Ki kopog az ajtódon? / Johan Lundborg & Johan Storm: A folyosó / PRAE.HU

Frank magányos medikushallgató, akinek annyi ideje sincs az éjjelét-nappalát kitevő magolás közepette, hogy évfolyamtársaival szocializálódjon – így aztán nem csoda, ha a felette lakó, de folyton átcsengető, barátkozó Lotte is csupán púp a hátán. Visszafojtott szívélyességből azért segít neki apró-cseprő ügyeiben, egészen addig, amíg konfliktusba nem kerül emiatt Lotte rosszképű, motoros barátjával, Micke-vel. A csendes felszín alatt labilis idegzetű Franknek viszont nem kell sok ahhoz, hogy az éjjeli zajok, az álmatlanság, a feszült egyetemi környezet, és a kalapáccsal közlekedő agresszív Micke hatására gyilkosságot vizionáljon a folyosón. Frank meg van róla győződve, hogy a bérház lakói – különösen Micke – ellene fordultak, a mentálisan leépülő doktoranduszon pedig a rendőrség se segíthet…

A filmtörténet két alapnarratívája, Hitchcock Hátsó ablaka és Polanski A bérlője köszön vissza a svéd alkotópáros szüzséjében, akik szerencsére a kánonból kikölcsönzött motívumokat és történeteket egy csavarral megtoldva szerkesztik bele debütáló filmjükbe. Alapvetően a Hátsó ablak voyeurködő, a szemközti lakás gyilkosát leleplező fotóriporterének alakját mossák egybe A bérlő őrület felé tartó, paranoid lakójával, de Frank előképei közé sorolható az Éjféli csipke Kit Prestonja is, és további motívumok is visszaköszönnek a történetben – mint például A ragyogás félelmetes biciklije, csak éppen fekete humorral átitatva. A film vizualitása a ’70-es évek amerikai thrillerjeit idézi, amelyet a kortárs skandináv filmkínálat paranoiába hajló, őrülettel kacérkodó (Kegyelet, Naboer), klausztrofób (Éjféli játszma) darabjainak (szür)realizmusa fest kísértetiesre. Lundborg és Storm térkezelése majdnem annyira kizökkent a megszokott valóságérzékelésünkből, mint Frankenheimer mestermunkája, a Másolatok – egy kávéhoz feltett fazék víz, egy alacsony plafon, vagy egy szűk csigalépcső olyan hátborzongatóvá válik a filmben, hogy senki sem csodálkozik azon, ha Frank gyilkosságra, összeesküvésre gyanakszik, amiben a kedveskedő, öreg házmesterné ugyanúgy benne lehet, mint Lotte rejtélyes fiúismerősei.

A folyosó technikailag bravúros minimál-thriller, de láthatóan nem is akar ennél több lenni: narratíváját olyan feszesre húzza, hogy az ideglelés elmélyítésén, a szorongás kiteregetésén kívül másra nem is marad ideje. Csupán jelzésértékűen vet fel egyéb, társadalmi témákat (Frank norvég, aki Svédországban tanul, de láthatólag nem tud, vagy nem akar beilleszkedni) – végeredményben azonban nem lesz több, mint a téboly és az elidegenedés lecsupaszított és thrillerré maszkírozott meséje. Már csak azért is fájó, hogy Stormék nem tűztek ki nagyobb célt maguk elé a formai perfekcionizmuson kívül, mert 2009-es rövidfilmjük, a Rosenhill ennél jóval többet ígért. A könnyen rokonítható kiindulópont ellenére (egy öregek otthonába dugott néni arra gyanakszik, hogy az ápolók titokban gyilkolják a pácienseiket) a Rosenhill abszurdabb témája, feketébb humora, és atipikus, excentrikus hőse még egy sokkal egyénibb látásmódot, sőt mondanivalót kínált, mint a Nagy Thrillerkönyv sorvezetője mentén haladó nagyjátékfilmjük. A magára maradt és életveszélynek kitett nagymama krónikája nem csupán az öregkori, egzisztenciális magány feszült története, hanem a gondoskodó állam szívélyessége mögött lapuló szenvtelenség metaforája is lehetne – ezzel szemben A folyosó műfaji eszköztára mögött nem tárul fel komolyabb jelentés, az újabb és újabb fordulók mögött gondolatok nem, csupán gyilkosságok rejtőznek.
Ennek ellenére A folyosó aprólékos karakterépítése, a mentális erózió vizuálisan erős bemutatása, valamint pattanásig feszített narratívája okán felettébb kellemes kikapcsolódást kínálhat azoknak, akik nem Michael Bay és blockbuster-gyártó kompániája legújabb CGI-zúzdájával szeretnék pihentetni agyműködésüket, hanem inkább egy, a thrillertörténet legszebb pillanatait idéző ujjgyakorlattal. Mindenki más pedig a rózsadombi összeesküvők terrormeséjével vigasztalódhat, ami megtekinthető itt és itt.