irodalom
Tematikus szempontok felől indulunk, hogy aztán kicsit eltávolodhassunk tőlük. Úgy tűnik, két olyan jelenség vált meghatározóvá korszakunkban, amelyek kihívás elé állítják a gondolkodást és mindennapi cselekvéseinket is. Az egyik a természeti környezetünkkel való összeköttetés, ez a gyakran katasztrófaként fenyegető egymásrautaltság; a másik pedig az egyre általánosabbá váló digitalizáció, ami szintén hétköznapjainkat szervező erőként tűnik fel. E két jelenségnek három közös tulajdonsága világíthat rá a róluk való gondolkodás nehézségeire.
Egyrészt mindkettő egyfajta hálózatosságot feltételez. Egy ökológiai nézőpont felől ugyanis már nehezen hihetünk tovább egy olyan természetfogalomban, ami szerint az emberek közössége és a természet egymástól független, saját törvényeik szerint működő egységként értelmezhető. Bruno Latour ebben a szétválasztásban látja a fejlődés mámorától elvakult modernitás öncsalását; Timothy Morton pedig egy romantikus koncepciót azonosít benne, ami szerint a természet tőlünk távol, a maga idealizált formájában létezik, aminek nagyszerűségét áhítattal csodálhatjuk, vagy aminek nagyszerűségébe megadóan beleborzonghatunk. Tipikus példája ennek a felfogásnak a 18-19. századi tájképfestészet és az ott látható érintetlen természet képzete. De amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a kidobott szemét és a WC-n lehúzott ürülék nem az életterünkön kívül eső sehová távozik, hanem ugyanoda, ahol élünk – nehéz fenntartani ezt a kényelmes szétválasztást. Attól még, hogy távoli kontinensekre, vagy az óceánba száműzzük a felhalmozott műanyagot és más szemetet, az még nem tűnik el; sőt, az egész Föld ökológiai rendszerét fenyegetve tér vissza.[1] A természet mindig is itt van – azaz egy olyan hálózat létezik helyette, aminek mi magunk is a részesei vagyunk. A digitalitás nemcsak ugyanilyen hálózatosságon alapul (a gépek működésének, vagy az összeköttetésükből létrejövő internetnek ez az alapja), hanem digitális eszközeinkkel végzett gyakorlataink minket is bekapcsolnak működésük áramkörébe.
Ez vezet tovább a jelenségek másik közös tulajdonságához, nevezetesen, hogy egy ilyen hálózatosságban az eddigi emberközpontú világkép nem tartható fenn. Nincs egy olyan külső pozíció, amiben az ember saját céljai érdekében használja környezetét, legyen ez természeti vagy tárgyi környezete: a használat megváltoztatja magát az embert és környezetét is. Nincs továbbá olyan külső nézőpont sem, ahonnan nézve a világ átláthatónak és kezelhetőnek tűnne fel. Mindennek következménye a harmadik közös jellemző – azaz hogy egy ilyen világot nagyon nehéz elképzelni.
Hiszen ha nincs egy olyan pozíció, ahonnan a globális felmelegedés látszik (mert annak mindig csak lokális megnyilvánulását érzékelhetjük, magát a dolgot nem; mert szinte átláthatatlanul sok szereplő kapcsolatából jön létre; mert a geológiai idő az emberi időhöz képest felfoghatatlanul lassú, stb.), akkor komoly kihívással néz szembe a képzelőerő. „Az éghajlatot nem látjuk, vagy érezzük, hanem csupán számolunk vele” – írja Eva Horn egy tanulmányában, hiszen az éghajlatnak és változásának nincsen eseményjellege, amit átélhetnénk. És itt jön be a képbe a történetmesélés. Ahhoz ugyanis, hogy a klímaváltozással kapcsolatos mérések az emberre vonatkozóan is alkalmassá váljanak, valahogy képekbe, jelenetekbe kell rendezni őket. Ezért van, hogy „az irodalom és a film egy potenciális klímakatasztrófa következményeit mindig is a legérvényesebb módon volt képes szemléltetni”, írja szintén Horn, és megjegyzi: rosszul viszonyulunk ezekhez az alkotásokhoz, mert csak nézzük őket, mint a tájképeket, ahelyett, hogy hinnénk bennük. Pedig kiélezett helyzetek dramatizálása révén szinte gyakorlati útmutatót tudnak adni az amúgy nem elképzelhető helyzetünk etikai, politikai és szociális vetületeit illetően. Egy történet átélhetővé teszi azt, amit el se tudunk képzelni.
Van a dologban tehát egy csavar: egy ilyen alkotásnak egyszerre kell egy szigorúan nem-emberi, eseményjelleggel nem rendelkező nézőpontot érvényesítenie, és egy nagyon is emberit, amely mindezt elképzelhetővé és átélhetővé teszi. Dramatizálni kell tudnia jelenségeket, amelyeknek lényege a nem-dramatikus, az emberi léptéknél lényegesen nagyobb teret és időt felölelő, nem csak emberi cselekvőket összekapcsoló hálózatosság.
A tudományos-technikai eredmények elképzelhetősége a digitalitás szempontjából is kulcsfontosságúnak tűnik – ez esetben éppen nem a folyamatok lassúsága, hanem gyorsasága miatt. Hiszen a szoftverek és eszközök megjelenésének ütemével, és a hardverben lezajló folyamatok gyorsaságával nehezen lehet mit kezdeni. Pelevin új könyve, az iPhuck10 kitűnő példa lehet egy ilyen nem-emberi perspektíva és az emberi átélhetőség együttes jelenlétére – hiszen a könyv első felének elbeszélője egy algoritmus. „Az algoritmust alapvetően emberek alkották, és az általa létrehozott terméket más embereknek szánják (így feltétlenül vannak benne hibák, elírások, fölösleges ismétlések és közismert dolgok leírásai is), ezért nincs semmi meglepő abban, hogy az ily módon gyártott szöveg emberi alkotásnak tetszik,” olvashatjuk az elbeszélő önjellemzését. Miközben: „a lehető legkonkrétabb értelemben nem létezem. Semmit sem érzek, semmit sem akarok, sehol sem tartózkodom.” Az iPhuck10 már az első lapokon leszámol azzal az olvasási szokással, ami szerint egy szöveg mögé egy érző lényt képzelünk el, és azzal, hogy a kommunikációt a jelentés és a megértés emberi kategóriái felől határozzuk meg. Porfirij, az algoritmus ugyanis szövegét internetes nyelvi korpuszokon végzett statisztikai elemzések mentén hozza létre, amely műveleteket – mint a viccben – le kell lassítania, hogy mi, olvasók is megértsük. Csak a kódok és parancssorok működnek; azok hozzák létre a regény világát és magát a szöveget is. Miközben mégis egy személyt vizionálunk a mondatok mögé (a kedves Porfirijt), és halljuk annak kimondóját az olvasás során – csupán lépten-nyomon tudatosítják ugyanezek a mondatok, hogy mindez nem több képzelgésnél. Sőt (spoiler!), amikor emberi elbeszélőre vált a regény, nem érezzük a kettő „valódisága” közötti különbséget sem. Az emberi és nem-emberi hangok inkább egymásra hatnak, azaz az emberi szöveg algoritmikusabbnak, míg a mesterséges intelligencia emberibbnek tetszik a másik felől.
Pelevin szövevényes krimije ilyen eszközökkel tudja a piaci működés és a digitális fejlesztések társadalmi, etikai, sőt ontológiai vetületét átélhetővé, elképzelhetővé tenni. Talán ez regényének tétje, ahogy képes beleírni az embert nem csak felőle meghatározható, és emberi nézőpontból szinte leírhatatlan folyamatokba.
Persze ezt el tudják érni hasonló, nem irodalmi alkotások is, mint például számos sorozat az elmúlt évekből a Westwordtől a Black Mirrorig. Mégis, a hálózatosság bemutatásában kiemelt szerepe lehet az irodalomnak, amiben a könyvek egy, a projektorok alátámasztásán túli funkciójára ismerhetünk. A hálózatok ugyanis heterogén elemek összekapcsolódásából és folyamatos átrendeződéséből jönnek létre – amit eminens módon tud színre vinni egy szöveg. Egy mondat, vagy bekezdés terébe ugyanis a legkülönbözőbb dolgok tudnak gondtalanul egymás mellé kerülni – nemcsak helyszínek, szereplők sokasága, hanem időbeli viszonyok és különböző tudatok is könnyedén váltakozhatnak benne. Sokszor máshonnan (más nézőpontból, más tudatból) szólal meg egy mondat első és utolsó fele. Sőt, ez a keveredés legtöbbször észrevétlenül történik, ahogy erre a narratológia módszertana felhívta a figyelmet. Hiszen ezt az összekötöttséget, tér- és időbeli komplexitást, a különböző cselekvők egymásra hatását sűríti magába minden szöveg (akár tudatosan, akár nem) – mint egy képzőművészeti kollázs vagy zenei sample; csak a nyelv mindezt történetbe is képes rendezni, ezáltal átélhetővé tenni. Az irodalmi alkotás ennek a sűrítettségnek maximalizálására törekedhet.
Nem vagyok meggyőződve, hogy a Pelevin-regény viszi a legsikerültebben színre ezt a poétikát – legalábbis a szöveg nyelvi-narratív komplexitását tekintve. Az elbeszélő működése azonban jó példa lehet a külső nézőpontból való lejegyzés ellehetetlenülésére: Porfirij végzetesen belekerül abba a hálózatba – a kódok láncolatába –, aminek létét köszönheti. Sorozatunk egy későbbi részében érdemes lesz olyan műveket vizsgálni, ahol az irodalmi működés ebbe az összeköttetésbe narratív síkok, nézőpontok és tudatok folyamatos ütköztetése révén írja bele magát. Mert bár jó dolog robotokról olvasni, nem szükséges tematikus kritérium, hogy cselekvőktől hemzsegő közös világunkról számot tudjunk adni.
A sorozat korábbi része: huszonegyedik #0
Irodalom
Viktor Pelevin, iPhuck10, Budapest, Helikon, 2018.
Eva Horn, A holnapután időjárása, ford. Csécsei Dorottya, Prae 2017/1, 40-56.
Bruno Latour, Sosem voltunk modernek, Budapest, Osiris, 1990.
Timothy Morton, Hyperobjects. A Philosophy and Ecology after the End of the World, University of Minnesote Press, London-Minnesota, 2013.
[1] Vagy akár egészen konkrétan a saját földrészünkre: a kínai kormány, idén meghozott döntése értelmében a továbbiakban nem veszi át ugyanolyan magától értetődően a nyugati világ szemetét.
Szerzők
-- Szemes Botond --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
