bezár
 

színház

2019. 06. 09.
Kicsiklandozni belőlük a potenciált
Interjú Bazsó Adriennel színház-pedagógiáról, nyitottságról és kíváncsiságról, kezdésről és újrakezdésről
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bazsó Adrienn rendező, színésznő, színházpedagógus évek óta Berlinben él, ahol a legnagyobb színházakban dolgozik, emellett gyerekekkel foglalkozik, fiatalokkal készít előadásokat. 

PRAE.HU: Egy ideje Berlinben élsz, nem ott kezdted a szakmát, de talán mondhatjuk, hogy újrakezdted, ott indult el valami, a külföldi élet hozta meg Neked a sikert. Milyen hatással van a munkádra, hogy melyik országban élsz, kik vesznek körül?

Szkéné színház

Nagyon fontos, hogy hol élek és milyen emberek vesznek körül. Többek között azért akartam kimenni Berlinbe, mert ott tiszta lappal kezdhettem. Nem volt előírva semmi. Az volt a feladat, hogy megtaláljam, amit csinálni szeretnék, és megtaláljam önmagam. Óriási nyitottsággal és kíváncsisággal találkoztam. Az ottani embereket nem az érdekli, hogy mi az, amit nem tudok, hanem az, hogy mit tudok. Szakmai szempontból a teljesítményen van a hangsúly.

PRAE.HU: Berlinben nyilván nagyon erős a brechti hagyomány. Hogyan viszonyul ez ahhoz, amit itthonról vittél magaddal?

A kinti hagyományoknak óriási hatása van a munkámra. Én ott fedeztem fel igazán például az autobiografikus színházat vagy a dokumentarista színházat. Valóban nagy hatása van Brechtnek, a színházi apparátust leleplező törekvései nagyon élnek. Nagyon sok olyan előadásban dolgozom, ami a szövegalapú színház, a mozgás és a zenés színház határán mozog. Amit én hoztam, az egy nagyon másfajta emocionalitás a némethez képest. Másképp nyúlok anyagokhoz, másképp viszonyulok magamhoz színészként. Kevesebb távolságtartás van bennem, mint sok német kollégámban. Ők rendszerből és gondolatból fognak meg dolgokat, sok esetben kevésbé impulzívak.

PRAE.HU: Az a folyamat, ahogy az ember bekerül ebbe a közegbe, és színházban dolgozik, más Berlinben, mint itthon?

Berlinben is vannak színművészeti egyetemek, és ha valaki bekerül egy ilyen intézménybe, akkor úgy nyílnak ki ajtók a lehetőségekhez, hogy nem feltétlenül kell sorba állni, vagy ha mégis, kis türelemmel biztosan bejut az ember. Nekem nincs berlini színészdiplomám, de a castingok nyitottak, nem a végzettség számít, hanem hogy mit tudok, mit hozok ki a helyzetekből. Ott is nehezebb azoknak, akik nem a színművészeti egyetemekről érkeztek, de tényleg azon van a hangsúly, amit csinálsz, amit csinálni szeretnél. Nyilván nagyon fontos a kapcsolatépítés, és én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan emberekkel tudok együtt dolgozni, akiket én választok magam mellé. Valahogy oldottabb a networking, rengeteg nemzetközi esemény, fesztivál, workshop van Berlinben, ahova tényleg bárki odamehet, akit érdekel, és könnyebb kapcsolatot teremteni emberekkel. Míg Magyarországra, úgy érzem, nagyobb mértékű elitizmus jellemző. Mindenki tudja, ki kinek az osztályába járt, és az mit jelent… Kisebb a szakma, mindenki ismer mindenkit, kicsi a torta, mindenki szeretne egy szeletet. Berlinben nagyobb a torta, átláthatatlanabb a szakma, kevesebb az előítélet.

PRAE.HU: Színházpedagógiát tanultál kint, ami itthon sokkal újabb dolog, mint Berlinben. Evidens volt neked, hogy ezt fogod csinálni, és fogod tudni csinálni?

Az nem volt evidens, hogy amikor végzek az egyetemen, rögtön lesz valahol helyem. Az osztályfőnököm kérdezte akkor, hogy nem akarok-e visszajönni Magyarországra és beszállni harcos amazonként az itthoni színház-pedagógia építésébe. Én pedig mondtam, hogy még szívesen gyűjtenék tapasztalatot itt. Úgy kerültem ebbe a szakmába, hogy egy workshopon megismerkedtem egy lánnyal, aki akkor színház-pedagógia mesterszakra járt, mesélt róla, és izgalmasnak tűnt. Nem tudtam, hogy később mit fogok pontosan csinálni, főleg hogy ez nagyon széles spektrumú terület. A két év alatt biztos lettem benne, hogy nagyon szeretnék csoportokat vezetni, fiatalokkal dolgozni, kicsiklandozni belőlük a potenciált, szeretnék rendezni. Legnagyobb részben rendezést tanultunk. Aztán kerestem az utakat, sikerült meghívnom a „Junge Staatsoper”, azaz az Opera „Fiatal Állami Operaház” részlegének akkori vezetőjét a diplomarendezésemre, aki el is jött, és utána kért fel, hogy dolgozzak vele. Innentől egyik munka hozta a másikat.

PRAE.HU: Hogyan viszonyulnak egymáshoz a pedagógiai célok és a művészi igény?

Színházpedagógusként a legfontosabb dolog tisztában lenni azzal, hogy mik a kereteink. Például ha nekem van egy huszonöt fős osztályom, tizenhárom évesek, tehát kamaszok, és én odamegyek egy harmincórás projekthétre, akkor abból teljesen más eredmény lesz, mint abból, ha elmegyek az operába, ahol olyan tizenhat és huszonöt év közötti fiatalok vannak, akik nagyon szeretnék ezt csinálni, önként jelentkeznek, minden héten ott vannak a próbán, és nyolc hónap alatt létrehozunk egy előadást. Mert az egyik csoportnál óriási dolog elérni azt, hogy a huszonöt ember egyszerre egyenesen álljon a színpadon, és utána mindenki mondjon egyetlen mondatot, amit mindenki ért is. Az operánál pedig ugyanilyen hatalmas eredménynek az számít, hogy magunk írjuk a szövegeinket, a zenét, improvizálunk, és a végén összeáll egy egészestés előadás. Mindig fontos tisztázni magamnak a kereteket, amelyeknél nem tudok továbbmenni. Így nem kell elvárnom, hogy az adott projekt nekem egy művészi virágzást hozzon, mert hozni fog egy más típusú virágzást. Például azt, hogy utána odajönnek hozzám, és azt mondják, ez volt életük legjobb harminc órája, amit az iskolában töltöttek.

PRAE.HU: Más típusú kettősség, hogy játszol is, és rendezel is. Ez mennyit tesz hozzá az érvényesülésedhez?

Ez azért is izgalmas, mert én nem olyan típusú színész vagyok, aki arra vár, hogy megmondják neki, mit csináljon. A kétfajta kreativitás erősíti egymást. Amikor a rendezéseimben látom a színészeken, hogy milyen dolgokkal küzdenek, tudom, milyen érzés, mert én is ugyanazokkal a dolgokkal küzdök színészként. Így tudok saját tapasztalaton alapuló építő tanácsokat adni nekik. A másik oldalon pedig színészként hamarabb meglátok bizonyos kompozíciós lehetőségeket.

Bazsó Adrienn

PRAE.HU: Mit tekintesz sikernek a színházon belül? Illetve Neked személy szerint mit jelent a siker?

Sikerem van olyan értelemben, hogy meg tudok belőle élni, keresnek az emberek, nem kell attól félnem, hogy lesz-e munkám. Ami szabadúszóknak elég nagy félelem szokott lenni. Olyan színházakban dolgozhatok Berlinben, mint az operaház és a nemzeti. Most nyertünk Néder Panni rendező előadásával, aki szintén évek óta kint él, két díjat, ami fantasztikus érzés. Az is siker, ha lelkesedést látok a csoportomon. Szintén siker, ha valaki, akivel egyszer dolgoztam egy előadásban, később újra megkeres. Talán a legszebb siker, amikor egy előadás után odajönnek hozzám emberek, mert valami tényleg történt bennük, és azt meg akarják velem osztani. Vagy egy fiatalokkal készült produkció végén elmondják, ők mit tanultak a közös munkából, és a következő évad elején is ott vannak, akár már ötödik éve.

PRAE.HU: Mennyire gondolkodsz hatásban? Gondolsz-e arra, hogy amit csinálsz, hogyan hat más kultúrájú emberekre, hat-e rájuk egyáltalán?

Szerintem, aki előadó-művészettel foglalkozik, szeretne hatni. Azért csinálom, amit csinálok, mert meg szeretném osztani, így pontosabb. És a megosztásban ott van a lehetőség, hogy hatok valakire. De nem úgy gondolkodom, hogy például azt szeretném, hogy mindenki sírjon. Szeretnék embereket megérinteni, gondolkodásra késztetni, szeretném, ha azt éreznék, hogy valamit csinált velük az előadás. Fontos gondolni a nézőre, mikor valamit csinálsz, különben előfordulhat, hogy hiába dolgoznak keményen a színészek, nem jutnak el a nézőhöz. Úgy érzem, ha nem akarnék hatni, és kihagynám a nézőt az egészből, nem lenne számomra értelme az egésznek, mert ez egy kommunikáció. Például Berlinben most sok olyan előadást látni, ahol valaki egy laptop mellett ül a színpadon és nem mozdul meg húsz percig. Rendben, értem, lelassultam, de nem érint meg egyáltalán.

PRAE.HU: Tehát ez az előadás Rád, mint egy kicsit más kultúrából érkező emberre, egészen másképp hatott, mint a berliniekre.

Az biztos. Néder Pannival négy éve dolgozunk együtt egy folyamatosan változó anyagon, ami pontosan ezzel foglalkozik, hogy én külföldiként, aki valamennyire más kultúrából jövök, hogyan élek meg bizonyos helyzeteket. Mit kell mondanom a színpadon, hogy az másokat érdekeljen. Ha egy kultúrában felnősz, van egy értelmezési tartományod, van egy normarendszered. Én sokszor nem értettem, hogy adott helyzetben miért háborodik fel mindenki. Vagy adott dologról miért nem szabad beszélni, vagy adott pillanatban miért nem rázkódik össze mindenki. Nyilván Németországról beszélünk és nem Kambodzsáról, nem annyira más, mint Magyarország, de abszolút másképp rezonálok dolgokra, mint a németek. Sokat tanultam arról, mennyire fontos észrevenni ezeket a különbségeket. Reagálni rá, kommunikálni arról, hogy miért érezzük magunkat másképp egy helyzetben. A színházi munkáimra sokat hatott Németország abban is, hogy a giccsnek, a pátosznak, az érzelmeknek az érzelgősség felé hajló ágait lemetszette.

PRAE.HU: Vannak magyarországi megkereséseid mostanában?

Egy megkeresés van, azt az előadást, amit Pannival csináltunk, talán játszhatnánk itthon. Egyébként azt hiszem, a korábban említett „torta-okok” miatt nem keresnek meg. Sokan vannak itthon, akik szeretnének alkotni ebben a szakmában, de nem tudom, mennyire akarnak külföldi inputot. Olyan nem volt, hogy valaki felhívott volna, ráérek-e a következő évadban. Az előfordul, hogy ha valaki jön Berlinbe, megkeres. Örülök minden érdeklődésnek.

Bazsó Adrienn

PRAE.HU: Mennyire tartod fontosnak az iskolát, az intézményes képzést?

Nehéz kérdés, hogy az iskola és a színház kapcsolata mikor optimális. Mert sok olyan projekt van, ami valójában jóindulatú, de célt téveszt, mert például erőltetik a gyerekeket, hogy játsszanak. De vannak nagyon jók és értelmesek is, mint a tantárgyakat átfogó tanulás kapcsán, ilyet csináltam én is. Az a lényege, hogy a gyerekek minden tantárgyat egy témához kapcsolódva tanultak három hétig, és ami tudásanyagot felhalmoztak, azt átültettük egy színházi előadássá, vagyis inkább performansszá. Ott láttam, hogy ennek is vannak határai, mert van öt ember, akinek semmi kedve ehhez, és állandóan bojkottál. Folyamatosan keresem az újabb válaszokat arra, hogy hogyan jöjjön a színház az iskolába. Ehhez az osztálytermi előadás szerintem remek formának bizonyul. Kicsit kizökkenti a tanulókat a komfortzónájukból, aktívabbak lesznek, de nem jönnek zavarba.

PRAE.HU: És a színházi szakmai képzést mennyire tartod elengedhetetlennek, működőképesnek, megkerülhetőnek?

Én úgy látom, hogy a vezető kőszínházakba nem igazán kerülnek be olyan fiatalok, akik nem az SZFE-n végeztek. Az a kapcsolatrendszer, amit az egyetem ad, valószínűleg nem teljesen kikerülhető. A szakmát meg tudod tanulni máshol is, de emiatt előfordulhat, hogy másképp is kezelnek. A független társulatok nyitottabbak, befogadóbbak, általában fiatalabbakból állnak, ezért könnyebb bejutni. Ez Berlinben is hasonlóan működik, csak talán ott kisebb a távolság a kőszínházak és a függetlenek között.  

PRAE.HU: Neked volt mestered, vagy akire mesteredként tekintesz? Színházban létezik ez a fajta kötelék?

Szerintem kialakulhat. Van pár ember, akikre felnézek, például Spolarics Andrea vagy a fizikai színházas Csetneki Gábor. Paolo Antonio Simionival Sztanyiszlavszkij-Strasberg-módszert tanultam, aminek a létezése és alkalmazása hatalmas felfedezés, frissítő élmény volt. Az, hogy nekem sikerült bekerülnöm Berlinben az Universität der Künste Berlin színházpedagógia mesterszakjára, engem is sokkal könnyebb helyzetbe hozott, az az intézmény tett lehetővé olyan találkozást, amelyből adódóan most az Állami Operaházban (Staatsoper unter den Linden) dolgozhatok.

PRAE.HU: Azonkívül, hogy felvettek az egyetemre, vannak olyan meghatározó élményeid az életedből vagy a művészetedből, amelyek fordulópontnak tekinthetők?

Az előbb említett olasz rendező workshopja mindenképpen meghatározó volt. Nem tudom pontosan, mikor jött el, de volt Berlinben egy pont, ahol megértettem azt, amit Magyarországon nem sikerült: nem kell többet akarnom, mint ami vagyok. Hogy ami én vagyok, az oké, az elég lehet. Ez az ottani felvételi előtt volt. Az SZFE-s vizsgákon szerintem azért szórtak ki mindig, mert valamiféle megfelelési kényszer miatt mindig többet akartam, több akartam lenni, mint ami vagyok. Szintén fordulópont volt, amikor az operában megcsináltam az első produkciómat, és ráadásul sokaknak tetszett, nemcsak nekem. (Nevet.)

PRAE.HU: Szerinted megfelelően foglalkozik a média a színházzal Berlinben és Magyarországon? A különböző médiumok mennyire járulnak hozzá a fiatalok helyzetbe hozásához?

Azt hiszem, a szinhaz.orgnak volt pályakezdőket bemutató sorozata, ami nagyon fontos. Azt érzem, hogy a külföldön dolgozó alkotók súlyozása néha kiegyensúlyozatlan. Például aki Németországban alkot egy kis színházban, arról lehoznak egy hatalmas cikket, és ha valaki csinál valami nagy dolgot, arról két sort írnak. Persze nem lehet mindenki szakértő minden ország tekintetében. A szaklapok mellett az internetről tájékozódom, vannak olyan ajánló oldalak, ahol viszonylag sokszor kerül elő a színház. Berlinben a Volksbühne új igazgatója öt végzős hallgatót felvett a társulatba, erről például nagyon sokat írtak.

PRAE.HU: Németországban több színházzal foglalkozó felület van, mint itthon?

Sokkal nagyobb spektruma van a színházzal foglalkozó médiának. Fontos a kulturális rádió, ahol minden pénteken van színházzal foglalkozó műsor. Engem is hívtak egy osztálytermi előadásom kapcsán, és Pannival közösen is hívtak minket, mikor az előadásunkat csináltuk. Azt érzem, tényleg tudni akarnak a dolgokról, van lehetőség beszélni arról, amit csinálsz. Nagyon sok specifikus szaklap van, amelyek részterületekkel foglalkoznak. Magyarországon nem tudok olyan folyóiratról, amelyik azzal foglalkozik, hogy a nem professzionális alkotók országszerte milyen projekteket csinálnak és ezeknek milyen társadalmi hatása van. Berlinben a színház mint társadalomformáló erő van jobban jelen a médiában, Magyarországon pedig a színház mint esztétikum működik még mindig. Ha politikai színházat csinálnánk Magyarországon, akkor egy szépirodalmi művön, például egy Anyeginen keresztül beszélnénk, Berlinben pedig ehhez nem kell Anyegin. És emiatt ott írni is sokkal könnyebb róla, mert egy szűrővel kevesebb van.

PRAE.HU: Gyakran megfordulnak magyar színházcsinálók Berlinben?

Egy-két éve volt a HAU-ban (Hebbel am Ufer nevű alternatív színház – A szerk.) egy magyar színházi fesztivál, ott volt például Pintér Béla, Mundruczó Kornél. Dömötör András rendez előadásokat Berlinben, a k2-t is meghívták már. Kooperációkról nem tudok, amelyek hosszú távúak lennének.

PRAE.HU: Tudsz mondani fiatal alkotókat, akár pályakezdőket is, akikre érdemes már most odafigyelni?

Tudom, hogy ez nem ér, de elsőre Néder Pannit mondanám. Sajnos nagyon kevés előadást tudok nézni itthon, csak egy-két napra szoktam hazajönni. Érdekelnek például a k2 munkái, sokukkal anno együtt felvételiztem Kaposváron. Jó látni, hogy egy ilyen fiatal és energikus csapat egyre ismertebb és izgalmasabb előadásokat hoz létre. Ezen kívül érdekel a Tünet Együttes, illetve Berlinben az Aba Naia nevű kollektíva, akik a cirkusz és a performansz határait feszegetik, illetve a Junges Deutsches Theater (Fiatal Nemzeti Színház) energikusfizikai és társadalmilag releváns előadásai.

 

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Bazsó Adrienn meglátása, miszerint óriási hatása lehet a művészre a másik ország művészete, azok a módszerek, melyek az ottani alkotófolyamatot jellemzik, miközben látja, hogy a Magyarországról magával vitt emocionalitás is meghatározó.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Németh Gábor Dávid --


További írások a rovatból

színház

Előző héten még kellékek után szaladgáltunk… Előző héten még kellékek után szaladgáltunk…
A Létra Kulturális Egyesület Ébredés című darabjának budapesti bemutatóján jártunk
Interjú Schilling Árpáddal érvényesülésről, a fiatalok lehetőségeiről és elsősorban: színházról
színház

Játék a szemétdombon Játék a szemétdombon
Mr. Sloane a Jurányiban

Más művészeti ágakról

Interjú Zalka Csenge Virág mesemondóval
art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
Slash, VOLT Fesztivál, 2019. 06. 27.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés