bezár
 

irodalom

2019. 12. 27.
huszonegyedik #13
Kritikátlan Poszthumán. Lehetséges, de minek?
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
Míg egyesek úgy kezelik, mint egyfajta csodaszert, korunk humántudományos atkins diétáját, ami képes megoldani a jelen emberének összes önértelmezési kérdését, addig mások keresztes háborút folytatnak a területre jellemző megfoghatatlan nyelvezettel és sikamlós fogalmisággal szemben. Mire jó valójában, és miben képes újat nyújtani a humántudományok más, korábbi paradigmáival szemben a poszthumanizmus? Kiss Kata Dóra a huszonegyedikben.

A Magyarországon csak az utóbbi időben felkapottá váló diskurzus leglátványosabb hozadékai közt említhetjük a korábban profánnak számító műfajok magaskultúrába való beemelését (ilyenek a sci-fi vagy a horror), tudományos és technológiai fejleményeinek tematizálását az emberi létkérdések felől. Létezik azonban a poszthumán diskurzusnak egy olyan szélesebb körű társadalomkritikai rétege, mely ezekben kevesebb hangsúlyt kap.

Donna Haraway 1985-ös Kiborg kiáltványát – mely talán az egyik első és legismertebb poszthumán filozófiai mű –, még a radikális kritikaiság jellemzi. Haraway a társadalmi valóság átkódolására tesz kísérletet azzal, hogy a humanizmusból eredő központosított emberfogalmat dekonstruálja. Habár a mű sokak számára a kiborg-metafora miatt vált emlékezetessé, alapproblémája a kor feminista mozgalmainak működésmódja.

Haraway szerint a szocialista feminizmus nem problematizálja eléggé a nemek fogalmát, amikor a nőiséget egységes tapasztalatként tünteti fel. Az, ahogyan a nemekről gondolkodunk ugyanis a nyugati felvilágosodás kirekesztő és férfi-központú emberfogalmának eredménye, amely a korai kapitalizmus és kolonizáció által születő olcsó munkaerő, extra természeti erőforrások és a nők által végzett láthatatlan reproduktív munka kizsákmányolásából születik. A kiborg arra szolgál, hogy felszámolja az esszencializáló alapkategóriákat, melyek észrevétlenül szervezik a társadalmi mezőt, akadályozva a kisebbségek egyenjogúsági törekvéseit. Egy nem-normatív és nyitott kategória, mely inkluzívan fogja át a létezés diverz formáit. A haraway-i poszthumanizmus tehát alapvetően kritikai, célja a humanitáson alapuló társadalmi különbségekre való figyelemfelhívás.

A populáris műfajok beemelése a diskurzusba vagy a technológia tematizálása ennek fényében csak a jéghegy csúcsa. A poszthumán gondolkodásnak ennél sokkalta nagyobb tétje van. Vajon képesek vagyunk-e felülírni a jelen kulturális, gazdasági és politikai szférájának humanista szubjektum által szerveződő képét? És vajon képesek vagyunk felfedezni a hétköznapi gyakorlatainkban inherensen működő humanista normákat, amelyekkel mi magunk is egyszerre válunk elnyomókká és elnyomottakká? A poszthumán ezzel materialista kritikai gyakorlat, amely segítséget nyújt a társadalmi mező radikális átformálásában. Nem a science fiction-ök távoli világaiba repít, hanem egy nagyon is konkrét és nagyon is kézzelfogható társadalmi valóságba, abba, amelyben jelenleg élünk.

Donna Haraway Kiborg kiáltványának borítója

Bár a kiáltvány hatására számos feminista és kritikai elmélet valamint kisebbségi mozgalom kezdi el használni a poszthumanizmus gondolatát, Haraway mégis szakít az általa is kezdeményezett irányzattal. A filozófus egy 2006-os interjúban komoly aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy a kiborg fogalmát sokak egy biologista, technopozitivista utópia alátámasztásaként használják. Ebben a paradigmában a humán fogalma annyiban káros, amennyiben határokat szab az új fejlődési fázisnak. Ez a poszthumán valójában nem lép túl a központosított és kirekesztő humanitásfogalmon, csupán továbbfejleszti azt.

A kiborg eredetileg feminista kísérlet volt arra, hogy rekonfigurálja a normatív humanitás alapján szerveződő identitáspolitikákat, azonban a társadalomkritikát nélkülöző poszthumanizmus épp az ebből eredő forradalmi potenciálról feledkezik meg. Haraway tehát azzal a poszthumánnal szakít, mely elhagyja a jelen kritikáját azért, hogy azt nyakatekert és utópisztikus gondolatfutamokra cserélje. Az interjúban kifejti, hogy manapság inkább arra kíváncsi, mivé vált a poszthumanizmus, semmint arra, hogyan lehet poszthumánná lenni. Ezért Haraway saját filozófiájában inkább a társfajiság (companion species) problémájára kezd koncentrálni, amely a létezők közti kapcsolatra és nem a létezőre magára referál.

A poszthumanizmus jelentését és jelentőségét tehát alapjaiban befolyásolja az, hogy mennyiben képes társadalomkritikus maradni. Így elválasztható egymástól a kritikai és ezáltal a társadalmi mező átformálására ösztönöző irányzat, és az, amelyik az új jelenségeket a társadalmi kontextus nélkül, önmagában kívánja értelmezni. A társadalomkritika nélküli poszthumán átveszi azt a haraway-i gondolatot, hogy az ember fogalmát meg kell nyitni, ugyanakkor olvasztótégellyé is alakítja azt. Ebben tematikailag nincs különbség a génmódosítás, a bodyhorror vagy a biopolitikai nácizmus kérdései közt, amennyiben mindezek pusztán izgalmas lehetőségek az emberi tudat tágítására. Ez a poszthumán sem tagadja ugyan az ezek mögött meghúzódó társadalmi vetületet, ugyanakkor tartózkodik attól, hogy ezek mélyére hatoljon és állást foglaljon. A felvilágosult poszthumán szubjektum a pálya széléről pusztán szemlél és tapasztal. Ebből a pozícióból többé már nem az egyes társadalmi csoportok elnyomása és emancipációja a tét, a forradalmiság a puszta érdekesség kategóriájává alacsonyodik.

Nem sokban különbözik ez a neoliberális identitáspolitikák üzenetétől: mindent megérthetünk, mindent megtapasztalhatunk, egyszerre lehetünk ember, állat, nő, kiborg, ehhez elég csak poszthumánná leendeni. A fenti állítás nem kevésbé cinikus, mint azt állítani, a nap mindenkire ugyanúgy süt, s ez alatt a nap alatt mindannyian egyenlő és szabad poszthumán létformákká válhatunk. Habár csillagászati szempontból valóban ugyanaz a Nap süt ránk, annak melege mást jelent a Bahamákon nyaraló svéd turista, a brazil kakaóföldeken dolgozó napszámos és az olvadó jégtáblákon élelem után kutató jegesmedve számára.

Donna Haraway When Species Meet című könyvének borítója

A kritikai állásfoglalást nélkülöző poszthumanizmus ezzel reaktívvá válik. Nem a valóság átformálására serkent, pusztán a gátak nélküli fogyasztást legitimizálja, elfedve, hogy az általa tematizált poszthumán tapasztalatok tudatos átélése már eleve privilegizált pozíciót feltételez. Ugyanolyan központi szubjektumban gondolkodik, mint a humán, ám annak leírásához most már olyan kifejezéseket használ, mint “minden irányból nyitott,” “leendés,” “végtelen inkluzivitás,” “hibrid” vagy “fúzió.” Ezzel az új poszthumán-humán épp annyira lesz hibrid, mint amennyire üres és semmitmondó. Ennek hatására a kritikai és forradalmi potenciáltól megfosztott poszthumán mögül fokozatosan kiállnak az emberjogi és társadalmi reformot siettető mozgalmak, a helyüket pedig az az attitűd veszi át, melyekre a poszthumán kritika eredetileg vonatkozott.

Kiváló példa erre az, ahogyan a poszthumán kanonizálódni próbál az akadémiai diskurzus terében. Habár önmagát úgy tünteti fel, mint ami szakít a korábbi tudományos paradigmákkal, strukturálisan semmiben nem különbözik a 18. századtól kezdődő nyugati tudástermelésben megszokottaktól. A forgatókönyv ismert: megjelenik a kánon peremén egy új gondolat, amely egyre nagyobb rétegek érdeklődését kelti fel, mert átélhetőbb leírást tud nyújtani a jelen emberének tapasztalatairól és problémáiról. A peremjelenség aztán fokozatosan megalkotja saját szakszavait, fogalmi keretét, kiadványait, konferenciáit és társaságait, ezzel mainstreamizálódva, és lerögzítve, mi tartozik hozzá és mi nem.

Amikor a poszthumanizus kanonizálódik, nemcsak lerögzíti saját lehetőségeit, de egyben újratermeli a humanista paradigmára épülő tudomány szabályrendszerét. Az irányzat eredeti szándékával szemben a kanonizációs folyamat során visszaírja magát a felvilágosodásból táplálkozó akadémiai intézményrendszerbe, reflektálatlanul alátámasztva a mögötte meghúzódó gazdasági és politikai igényeket.

Jelenleg annak meghatározásáért, hogy mi a poszthumanizmus, egyfajta verseny vagy szabad rablás folyik. A verseny tétje az adott tudós legitimációja, amely jogot ad számára a jelenségek interpretációjához. Mivel a kutatás iránya, a fogalmi keret, vagy a metodológia még nem teljesen meghatározott, akadémiai síkon a tudomány művelőjének önérvényesítési képességén és kapcsolati hálóján fog múlni, hogy mi válik részévé e paradigmának és mi nem. Ez nemcsak a poszthumanizmus sajátja, hanem a nyugati tudástermelés inherens mechanizmusa.

Amennyiben a poszthumanizus tudományos szinten kívánja érvényesíteni önmagát, a mainstreamizálódás és a paradigmává merevedés elkerülhetetlen, még akkor is, ha ez önnön céljaival ellentmondásos. Ebből a szempontból jelen cikk is az „értelmezési verseny” egy részét képezi, hiszen a poszthumanizmus tematizálására tesz kísérletet, ezért osztozik a fentebb említett nehézségekben. A kanonizáció nehézségei közt ugyanakkor amellett érvel, hogy az intézményesülő poszthumanizmus ne feledkezzen meg arról a kritikaiságról és forradalmiságról, melyből született. Hogy benne a társadalmi egyenlőtlenségek problémája ne egy felszínesen említett kötelező kör legyen, amelyet letudva, állásfoglalás nélkül lehet beszélni a modernitás minden jelenségeiről.

A kritikai poszthumanizmus a végtelen inkluzivitás hübrisze helyett a szolidaritás fogalma köré szerveződik. Sosem tudom átélni vagy teljes mértékben megérteni a másik tapasztalatát, legyen az a szomszédom, vagy egy másik társadalmi osztály tagja, esetleg egy állat vagy egy mesterséges intelligencia. Ugyanakkor szolidaritást tudok vállalni másokkal, amennyiben felismerem a humán ideológia általi kizsákmányoltság közös tapasztalatát, amelyben bár különböző mértékben, de mindannyian osztozunk. Ez a közös tapasztalat az, és nem a technológiai fejlődés, ami segíthet a jelen égető válsághelyzeteinek felfogásában, feldolgozásában és talán megoldásában. Ezért gondolom azt, hogy a poszthumanizmusban rejlő legnagyobb potenciál ennek a közös tapasztalatnak a felmutatása, ami egyre szélesebb rétegeket ösztönözhet cselekvésre.

Irodalom

Gane, N., D. Haraway (2006). "When We Have Never Been Human, What Is to Be Done: Interview with Donna Haraway." Theory, Culture and Society 23(7-8): 135-158.

Haraway, D. „Kiborg kiáltvány: tudomány, technika és szocialista feminizmus az 1980- as években.” Replika 51–52 (2005): 107–139.

Haraway, D (2016). „Staying with the Trouble: Making Kin in the Chthulucene.” Duke University Press, Durham.

Kutrovátz Gábor, Láng Benedek, Zempléni Gábor (2006). „A határvidék felderítése.” Replika 55-54 (2006): 119-133.

 

A sorozat korábbi részei

huszonegyedik #0 - Tizenkilencedik: John Ruskin és William Morris

huszonegyedik #1 - Mire jó a történetmondás? Katasztrófafilmek, iPhuck és az irodalom

huszonegyedik #2 - Szétfolyó furcsaságok: a queer elmélet feltűnései a Frankensteinben.

huszonegyedik #3 - A történetmondás kínzó vágya

huszonegyedik #4 - Ellenzéki Párt és rehab

huszonegyedik #5 - Villamos-dilemma új köntösben: az önvezető autók.

huszonegyedik #6 - Pozícióvakság és katasztrófapornó.

huszonegyedik #7 - Poszthumanizmus és szimpátia. Avagy kiút az identitáspolitika csapdájából.

huszonegyedik #8 - Túl ismerős, túl távoli: David Attenborough Climate Change – The Facts.

huszonegyedik #9 -Az applikáció-demokráciáról

huszonegyedik #10 - A sokfejű sárkány. Kommentárok a poszhumanizmushoz

huszonegyedik #11 - Történetmondás 2.0 - Játéktudomány és transzmedialitás

huszonegyedik #12 - A Másik domesztikálása

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kiss Kata --


További írások a rovatból

Nyitott Műhely, 2020. november 7.
irodalom

A Molyon az a legrosszabb, ha már nem írnak rólad A Molyon az a legrosszabb, ha már nem írnak rólad
Toroczkay András estje a Kis Présházban, 2020. október 28.
irodalom

Két esemény margójára Két esemény margójára
A Margó Irodalmi Fesztivál zárónapjáról

Más művészeti ágakról

Az HBO Otthon című karanténsorozatának finn kiadásáról
art&design

Ördögavatás Ördögavatás
Humán holtterek körbejárása a Pécsi Galériában
Rolla János és a Zeneakadémia Kamarazenekara/3
Nathan Grossman I Am Greta című filmje a 17. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés