, ám Hariszteász lelkesedése látszólag megingatja: talán mégis ez a kalózköztársaság a létező világok legjobbika?

Mikor Caesar végül felülkerekedik, pontosan úgy bánik fogvatartóival, ahogy a későbbi hadvezértől, Róma teljhatalmú urától várjuk. A kivégzésjelenet Kalóz Jenny dalát juttatja eszembe Brecht Koldusoperájából, amikor Cirrus megkérdezi Caesart: „Mindet megöljük?” Amire a szenátor hanyagul rávágja: „Mindet!” A rendezés egyébként is brechti módon távolít, sok nagytotált használ, ránk bízza, hogy a pergő párbeszédekből kihámozzuk a lényeget. Ez néha sikerül, néha nem, amiről korántsem csak a megvalósítás tehet; Szálinger Balázs időmértékes soraiban a ragyogóan pontos mondatok közé olykor becsúsznak modorosságok is, mint például a szerelme után síró Sophia monológjában elhangzó kérdés: „hát ennyire jó nő a háború?”. Talán azért is, mert a premiert láttuk, de az előadás végig kettős érzéseket kelt: váltakoznak az egészen kiemelkedő pillanatok (Caesar és Hariszteász párbeszédei szinte kivétel nélkül, a Dadust játszó Nagy Mari minden szemvillanása), a felejthetőbbre sikerült megoldásokkal, mint mondjuk a szerelmi szál vagy a látványos, de a történet szempontjából érdektelen autós jelenetek. Itt kanyarodnék vissza a térkihasználáshoz: a színpadot a rendező a hangár ajtaja elé helyezte, így folyamatosan adott volt a lehetőség az ajtókkal és a kinti szabad térrel való játékra, de ezt mindössze kétszer használták ki, és valódi jelentősége csak a kivégzés-jelenetben volt. Itt az üresedő tér a történésekkel párhuzamosan mutatta meg: a kalózok társadalma tünékeny kísérlet maradt csupán.

Horváth Illés rendezése és az alakítások ellenben semmiképp nem tekinthetők tünékenynek. Gáspár Tibor Hariszteásza erőteljes és szuggesztív: a színész mesterien villantja fel a kapzsi, basáskodó vezető álarca mögött rejtőző lelkes idealistát, akinek éppen az idealizmusa jelenti majd a vesztét. Takács Géza is remekel Caesar szerepében: olyan tenyérbemászó és mégis vonzó személyiség, hogy a néző folyamatosan az undor és az elbájoltság között egyensúlyoz, ami kifejezetten maradandóvá teszi az alakítást. Pál András Arianésza komor, alázatos és fájdalmas lény, a Gémes Antos által játszott Marcust villogó tekintete és meglepetésszerűen feltörő jóságrohamai összetett és érdekes karakterré teszik. Ágoston Péter Mirója naiv, áldozatkész hősszerelmes, akinek esélye sincs harcolni a sorsa ellen, míg a Mészáros András által megformált Cirrus nagyon is tudja, mit csinál, szolgálatkészségében is mindig tudatos és méltóságteljes. A fiatal női szereplők sajnos kevés teret kaptak: Délea a testi és lelki önfeláldozás szobra, amit Lovas Emília meghatóan jelenít meg, ám a figura mélyebb rétegeit – ha vannak neki – kevésbé sikerül feltárnia. Az igazi kihagyott ziccer azonban Sophie, és ez esetben úgy érzem, maga a szerep hagy kívánnivalót maga után. Hariszteász lányáról, aki végül a történet kulcsfigurája lesz, hiszen közvetetten az ő tettei vezetnek a teljes összeomláshoz, alig tudunk meg valamit azon kívül, hogy szemtelen, mint minden tizenhat éves, és szerelmes, mint minden tizenhat éves. A gyilkosság, amit elkövet, súlytalanná válik azáltal, hogy nem látni, hogyan jutott idáig ez a lány, ki volt előtte, és ki lesz utána – a véres ruha és a hangjában felbukkanó arrogáns tónus erre nem magyarázat. Horgas Ráhel megteszi, ami tőle telik, de Sophia alakja több figyelmet érdemelt volna, kíváncsi lettem volna a történetére.

Nagy Mari a Dadus szerepében ismét remekelt – külön kiemelendő az öregkorról szóló, hátborzongató monológja -, de lényegében mégis férfiak játéka maradt a Köztársaság, annak ellenére, hogy a szereplők sorsa egy nőn fordult meg, és ha akarjuk, tekinthetjük metaforának ezt is. Legalább olyan fontos, mint a történet központinak szánt üzenete: egy erőszakon alapuló, de békésnek hazudott rendszer szükségszerű összeomlása. Az esetlegességek ellenére az előadás fontos és húsbavágó kérdéseket feszeget. Érdekes többek között, hogy a Köztársaság című darab – a térben rejlő lehetőségeken túl – 2016-ban, Magyarországon miért a Zsámbéki Színházi Bázison születik meg, és csak remélhetjük, hogy látható lesz majd többek által, könnyebben elérhető helyen is.

Szálinger Balázs: Köztársaság

Szereplők:

Gáspár Tibor, Takács Géza, Nagy Mari, Pál András, Ágoston Péter, Mészáros András, Horgas Ráhel, Gémes Antos, Lovas Emilia

Fotó: Koleszár Adél
Tér: Cseh Renátó
Jelmez: Gálvölgyi Anett, Miovác Márton
Smink, maszk: Ipac Szilvi
Fény: Kehi Richárd
Hang: Kerekes András
A rendező munkatársa: Kardos Tünde
Dramaturg: Sediánszky Nóra
Produkciós vezető: Krékits Péter
Kiállítás kurátora: Lendvai Linda

Rendező: Horváth Illés 

Zsámbéki Színházi Bázison 

2016. augusztus 29.

Fotó: Toldi Miklós