Sorra szállnak fel az emberek, mindenki a maga kis problémájával: az egyik higanymozgású, mert macskának képzeli magát, a másik szuicid hajlamú, halálfejes sminkben, talpig feketében ront be, a harmadik zugivó. Van, aki megállás nélkül szervezkedik, okoskodik, olyan is van, aki normálisnak hiszi magát, kicsit sem érti, hogy került a többiek közé. Egy egzaltált, temperamentumos énekesdíva is beszáll, meg egy Közel-Keletről menekült házaspár – a férfi durván veri terhes feleségét. Olyan is akad, aki csupán attól más, hogy vak – ő a legfélelmetesebb, mind tőle fél, jól mutatva a paradoxont: a normális felnőttek nem félnek a fogyatékkal élőktől, az abnormálisak igen, azok viszont a többi bolondtól nem ijednek meg.

Cselekményről nehéz beszélni, lazán kötődő, különálló jelenetek sorjáznak véletlenszerűen egymásután, egy mindenen átívelő szerelmi szállal összekötve, ami az egyetlen ép résztvevő, a hajóskapitány és a bolondságát tagadó lány között szövődik. A rendezőnő nem követi szorosan Brant XVI. századi történetét, elsősorban nyomasztó személyes élményeire és néhány rendszerkritikus véleményre koncentrál. A díszlet nyugtalanító hangulatot áraszt: a hajó belseje éjfekete, a mennybolt csillagai helyett legalább száz nyitott olló lóg be. Lábán Katalin szerint az ollómotívum azt fejezi ki, hogy egy ember élete bármikor hirtelen véget érhet, mintha elvágták volna. Sok a szereplő, mégsem mozgalmas, már-már vontatott, ringatózó, andalító ritmusú az előadás. Ez jól illik az álmos csobogással, vetített hullámzással aláfestetett tengeri környezethez.

Az előadás szövege – a sztorival ellentétben – a Márton László által lefordított eredetit veszi alapul. Brant más nyelvre nehezen átültethető, jambusokba rakott fő művét Márton nem kis bravúrral, nyelvi lelemények sokaságával hat éven át fordította, hogy a klasszikust a hazai közönség számára is megismerhetővé tegye (létezik egy ugyanilyen című, de ismertebb XIX. századi regény is Catherine Anne Portertől, melynek filmváltozata szintén népszerű, de annak nincsen köze tárgyunkhoz). A történések egy kiültetett mesemondó olvasószemüvegén keresztül elevenednek meg: a karosszékben ülő mesélő, egy télapószerű férfi részleteket olvas fel a könyvből, hogy előkészítse a soron következő jelenetet. Maguk a szereplők viszont sokszor szabadszöveget mondanak, talán olykor improvizálnak is. Mivel a színészek amatőrök, nehéz tetten érni a rendezői instrukciót, helyenként csetlés-botlást is látni, de pont a témaválasztás miatt mégis hiteles a legtöbb figura. „Olyan vagyok, mint egy festő, csak én emberekkel dolgozom, nem pedig színekkel”, így a rendező. Egyébként a festészeti párhuzam a darabban konkrétan megjelenik a Hieronymus Bosch azonos című festményére való utalással. Látjuk, a késő középkorban két művészt is megihletett a Bolondok hajója, nem véletlenül, lévén akkoriban a balgaság motívuma gyakori téma. Ráadásul a bolondok utaztatása mindennapi gyakorlat volt, jól szimbolizálva azt a törekvést, hogy a társadalomba ilyen-olyan okok miatt be nem illeszkedő marginális elemek élete a közösségi terek határain kívül folyjék.

Sodródik a hajó, ki tudja, hol köt ki, sodródunk mi is egyre mélyebbre a sötétségben. Bölcsességek hangzanak el a bolondokról, melyek közelebb vihetnek ahhoz, hogy ki-ki felismerje bolondságát, és így megnyíljon számára a bölcsességhez vezető út. Az előadás vége kifejezetten optimista: az előjelek ellenére senki sem hal meg, az utasok boldogan élnek, mint halak a vízben. Itt-ott döcögős, de – kérdem én – egy bolondokkal teli hajón vajon ki dönti el, hogy a hiba árt vagy használ. A produkció legnagyobb érdeme, hogy megmutatja, egy hazai színigazgató, ha kedve tartja, intézményes keretek közt, szabadon megvalósíthatja önmagát, egy klasszikus műbe simán belekeverheti felhalmozott élettapasztalatát, világnézetét, minden keserűségét és fájdalmát, bizonyítva a művészet szabadságát.

Sebastian Brant: Bolondok hajója

Fordította: Márton László

Szereplők: Álmosd Phaedra, Barkó Tamás, Buda Géza, Gerald A. Jameson, Kassai László, Koleszár Bazil Péter, Kókai János, Kovács Andrea, Kovács Éva Rebecca, Lenhardt Anita, Molnár Ildikó, Nagy Ferenc, Radomir Maja, Rácz Magdi, Schefcsik Ferenc, Szedres Rita, Tamási Leonárd, Túri Hajnal

Dramaturg: Abody Rita

Koreográfia: Gyulavári Ágnes

Zene: Darvas Kristóf, Kalmár Pál

Díszlet: Uglár Csaba

Jelmez: Békés Rozi

Rendező: Lábán Katalin

Bemutató: 2016. május 26.

RS9 Színház

Fotók: Olajos Ilka