A könyv címe mint összetett szó – bohócöröklét – nem könnyen olvastatja magát, nehézkes és keresett, vagy másfelől, ha tetszik, poétikus. A címadó szonett Fellininek szánt hódolat, a víg bohóc és a bús bohóc közti különbség megragadása, illetve e kettősség elmosása, amennyiben a versben a nevettető világ kerül szembe az azt figurázó bohóccal. A kép innen nézve aztán egyszerűsödik, és a kötet egészére rímel: a maszk, az álarc, a vers metaforája. Csakhogy ez a maszk, a szó éppen a világot helyettesíti, annak helyében áll, úgy viselkedik, akár egy szimulakrum: az eredetit, a valódit kellene fölmutatnia, de mivel ő maga lépett a helyébe, folyamatosan önmagára irányítja (vissza) a figyelmet.

A Sötét tus, néma tinta a szó valós és metafizikai beírásának ismert dilemmáját vitte színre, a Bohócöröklét a szó közlőképességének hitelességére kérdez rá. Az előbbi kötet nyitódarabjában a következőt olvashatjuk: lelkesült dolog: könnyed / tömör darabka / égtükör fölösleges / rész, földi lom, szó, / játszi jégszilánk, pörög – a vers a befagyott tavon odébb rúgott jégdarabban megcsillanó ég és az ezt megjelenítő szó azonosságát vagy fölcserélhetőségét állítja, ahol a megnevezés, a szó ugyanúgy pörög a műben, ahogy a jégszilánk annak világában. Az ismert és gyakorta idézett KAF-mű, a J. A. szonettje tapasztalatában – „a szó a szájban senki: jövevény. / Megköt, felold a vándor szövevény – / hű mindenségben szétfutó gyökérzet / göröngyeként ha pörgök, hörgök, érzek:” – a szó és a világ, az eredet (hang) és a megszólaltatás viszonya problematizálódik, ami pedig a Bohócöröklét egyik Dsida Jenőhöz írt darabjában a megváltozott értékrendre utaló reflexiót is az esztétikai tapasztalatnak a Heideggernél megalapozott (meglehetősen poétikus) szerkezetéhez közelíti: „Unt, romlékony anyag, lelki kacat, csiszolt / Apróság, csupa szó, s mégis a tiszta lét / Borzongása – a vers mozgat a fény felé, / Formát ad, s maradandón / Pörget minden örök fohászt.” (Búcsú az angyalitól – Elérhetetlen ének) A fenti három citátum literális és metaforikus mozgást egyszerre kifejező szava, a „pörög” ugyanúgy jellemzője a világnak, az anyagnak, mint az ezt megnevező szónak (vagy műnek), mely a vers horizontjában éppúgy matéria („romlékony anyag”), mint egyfajta anyagtalan anyagszerűség („lelki kacat”), aminek a költemény ad metafizikus távlatot („a tiszta lét / Borzongása – a vers mozgat a fény felé”).

A Bohócöröklét egyik nagy kérdése, hogy miként keletkezik az esztétikai tapasztalat akkor, ha a szemlélet különbségei az értékek közti különbségeket nem hagyják érintetlenül, s a világot szóként, szövegként, idézetként vagyunk csak képesek megérteni. Innen tekintve feltűnő, hogy a citátumokat, kölcsönzött szólamokat, a versek hangsúlyosan reflexív világát körülvevő paratextusok (az ajánlókon, köszöntéseken túl a kötet egészét is meghatározó zenei és textuális metaforák, mint az impromptu és a divertimento, vagy a cikluscímként szereplő cantus firmus) nemcsak hang és szöveg, megszólaltatás és anyag relációjának kihívásaiban jelölik a művé válás lehetőségeit, de a bevezetőben mondottakkal ellentétben elvárásokat támasztanak a könyv olvasóival szemben. A számos jelölt és jelöletlen idézet azonosíthatóságán túl (mint néhány helyen, ahol nem ajánlás vagy felismerhető hommage irányít a költészeti hagyomány egy-egy korpuszához vagy darabjához) a tág értelemben vett elitkultúra ismerete elengedhetetlennek tűnik a tüzetesebb értelmezői munka megkezdéséhez, így tehát már a cikluscímek és más, a versek jellegét meghatározni kívánó jelölések interpretációja is alakíthatja a vershez, az olvasáshoz való viszonyt. Miközben, ha rögtönzésekként, szórakoztató szándékkal rögzített, vagyis nem az átszellemült elme hosszas kínlódása közepette született művekként tekintünk a költeményekre, akkor olyan alkalmi szövegek együtteseként is olvashatjuk a kötetet, mely helyenként alig akar többet, mint bohóckodni az irodalmi univerzum és az írói szerep, az alanyi költő és az idézetté íródó világ újraolvasott képletein: „Ha még írok, tán minden szóm kitörlöm. / Itt pálmák súlya úgy elhortobárgyul – / s jaj, én vagyok a jó meg az a balfa… // És maradok: más hitnek bóvli börtön, / kretén világ, mely alanyul se tárgyul – / S nem én vagyok Istenszékén a karfa.” (Redakció ad abszurdum. Egy lírikus epilógja.)

Az (újra)olvasás mint feltétel tehát egyaránt igaz a KAF-versek által megszólaltatott szövegekre, és az ez által keletkező új művekre is. Az idézetté (szét)íródó világban való gyönyörködés komponálja a kötetet, mely azonban továbbra sem veszít hangja eredetiségéből, pontosabban felismerhetőségéből. A bohóc maszkja mögött ott a betűvé, szöveggé, majd ismét hanggá váló KAF (akár az egyik Dsida-hommage akrosztichonjában), de ez a KAF csupán üres jelölő, távoli párhuzammal élve: „egy reprodukció reprodukciója”. „S mégis a szó csupa fény, csupa hang! De mi miért bomolunk ma? / Sors keze hordja csomóba a könyvet – kész Csomolungma! / Szép a világ, gyönyörű, örökös, magas égre kitártan: / Könyv a világ, csupa könyv, s ha hibás is, végre hibátlan.” (Rigmus a könyvről)

Ha igaz az, hogy a művészet alkalmas a világ okozta sérülések gyógyítására, illetve képes megoldani, helyzetbe hozni, elmondani azt, amire a valóság képtelen, úgy a Bohócöröklét ennek dicséretét vagy kegyét is hordozza a könyv megdicsőülése által. A kötet utolsó ciklusa, a Gloria Mundi darabjai e dicséretet vagy kegyet viszik színre, méghozzá oly módon, hogy az íródó szöveg a benne működtetett trópusok olvasásának változékonyságával mutat rá a világban-benne-lét tapasztalatának változásaira. Az idegen szöveg és az ismerős hang, valamint dallam és mondás különös oszcillációja úgy teremti meg a versek „esztétikumát”, hogy a megszólaló hang és így a keletkező mű érvényességét – a vers belső logikájának, világának horizontjában – vissza is vonja. „Avult dallamhoz szívet szövegítsen / Némuljak el ha megremegtet ő / Galád legyek zord mint egy öreg isten / Nem szerető mert nem szerethető” – így a Per amorem Deiben. „S hasadt örömből, mint csalárd, keser víz, // rosszkedve, lelke éje szétszivárog… / Nem illenek beléje szép virágok – / Csak szív csörömpöl, tört, családi szerviz” – s így az Ötven felé a költőben. Előbb a hagyományhoz társítható, majd individualizálható szerepek, az önmagát meglelő, majd a nagyobb erő hatására elnémuló hang, utóbb az elszivárgó víz és a szerv matériái irányítják a trópusok retorikáját, s e kettősség a versek újraolvasásának allegóriája is: ahogy a szív motívuma mást és mást jelent az egyikben és a másikban, úgy a több helyütt megszólaltatott Dsida sem ugyanabban (tehát: nem identikus) formában kerül elénk a KAF-mű olvasatában. Amikor pedig a művek élő emléke a forma erején hangzik át (mint a Gloria Mundi legjobb szerzeményeiben), ott válik a kötet – a könyv valódi megdicsőüléseként – igazán világlóvá.