bezár
 

gyerek

2011. 10. 21.
Négy író, aki a gyerekek fejében turkál
Christoph Niemann, Shaun Tan, Neil Gaiman, Philip Reeve
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Négy író, aki a gyerekek fejében turkál A kortárs gyerekkönyv-író generáció merészebb, mint bármelyik korábbi nemzedék: tele vannak indulattal, cselekedni, változtatni akarnak és nem csak kapirgálják, hanem egyesek bombákkal irtják civilizációnk tartóoszlopait. Négy olyan provokatív kortárs szerzőt mutatunk be röviden, akik meghatározzák, miről és hogyan gondolkodjanak ma a gyerekek és a kamaszok.
A Carnegie-díjas brit író, Philip Pullman szerint amióta William Golding meghalt (vagyis lassan húsz éve), az angol regény válságban van. A huszonegyedik század komoly írói szerinte egyenesen undorodnak a morális, metafizikai kérdésektől és nem akarnak véleményt formálni az élet nagy kérdéseiről, mert idejétmúltnak tartják már a kérdésfeltevéseket is. Pullman úgy látja, hogy igazán fontos dolgok évtizedek óta csak a gyerek- és ifjúsági irodalomban történnek. Bár az állítását egy kicsit túlzónak érzem, annyi bizonyos, hogy egyre több gyerekkönyv-szerző tesz fel nyugtalanító és érdekes filozófiai, metafizikai, társadalmi, sőt, politikai kérdéseket, nem ritkán felforgató, a készen kapott valóságkonstrukciókat megkérdőjelező attitűddel.

Christoph Niemann: A legkisebbeknek szólnak a Berlinben és New Yorkban felváltva élő író-illusztrátor szemtelenül kreatív képeskönyvei. A That’s How (Greenwillow Books, 2011) egy szeplős kislány és egy piros pólós kisfiú abszurd és szórakoztató dialógusa, amivel az összes „mi hogyan működik”-típusú, gyerekeknek szánt tudományos művet remekül parodizálják. „Hogyan működik a teherautó?” – kérdezi a lány. „Hadd gondolkozzam” – válaszol a fiú, majd felemeli a mutatóujját (ami később is annak a ténynek a kétségbevonhatatlanságát jelzi majd, hogy igazat mond) és egy két oldalas, nagy szövegbuborékban megjelenik a válasza rajz formájában: a kettévágott autó belsejében egy oroszlán fekszik, aki a lábaival tekeri a fogaskerekeket irányító pedált. „Hát így!” – erősíti meg a kisfiú, a lány pedig erre csak annyit tud mondani: „Váó!”



A történet aztán hasonló párbeszédekkel folytatódik: kiderül, hogy a markológép belsejében egy óriáskígyót tartó rózsaszín nyúl rejtőzik, a hajó propellere valójában egy bálna farokuszonya, a repülőgép pedig azért marad fenn az égben, mert tele van szorgosan dolgozó csirkékkel. A magyarázatok (amellett, hogy bámulatosak) olyan lehetetlenek, hogy a legkisebb olvasónak is leesik majd hamar, hogy itt bizony komoly félrevezetésről van szó. A könyv jó alkalmat ad arra, hogy az elolvasása után olyan kérdésekről beszélgessünk, „mi lenne, ha…” vagy „mi van akkor, ha…” a dolgok tényleg nem egészen azok, amit mi gondolunk. Amellett, hogy a mindenféle masinákat bemutató rajzok kreativitásra ösztönzik a gyereket, azt az egészségesen lázadó igényt is elültetik benne, hogy ne érje be a kapott valóságmagyarázatokkal, hanem nyugodtan kérdőjelezze meg őket és találja meg a saját igazságait. Niemann, aki egyébként a The New Yorker, a Wired és a The New York Times magazinok vezető illusztrátora, a többi képeskönyvében is szereti piszkálgatni a valóság megkopott felszínét. Az I Lego N.Y.-ban (Abrams Image, 2010) például azt a nézőpontot erősíti, hogy minden, ami körülvesz bennünket (és amelyek képzetekként a fejükben vannak) valójában nagyon hasonló, kis „építőkockák” különböző kombinációi. Két egymásra rakott sárga legódarab például lehet sült krumpli vagy taxi is: attól függ, ki milyen nevet ad neki. Ebből pedig az következik, hogy a megnevezett és megkonstruált jelenségeket bármelyikünk szétszedheti és új jelentést, funkciót adhat neki.



Shaun Tan: A 37 éves ausztrál-kínai szerző az egyik legtöbb díjjal rendelkező gyerekkönyv- és animációs filmkészítő, aki jelenleg alkot (van például Oscar-díja, Astrid Lindgren-emlékdíja és elnyerte a sci-fi műfaj egyik legnagyobb presztízsértékű díját, a Hugo-t is). Szcieontológiai könyvek illusztrálásával kezdte a pályáját és bár ő vonakodik attól, hogy a saját műveit magyarázza, elemezgesse, érezhetően nagy hatással voltak rá L. Ron Hubbard gondolatai (főleg mindaz, amit az apátia természetéről, azaz a potenciális képességeink elvesztéséről írt a szerző, amelynek oka Hubbard szerint az, hogy a fizikai világba beleszületve kiestünk a tökéletesség állapotából és elvesztettük az igazi identitásunkat). Shaun Tan szürreális, komor, életidegen képekkel illusztrált munkáiban közös az a tapasztalat, hogy olyan helyen vagyunk, ahová nem tartozunk vagy ahol csak átmenetileg vagyunk. A hősei elveszett lények, akik ebben a bizarr valóságban keresik a helyüket, de végül rájönnek, hogy bárhol is kötnek ki, igazából nem ebbe a világba tartoznak.

A The Lost Thing (Lothian, 2000) egy furcsa, piros szerkezetről szól, ami úgy néz ki, mint egy gigantikus ipari bojler, egy rák és egy polip keveréke. Egy kisfiú talál rá a tengerparton és segíteni akar neki, hogy hazataláljon. Kutatja, honnan érkezhetett, ki készíthette, kérdezősködik, de nem igazán számíthat senkire, mert láthatóan mindenki fontosabb dolgokkal van elfoglalva. Még a családtagjai sem figyelnek oda rá: nagyon komikus az a jelentet, amelyben észre sem veszik, hogy egy hatalmas, piros tákolmány jelent meg a lakásukban. Ami viszont nyomasztó: hiába találja meg végül a helyet, ahonnan a bojlerlény az információk szerint jött, miután otthagyja, a fiú mégsem biztos abban teljesen, hogy tényleg hazavitte.

Hasonló egzisztenciális szorongás és sehová-sem-tartozás jelenik meg a The Arrival (Arthur A. Levine Books , 2007) című emigráns-történetben: a szöveg nélküli képeskönyvben egy férfi hátrahagyja a családját és a munkahelyét, hogy egy másik országban próbáljon szerencsét. Egy elvadult városban találja magát, ahol semmi sem megszokott: különös lények lebegnek az égben, óriások fenyegetik az embereket, értelmezhetetlen jelek, rajzok, karakterek zavarják össze a lakókat. Megoldás itt sincs: hiába talál végül munkát, élelmet, lakást és barátokat, a főhős mégis idegenül és magányosan mozog a környezetében.



A The Red Tree (Lothian, 2001) még ennél is sötétebb díszletek között játszódik: ráadásul nincs konkrét narratívája sem, képileg és szövegileg sem. A széteső, töredékes és szorongást keltő jelleget csak erősítik az itt-ott elszórt szavak: „értelmetlen”, „ok nélküli”, „senki sem érti”. A rémálomszerű képeken újra és újra feltűnik egy vörös hajú kislány, akivel az olvasó azonosulhat: egyszer a városban mászkál, ahol egy óriási, üres tekintetű hal lebeg felette, majd egy üvegpalackban látjuk őt bezárva, amit kivetett a tenger a partra és egy színpadon, közönség előtt, ahol láthatóan fogalma sincs, mit keres és mit kellene tennie. Ami egyedül reményt adhat neki (és az olvasónak) az a kis piros falevél, ami mindenhová követi az embertelen depresszióban szenvedő kislányt: olyan, mintha ez tartaná csak benne a lelket. A könyvben szereplő utolsó képen végül a lány szobájában kinő egy hatalmas fa, tele vidám, piros falevelekkel, jelezve azt, hogy a legmélyebb apátiából is kiutat adhat a remény.

Az említett könyvek nagyon rövidek és több kérdést hagynak maguk után, mint amennyit mesélnek. Mi lesz a furcsa bojlerrel? Miért nincs sehol helye? És miért nem találja sehol az otthonát az emigráns apuka? Miért olyan szomorú és magányos mindenhol a vörös hajú kislány? Kik vagyunk mi és hová tartozunk, ha mindannyian ugyanazokon az egzisztenciális alapélményeken megyünk keresztül? Hol vannak a válaszok? A könyvek nem vállalják a felelősséget, hogy megoldást nyújtsanak: csak annyiban segítenek, hogy felteszik a megfelelő, elevenbe vágó kérdéseket.

Neil Gaiman: a világszerte elképesztően népszerű Gaiman (aki egyébként véletlenül szintén szcientológus volt hosszú évtizedeken át) legalább akkora sztárnak számít, mint J. K. Rowling: bárhol jelenjen is meg, őrjöngő tömeg fogadja. Ír képregényt, sci-fit, fantasy-t, gótikus horrort, film- és tévésorozat-forgatókönyvet, színdarabot, dalt, életrajzot, tanulmányt és persze gyerekkönyvet is. Utóbbi műveit több kiadó is visszautasította már, mert túl ijesztőnek tartják őket a gyerekközönség számára, ami nem is csoda, hiszen a könyveinek középpontjában gyakran a félelem és a szorongás természetének vizsgálata áll, hogy csak egyet említsek kedvenc nyugtalanító témái közül. A Coraline (Agave, 2009) című gyerekhorrornak például 11 évig nem talált kiadót: pedig Gaiman szerint nem is annyira a gyerekek, hanem inkább a szülők azok, akiknek rémálmaik vannak a regénytől. Ez és a Farkasok a falban (Agave, 2011) is egy-egy látszólag békés, jól funkcionáló családban játszódik, ahol a főszereplő lány olyan dolgokat észlel, amit rajta kívül más nem. Coraline felfedez a házban egy átjárót, ami egy másik, párhuzamos valóságba vezet, ahol a szülei egészen mások, mint emitt. És nem csak azért, mert furcsa gomb van a szemük helyén, hanem mert jobban főznek, szórakoztatóbbak és többet törődnek a lányukkal. A keresztény szellemiségű Narnia-könyvekben vagy a Végtelen történetben ábrázolt tisztább, jobb, felsőbb rendű párhuzamos világgal szemben, ahová a szereplők elvágyódnak, itt a másik világról egyértelműen kiderül, hogy minden vonzereje csak látszat és itt, a mostani valóságban kell boldogulnunk valahogy.



Ez persze nem jelenti azt, hogy Gaiman nem hisz semmiben: a Farkasok a falban című gyerekkönyvében is elismeri, hogy vannak olyan „mocorgó, osonó, ricsegő-recsegő” hangok, amelyek valahonnan máshonnan szüremlenek át – hogy honnan, arra viszont nem kapunk dogmatikus választ. A könyv főhőse, Lucy farkasok hangját vélni hallani a falból, de amikor ezt közli a szüleivel, ők csak legyintenek rá és azzal ijesztgetik, hogy ha előjönnek a farkasok a falból, akkor mindennek vége lesz. A kislány (és vele együtt az olvasók) nem igazán érti, mit jelent ez igazából és valamiért nem is akar hinni a szüleinek. Életében talán először megkérdőjelezi a szavak jelentését és ezzel együtt azt is, hogy létezhetnek-e univerzális igazságok, ha ő és a környezete is másképpen észlelik a világot. Miután hosszasan dédelgeti magában a félelmét, a farkasok egyszer csak tényleg megjelennek és elfoglalják az egész házat. A család a kertbe menekül, de amikor Lucy rájön, hogy benn felejtette a házban a kedvenc játékát, a babamalacot, bátran visszamegy, még ha meg is kell küzdenie a hús-vér valósággá vált démonaival. Odabenn kiderül, hogy a farkasok is félnek valamitől és az is, hogy Lucy hiába szabadul meg az egyik félelmünktől, azonnal jön a másik, most a falban mocorgó elefántok formájában.

Ezt azonban már nem közli a családjával, csak babamalaccal beszéli meg, akit ugyanolyan létezőnek tart, mint a lényeket a falban. És miért is ne tarthatná létezőnek, amikor a farkasokról is kiderült, hogy még ha nem is élnek, de léteznek, meg tudnak jelenni. A gyerekek legtöbbje nagyon fogékony az ilyen filozofálgatásra: a legtöbbnek van kedvenc plüssállatkája vagy kedvenc rajzfilmfigurája, akiről, még ha tudja is, hogy nem is olyan formában él, mint anya, apa vagy a szomszéd, de úgy érzi, hogy valamilyen szinten mégis csak van. Milyen kapcsolatban áll egymással a tudásunk, a képzeletünk, az, amiben hiszünk, az identitásunk, a dolgok, amiket teremtünk és hol van a valóság határa – Gaiman gyerekkönyvei remek kiindulópontjai annak, hogy az ember elkezdjen hasonló kérdéseken mélázni, akárhány évesen.

Philip Reeve: „London városa épp egy kis bányászvárost üldözött a kiszáradt északi tenger üresen tátongó medrében” – ezekkel a szavakkal kezdődik a Carnegie- és Guardian-díjas brit író, Philip Reeve négy részes disztópiájának első része, a magyarul is megjelent Ragadozó városok (Animus, 2006).

A kvartet sztorija valamikor a negyedik évezredben, a „hatvan perces háború”-nak nevezett nukleáris holokauszt után játszódik, a steampunk-irodalomból és a posztapokalitikus filmekből ismerős kietlen, sivár pusztaságban, mostani civilizációnk romjain. Mint a többi rendes gyerek- és tinidisztópia (pl. Patrick Ness, Suzanne Collins és James Dashner kortárs klasszikusai), Reeve sztorija is (amellett, hogy első rangú szórakozást nyújt) elrettentő példabeszéd arról, mi történik, ha továbbra is olyan erkölcsök szerint élünk majd, ahogyan most tesszük. Mivel a Föld nagy része élhetetlen a radioaktív sugárzás miatt, a jövőben grandiózus mobil metropoliszok harcolnak egymással: hernyótalpakon gördülnek, gigantikus lábakon járnak, úsznak és a levegőben repülnek és mindenki hadban áll mindenkivel. Itt már teljes a globalizáció: nincsenek országok és államok, megszűntek a most ismert geopolitikai határok. A korszak uralkodó világnézete, az úgynevezett új-darwinizmus szellemében a nagyobb városmonstrumok szó szerint bekebelezik a kisebbeket (vagyis egy társadalom legálisan elpusztíthat egy másikat, ha üzemanyagra vagy egyéb anyagi forrásokra van szüksége): így megy ez több ezer éve, mondogatják az emberek, akik számára teljesen természetes, hogy ilyen kondíciók között kell valahogy fenn maradniuk.

A látszólagos „rend” mögött persze titkos, gonosz érdekek húzódnak és az is kiderül, hogy újabb veszélyes szuperfegyverek is készülnek – a főhősök (a tizenéves árva Tom és a szintén árva sebhelyes arcú lány, Hester) ennek a nagy összeesküvésnek a nyomába erednek, de ehhez előbb meg kell szabadulniuk szocializációjuk minden téveszméjétől és fel kell fedezniük, mi hogyan is működik valójában. Ez azért is nehéz Tomnak, mert amíg Londonban élt, nagy rajongója volt a legbefolyásosabb kaszt gonosz vezetőjének. Miután kitaszítják a városból és földönfutóvá válik, megismerkedik néhány emberrel, más kultúrákból, akiknek a történetei segítenek neki abban, hogy szép fokozatosan kiábránduljon az új-darwinizmus eszméjéből. A hatásos akciójelenetek túl ennek a belső folyamatnak a bemutatása jelenti a regénysorozat igazi vonzerejét.

Az új-darwinizmus globális társadalma egy az egyben ugyanaz, amit Ulrich Beck szociológus „kockázat-társadalomnak” nevez: egy olyan hely, ahol a megállíthatatlan technológiai fejlődésnek köszönhetően, „az önállósult, a következményeikre és veszélyeikre tekintettel vak modernizálódási folyamatokon keresztül” (Beck: A kockázat-társadalom, Századvég Politikai Iskola Alapítvány, 2005) olyan állapot állt elő, hogy a veszély lehetősége már túlsúlyban van a nem-veszély helyzetekhez képest. Ebben élünk most mi is és a regény szereplői is: a fenyegetettségek (környezetszennyezés, genetikai veszélyek, radioaktív sugárzás, stb) szó szerint mindennapos és közvetlen életveszélyt jelentenek számunkra. A szerző azonban alaposabb annál, mint hogy egy kétségbeesett, zöld-aktivista regényt nyújtson át a tizenéves olvasóinak ezzel a tanulsággal, a regénysorozatban ugyanis gyönyörűen ábrázolja azt a folyamatot, hogyan jutott el a társadalmunk idáig – és persze azt is bemutatja, mi lehet a megoldás.

Az imperializmus-kritika az egyik legjobban működő része a Ragadozó városok-sorozatnak: monumentális képekben mutatja be a jövőbeni London példáján, hogy mi zajlott le nálunk a 19. században. A sztoriból világosan kiderül, hogy Reeve a kolonizáló nyugati birodalmak embertelen terjeszkedési-invázióiban látja a civilizációnk hanyatlásának gyökerét. Az ábrázolt város-monstrumok és egyéb masinák mind a viktoriánus kor vívmányaira emlékeztetnek és a regénybeli szociális berendezkedés is az ipari társadalom kasztrendszerének pontos mása. Ugyanaz a merev, idegengyűlölő osztályhierarchia és ugyanazok az értékek: a regénybeli Londonban a mérnökök, a történészek, a tengerészek és a kereskedők munkája számít a legfontosabbnak, mivel gazdaságilag, a termelés szempontjából ők a leghasznosabbak – így volt ez a hajdani Brit Birodalomban is. A négy részes sztori tehát magába öleli a kapitalizmus egész történelmét, felsorolva a Nyugat minden szégyellnivalóját és nem mellékesen lerántva a leplet mindarról a politikai hazugságról, amit történelemórákon az erős, harcos, hősies nemzetekről tanultunk.

A főhős, Tom eleinte csak menekülni akar és hazajutni. Ahogy azonban egyre világosabbá válik számára, mekkora veszélyben vannak az emberek, elkezd tépelődni. Két kérdés foglalkoztatja: az egyik az, hogy tehet-e bármit a kisember, amikor egy olyan társadalomban él, ahol teljesen ki van szolgáltatva a fenyegetettségnek – a másik kérdés pedig az, választhatja-e valaki a semmittevést, ha felismerte, milyen gyilkos játszma folyik a háttérben. A szociológus Beck szerint a fejlődésnek ebben a végszakaszában, amikor egyszerre csak semmivé válik a fejlődésbe, a tudományba és a centralizált politikába vetett hit, az egyén feladat lesz az, hogy felébredve az elnyomásból megszabadítsa magát a strukturális kötöttségektől és az azokhoz kapcsolódó normatív elvárásoktól. Tom ezen példaszerűen végig is megy, aztán felismeri, hogy ha változást akar, össze kell fognia másokkal. Nem lövöm le a poént, de lehet sejteni, mi lesz a befejezés.

A monumentális történetet a kritikusok világszerte Tolkien, Philip Pullman és Suzanne Collins műveihez hasonlítják, az első kötetből pedig A gyűrűk ura rendezője, Peter Jackson forgat éppen látványos, 3D-s filmet, ami jövőre jön a mozikba. Remélem ez azt jelenti, hogy néhány hónap múlva egyre több gyerek kezd majd el azon agyalni, mennyire relatív a történetírás és hogy mennyiben befolyásolhatja bármelyikünk azt, mit hogyan tudunk a társadalomról és végeredményben a világ nagy kérdéseiről.    
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nagy Boldizsár --


További írások a rovatból

A Fausttól a Szívlapátig. Kortárs könyvek a középiskolában
Pap Kata válaszai a prae.hu körkérdésére

Más művészeti ágakról

Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
art&design

Velünk élő hagyományok Velünk élő hagyományok
Korniss Péter Változások című kiállítása Kolozsváron
irodalom

Boszorkánymesterek Boszorkánymesterek
Harry Partch vs Gergely Edit*
art&design

Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben
Horváth Gideon – I put my hand into a beehive


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés