film
Az apropó nem más, mint hogy I. Ferenc pápa 2016-ban kimondta, hogy az evangéliumok legvitatottabb alakja, Mária Magdolna nő létére végre nem számít másodrendű lénynek, furcsa mellékalaknak a keresztény hagyományban. Éppen ellenkezőleg, ő maga is apostol volt – ő, akiről évszázadokon át kitartóan terjedt a prostituált-legenda, személyét pedig két másik evangéliumi nőalakkal, a Betániai Máriával, valamint a Lukács evangéliumában említett, névtelen „rossz hírű nővel” is összemosták, ráadásul néhány éve a titkos társaságos, összeesküvés-elméletes művészettörténeti giccsben utazó Dan Brownnak köszönhetően átmenetileg ismét a figyelem középpontjába került, maga is éppen olyan volt, mint ama jól ismert Tizenkettő, akik történetesen mind férfiak voltak, ennélfogva hitelességük és tiszteletük sosem volt kérdés tárgya az elmúlt évszázadokban.
![]()
Garth Davis rendezése egyértelműen egy eszközeiben egyszerű, sallangmentes, mégis az ábrázolt téma és szereplők megkívánta elemeltséggel dolgozó film kíván lenni, amely kifejezetten a női apostolra koncentráló történetként szolgál a legkülönbözőbb Jézus-filmek sorában. Szinte tapintható a hitelesség szándéka is: nem sorjáznak a grandiózus tömegjelenetek a történelmi filmek korabelinek szánt tárgyakban és kosztümökben való tobzódásával, nem követjük végig a gyermekkortól haláláig főszereplőnket, ahogyan az életrajzi tablók teszik, ehelyett a legmeghatározóbb időszakra, a Krisztussal való találkozás rövid idejére helyezi a hangsúlyt. Egyszerű, de mély érzésű és nagy hitű nőkét láttatja az ifjú Magdalai Máriát, aki elkötelezetten követi a rendkívüli karizmájú, ám legalább ennyire különös viselkedésű vándortanítót.
![]()
A film vállalása nemes, minthogy az eszköztelenség szerény minimalizmusával akar hatni, s annyiban sikeres is, hogy valóban ügyesen kerüli a hollywoodias vallási-bibliai giccset ez a szikár, egyszerű film. Szinte meditatív lassúsággal halad előre a jól ismert történet, amelyet most mintha nem premierplánból látnánk, hanem folyamatosan oldalról, egy kissé a háttérből figyelnénk, épp ahogyan Mária követi végig Jézus Jeruzsálembe vonulását és passióját. Ez az antidramatikus cselekményvezetés egy filmnek azonban a legritkább esetben tesz jót. Az ismerős epizódok különösebb magyarázat nélkül következnek egymás után, s mivel mind pontosan tudjuk, hová tartunk, ráérünk a lenszövetek és a kopár, sziklás táj valóságában elidőzni. A film sajátossága, hogy Mária mellett olyan, általában elhanyagolt mellékszereplőket emel ki, mint Iskarióti Júdás, aki ezúttal nem a megtestesült gonosz, ahogyan az árulót sokszor elképzeljük, hanem egy megtévedt, szenvedő ember, aki – mint olyan sokan a korában – félreértette Jézus tanítását. Különös módon sokszor mégis hiányérzetünk támad: nagyon fontos mondatok és mozzanatok hiányoznak a filmből, Mária jelentőségének és Jézussal való kiemelten szoros kapcsolatának hangsúlyozása érdekében például csaknem teljes egészében elmarad Jánosnak, a szeretett tanítványnak az ábrázolása, aki az Írások szerint Máriához és Jézus anyjához hasonlóan ugyancsak ott volt a végsőkig, a keresztről való levétel pillanatában éppúgy, mint az üres sírnál.
![]()
Érdekes pontja a filmnek, hogy a transzcendens elemek, például a csodatételek sem heroikusan vagy magasztosan ábrázolva jelennek meg, Lázár feltámasztása például kifejezetten gyötrelmes és nehéz cselekedetnek tetszik. Úgy tűnik, mintha a rendező a transzcendens minőség megjelenítését a gondosan szűrőzött képekre és a mesterségesen távolira alakított akusztikus térre bízta volna –, és nem kevésbé Joaquin Phoenixre mint Jézus megtestesítőjére. Van valami megközelíthetetlen és valóban emberfeletti ebben a Jézusban. Ennek ára, hogy a barátságos és megnyugtató tanító megszokott alakja helyett egyes pillanatokban az önmagába zárult, bomlott elméjű ember körvonalai sejlenek fel Phoenix Jézus-ábrázolásában, az viszont tagadhatatlan, hogy hosszú évek óta nem láttunk ilyen átélt és más, nem evilági minőség felé mutató Jézust. Rooney Mara szerencsére viszont nem „dolgozza túl” az ő Máriáját: ereje a tiszta és rezzenéstelen tekintetében rejlik – ez a magdalai asszony egy hétköznapi nő, akit mélyen megérintett valami, amit még ő maga sem tud nevén nevezni.
![]()
Garth Davis munkája a tökéletestől igen messze van, mint film túl gyakran válik unalmassá, sőt olykor vontatottá is, a Jézus-filmek, s úgy általában a kosztümös, történelmi filmek csapdáitól viszont ügyesen távol tartja magát, ez pedig már önmagában méltányolandó. A Mária Magdolna film nem feminista kiáltvány – ehhez jóval mélyebbre kellett volna süllyednie a didaxis mocsarába –, nem naturalista passió-exploitation, de nem is gördülékeny és szabályos elbeszélés. Sokkal inkább hasonlít egy kékesszürke árnyalatú bibliai képeskönyvre, amely olyan közös tudásra épít, amelynek felidézésekor részletes magyarázatra nincs szükség, s ha itt-ott felütjük, örülhetünk a szép képeknek és egy-egy jól eltalált részletnek.
Mária Magdolna (Mary Magdalene) Színes, feliratos angol film, 120 perc, 2018 Rendező: Garth Davis Író: Helen Edmundson és Philippa Goslett Producer: Iain Canning, Emile Sherman, Liz Watts Zene: Hildur Guðnadóttir , Jóhann Jóhannsson Operatőr: Greig Fraser Magyar szöveg: Speier Dávid Szereplők: Rooney Mara, Joaquin Phoenix, Chiwetel Ejiofor, Tahar Rahim Bemutató: 2018. március 29. Forgalmazó: UIP-Duna Film Korhatár: Tizenkét éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!
Képek forrása: UIP-Duna/Universal Pictures International



