bezár
 

irodalom

2019. 06. 21.
Huszonegyedik #7
Poszthumanizmus és szimpátia. Avagy kiút az identitáspolitika csapdájából
Tartalom értékelése (7 vélemény alapján):
A valóság felfedezése botrányt jelent az emberi önérzet számára. Az emberi létező konstitutív okoknál fogva hajlamos a tapasztalatok változatosságát identitás-alakzatokba rendezni. A valóság ez alapján akkor nyer értelmet, amikor valamiképpen vissza tudjuk kapcsolni azt a sajátunkként elképzelt identitásunkhoz. Az identitásképzés a valóság szelektív észleléséből származó fantázia-termelés. Szükségünk van identitásokra, valamilyen jellegű önazonosságra, így önmagunknak hozunk létre a vágyainknak leginkább megfelelő önazonosság-formákat.

Ám bizonyos helyzetekben túlműködésbe csap át az identitásképződés. Mindenütt a hatalom baljós árnya vetül fel, minden eltérő álláspont pedig automatikusan a saját identitást veszélyeztető kockázatként, vagy, ami még rosszabb, elnyomásként azonosítódik a paranoia üzemzavarában szenvedő kritikai perspektívában. Ilyenkor lép működésbe a rosszhiszeműség által átitatott kritikai világlátás, akárcsak jelen sorozat #6-os számú részében, amit Hans-Georg Gadamer nyomán „a gyanú hermeneutikájának” nevezünk. Cikkem tárgya a következő kérdés: hogyan viszonyul egymáshoz a gyanú hermeneutikájaként azonosítható kritikai elmélet és a poszthumanizmus?

Kényelmetlen dolog szembesülni azzal, hogy a társadalmi valóság is független az emberi létezőtől. A poszthumanizmus pozíciója szerint a társadalom, bár emberi cselekvésekből, fantáziákból és szándékokból is alkotódik, radikálisan eltér bármely szereplő intencióitól. Működésének logikája túlmutat az interszubjektivitás körén. Másképpen szólva, a társadalom irányíthatatlan és uralhatatlan. Ez a kulcsfontosságú lételméleti felismerés áll a „poszthumanistának” nevezett elméleti konstelláció hátterében. Sőt, amennyiben elfogadjuk a Bruno Latour-féle cselekvőhálózat-elmélet álláspontját, társadalmi ágensnek bármilyen létező tekinthető, amely hatóképességgel bír. Társadalmi szereplő mindaz, ami hat és nyomot hagy maga után. Ebből az is következik, hogy oly mértékben társadalmi egy létező, amilyen mértékű nyomokat eredményez a társadalom életében.

Léteznek olyan objektumok, amelyek az emberi jelenlétnél is erősebb hatóképességgel bírnak. A társadalom eredendően több-mint-emberi képződményként tételezhető, erre vonatkozik poszthumanista álláspontunk. A római birodalombeli utak szerepétől az amazonas-i alakváltó szellemeken át a globális klímaváltozásig: az emberi társadalmak mindig is bővelkedtek a több-mint-emberi szereplőkben. A poszthumanizmus nagymértékben – persze nem kizárólag – ennek a körülménynek a huszonegyedik századi tudatosításaként értendő. De itt és most nem ennek a társadalomontológiai tételnek a bizonyítása az érdekes. Sokkal inkább az foglalkoztat engem, hogy mit tud kezdeni egy ilyen típusú társadalomontológiai felismeréssel az az elméleti komplexum, amit  „a gyanú hermeneutikájának” nevezünk?

És hogyan függ össze a gyanú hermeneutikája az identitásképződés túlműködésével? És milyen etikai és politikai következményei vannak a poszthumán állapotnak? Végül, ha valóban meddő zsákutcát jelent a gondolkodás számára az identitásalapú kritikai elmélet, akkor hogyan tovább? 

Extracellular Matrix

fénykép: Dennis Kunkel 

Első körben érdemes megtekinteni, mit is takar a gyanú hermeneutikája. Egy hazai, éppen e sorozatban is publikáló  képviselőjén keresztül tökéletesen szemléltethető azon mentalitás lényege, amit a fenti jelzővel illetünk. A szerző sommás összegzése alapján, ha az antropocén korszakban valóban „tenni” kívánunk valamit, akkor mindenekelőtt „gyűlöljük kitartóan a kapitalizmust”, ugyanis, mint fogalmaz indulatosságáról tanúságot tevő gondolatmenetében, „hiába szűnik meg az ökoszisztémától való mesterséges fogalmi elválasztottságunk, ha közben azt látjuk, hogy a multinacionális cégek, köztük a kultúripart működtető nagyvállalatok, például a könyvtárgyak előállítása és szállítása során ugyanúgy kizsákmányolják a Föld erőforrásait.”[1] A szerzőnek a társadalmi igazságosság eszméje iránti elkötelezettségéhez kétség sem fér. Viszont az egyenlőség és igazságosság iránti elkötelezettség alatt igencsak problematikus tisztázatlanság fedezhető fel. Noha a poszthumán diszkurzus értelmezését tűzi ki célul, a cikkíró valójában a diszkvalifikálás és diszkreditálás útjára lépve hallani sem akar a másik oldal gondolatairól – ami pedig minden poszthumanista gondolatrendszer kiindulópontja. Visszatérő mozzanat a lételméleti belátások elismerését követő „de” kötőszóval elintézett legyintés: Tudjuk, túl kell lépni az emberen, de mi a helyzet a kapitalizmus által elnyomott identitásokkal? A társadalmi elnyomás és marginalizáltság távolról sem triviális jelenségek, viszont – és itt jön a saját „de”-pillanatom – az értelmezésnek nyitva kell hagynia bizonyos pozícióikat, különben minden jó szándéka ellenére ellentmondásba és csapdába kerül. El kell döntenie az értelmezőnek, mit is akar valójában: megérteni a poszthumanizmus (politikai összefüggésektől sem mentes) lényegét, vagy politikai ügyet képviselni?

És itt a gyanú hermeneutikájának lényegi elemére bukkanunk. Gadamer szerint a kritikai látásmód legfőbb jellemzője az, hogy „tagadja az elvek és ideológiák érvényét.”[1] Tehát kizárólag destruktív funkcióval bír. Az a kritika dolga, hogy megkérdőjelezzen.  Ezzel szemben Gadamer szerint a hermeneutika rendeltetése az értelmezés. Vagy megértünk egy, a miénktől eltérő álláspontot, és valamiképpen megtanulunk viszonyulni hozzá, vagy, ellenkezőleg, elzárkózunk tőle, kijelölve saját identitásunk határait. Az önmagunk köré kialakított határvonalak felállításához tudnunk kell, mi a másik, és miben tér el tőlünk. Diagnózisunk, amely alapvető módon támaszkodik Gadamer fontos meglátására, a következő: a kritikai elmélet, sőt tágabban a kritikai világlátás nem egyéb, mint az önmagát veszélyben érző szubjektum védekezési mechanizmusa. Úgy érzi a humánum, hogy a társadalom veszélyezteti az ő egyedi, sajátos létét. Marx az értéktermelő ember lényegét félti a kapitalista viszonyoktól, Nietzsche az individuumot a modern társadalom eltömegesedésétől, Freud a szubjektum boldogságát a Felettes-Én által uralt civilizációtól, Heidegger az autenticitást a technikai társadalom ámokfutásától, De Beauvoir a nők szabadságát a férfiuralomtól, Fanon pedig a gyarmatosított népek identitását a tőkés imperializmustól. Genealógiánk lényegét tekintve a kritikai elmélet valamennyi vektorának reprezentatív képviselőjét tartalmazza, ám tetszés szerint behelyettesíthető bármely gondolkodóval, aki kor- és/vagy társadalomkritikát fejtett ki. Ez a vázlatszerű felsorolás távolról sem kívánja trivializálni a kritikai látásmód vívmányait, vagy kisebbíteni ezen gondolkodók elévülhetetlen érdemeit. Csupán fel kívánom mutatni ezek közös gyökerét. Tézisem szerint tehát a kritikai látásmód a veszélyérzetből származó reaktív mechanizmus.

extracelluláris mátrix MIT

Fénykép: extracelluláris mátrixról készült felvétel, MIT.

Röviddel később a gyanú hermeneutikáját taglaló szövegében, Gadamer pozitív értelemben fejti ki a kritikával szembehelyezett értelmezés szerepét. Érdekes módon, egy nagy múlttal bíró fogalmat mozgósít ebben, nevezetesen az empátiát: „A hermeneutika azon kísérletként azonosítható, amikor a távolság leküzdését célozza meg olyan területeken, ahol az empátia nehéz, és a közös megegyezés nehéz. Mindig van egy távolság, amit át kell hidalni.”[2] Az értelmezés a hídépítés művelete, szemben a kritikával, ami a határépítés művelete. Mindazonáltal nem kívánom azt sugallni, hogy ezt a két elemet egymástól szigorú értelemben el tudnánk választani. De hadd éljek itt egy saját gyanúval a gyanú hermeneutikájával szemben: amit bírálat tárgyává teszünk, valóban meg kívánjuk-e érteni? A kritika eredendő negativitása kizárni látszik az igazi megértést, máskülönben a lehető legalaposabb vizsgálat feltárhatja éppenséggel a bírálandó állapot fenntarthatóságát vagy, ami még rosszabb, helytálló, vagy ellenálló voltát. Felvethetnénk Gadamerrel szemben persze, hogy a kritikának is vannak fokozatai. Létezik radikális és kevésbé radikális kritikaiság. Léteznek a kapitalizmusnak ádáz ellenségei, valamint pragmatikus reformisták is. Csakhogy a következetes kritikának eredendően az értelmezés tárgya mögé kell látnia. Ennélfogva a kritikai elmélet az empátia felfüggesztését is jelenti. Figyeljük csak meg, mire apellálnak kritikusan gondolkodó gondolkodóink és cikkíróink: az elnyomott identitásokkal való együttérzésre - ám a kritikai elmélet, legalább Nietzsche óta, az értelmezés tárgya iránti rosszindulatból táplálkozik. Miközben az empátia fontosságára hivatkozik, a kritikai szellemű értelmezés kénytelen felfüggeszteni az általa értelmezett diszkurzusok iránti hermeneutikai jóindulatát.[3] Másképpen mondva, Gadamer pozíciója az, hogy a kritikai elmélet képtelen az értelmezés műveletére, mert az empátia zárójelezésére alapozódik, legalábbis a bírálat tárgya kapcsán. Vagy értelmezünk, vagy bírálunk, de a kettő egyszerre lehetetlen: „A részvétel furcsa szó. Dialektikája abból származik, hogy akik résztvesznek, nem részeket vesznek át, hanem egy bizonyos értelemben, az egészben részesülnek. Aki résztvesz valamiben, az nem sajátít ki abból semmi olyat, amit mások aztán ne birtokolhatnának. Épp ellenkezőleg: a megosztás révén, azon dolgokban való részvételünk okán, amikben résztveszünk, gazdagítjuk azokat; nem kisebbé válnak, hanem megnövekednek. A hagyomány egész élete pontosan a gazdagításban rejlik, így ez az élet a kultúránk és múltunk: életünk teljes belső tartománya mindig kitágul a megosztáson keresztül.”[4] Mivel félti identitását a kritikai gondolkodó, úgy látja, hogy mások részvétele a diszkurzusban őt valamiképpen megkárosítja, kizsákmányolja, létében kisebbíti. Valóban léteznek a személy integritásával szembeni súlyos sértések, transzgressziók és bűntettek, és mindannyiunk közös érdeke, hogy legalább az emberi szereplők által elkövetett igazságtalanságok minimális mértékűvé váljanak. Mindenki igazságos társadalomban szeretne élni, mindössze az oda vezető gondolatbeli útvonal kijelölése tekintetében mutatkoznak eltérések. Ezek az elméleti tárgyú eltérések itt és most mellőzhetőek.

Ami számunkra sokkal érdekesebb, az az, hogy mihez kezdjünk az együttérzés fogalmával. Ez némiképpen előrevetíthet egy lehetséges feloldást is kritika és megértés gadameri szembeállítását illetően. Kiváltképpen a poszthumanizmus esetében áll az, hogy egyik oldalon találhatóak a másikat megérteni nem kívánó bírálók, velük szemben pedig a poszthumanizmus  kritikátlan értelmezői. Az egyik nem kívánja megérteni a másikat, a másik naivan közelít tárgyához. Valami feloldás szükségeltetik, máskülönben két szék közé kerülhetünk. Miképpen orvosolható az identitáshoz való ragaszkodás?

Walt Whitman

Walt Whitman (1819-1892)

Nézetem szerint mindenekelőtt együttérzésre van szükség. Arra kell ráébredniük a pozicionalitások fetisisztáinak, hogy igenis létezik kiút a pozícióhoz való kötöttségből. A gondolati szűkmarkúságot mintegy feloldhatja az eddigieknél nagyobbfokú szimpátia – ami azon a felismerésen alapul, hogy a dolgoktól és másoktól nem elszakítva, tőlük fenyegetve létezünk, hanem egy minden értelemben közös világban. Jane Bennett feminista és materialista filozófus számára a mintát ebben a tekintetben Walt Whitman költészete nyújtja. Whitman verseinek elmélyült olvasatán keresztül a szimpátiának öt formáját különbözteti meg Bennett egy 2016-os cikkében:

1. szint Ragályos fájdalom

2. szint A test felbomlása

3. szint A természet befogadása

4. szint Az erotikus vonzerő

5. szint Gravitációs húzás

 

A harmadik, a személytelenség dimenzióját játékba hozó szimpátia-szint esetében az együttérzés „több mint egy egyén érzülete. Egy aktív erő, folyam, vagy fonal, ami a testeket összefűzi és a közöttük lévő ragályosságot teszi lehetővé. Ez a ragály vagy kölcsönös átfertőződés nem mindig szimmetrikus – nem mindig egyenlő mértékű csere – de mindig interaktív.”[5] Ezen felfogás alapján nincs egyértelmű határa a szimpátiának. Egyetlen ontológiai kategória mentén sem lehatárolható azon létezők köre, amelyekkel kapcsolatban állunk. A világ Bennett poszthumanista pozíciója alapján kölcsönhatások összessége, egy végtelen konnektív dimenzió, amelyben egymástól különválaszthatatlanul, összegabalyodva léteznek a kapcsolódások csomóiként azonosítható létezők. Ennek a lételméleti álláspontnak komoly etikai és politikai következményei vannak. Bennett vitalista világlátása arra mutat rá, hogy az identitás egyáltalán nem tekinthető önmagában valóságos, esszenciális valóságnak. A kiterjesztett szimpátia – ami a hamis identitás-konstrukciókból való megmenekülést hordozhatja – kozmikus, személytelen és semleges, egy naturalizált affektivitás, amely mentes minden részrehajlástól. Tökéletesen diszkriminációmentes a napsütés, egyformán látja el kedélyes fényével a gyarlót és a szentéletűt, a kizsákmányolót és a kizsákmányoltat. Költészetének etikai lényegét Whitman eképpen összegzi By Blue Ontario’s Shore című versében: „semmit sem tagadva, mindent megengedve...”[6] Mondhatnánk erre, hogy a világ egészével együttérző költői látásmód merő luxus, burzsoá hóbort. De melyik a könnyebb: görcsösen ragaszkodni az identitás fogalmába való bezártságunkhoz, vagy megnyílni a lét heterogenitásának? A nem-emberi létezők iránt is megnyíló, a kozmosszal együttérző költő „a napsugarak istenien ítéletmentes jellegét testesíti meg”, szól Bennett leírása.[7] A poszthumanizmus tétje morális értelemben az, hogy az objektumok sokféleségétől ne zárkózzunk el készen kapott ideológiai sémák mentén. A világra való nyitottság élénkebb képzelőerőt és a környezetünk valamennyire elemére kiterjedő együttérzést követel meg.

Miképpen a vitalista Whitman, a poszthumanistának is szembesülnie kell azzal, hogy a létezők kölcsönös hatóképességét előtérbe helyező, a kritikát meghaladó, megengedő látásmód nemcsak pozitív hozadékokkal járhat. A szimpátia ötödik, Bennett által azonosított formája a „gravitációs húzás”, ami „egy olyan affektivitás, ami nemcsak kívül az emberin, hanem a legkevésbé sem elkötelezett iránta.”[8] Bennünket jobban foglalkoztat a Föld geo-logikája, mint fordítva. A geológiai, az ásványi létszint, megvan az emberi jelenlét híján is. Miután kihal az utolsó ember is a Földről, a Föld maga még mindig jelen lesz. A geológiai folyamatok élet híján is operatívak maradnak. És mégis, ezzel az egészen mással szembesülve is képes a gondolkodás egy bizonyos típusú kapcsolódásra. A szimpátia ebben az ötödik esetben kölcsönös, ám radikálisan egyenlőtlen: a Föld is magához vonz bennünket, csakhogy óriási mértékű kauzális aránytalanság áll fenn.

Politikai értelemben mik a tanulságai a szimpátia fentiekben felvázolt kiterjesztésének? A bennett-i onto-szimpátia (onto-Sympathy) minden test kölcsönösen függő keletkezésének újabbkori tanának tekinthető. Az onto-szimpátia magában foglalja az identitáspolitikákkal való szakítás igényét.[9] Egyetlen létező sem áll fenn önmagában, ebből következően pedig az identitás is szükségképpen illuzorikusnak tekintendő, humanista származású ideológiai képződménynek. Káprázat minden önazonosság, legyen szó a hatalmat nyújtó privilegizált társadalmi helyzetekről vagy a marginalizált identitásokról egyaránt. Lételméleti értelemben senki sem különíthető el senkitől. Mindez azt jelenti, hogy az identitáson alapuló politikáknak szükségképpen össze kell omlaniuk egy olyan világban, amelyben egyre nyilvánvalóbb jelei mutatkoznak a határvonalak ténylegesen, kauzálisan kimutatható feloldódásának. Az antropocén azt mutatja meg számunkra, hogy az eddig elgondolt világunk felbomlóban van. Különbségeink helyett az ontológiailag kiterjesztett szimpátia a materiális kauzalitásoknak való közös alávetettségünket helyezi előtérbe. Bennett cikkére reagálva, Cristin Ellis amellett érvel, hogy „az (onto-)szimpátia politikája (...) egyszerűen nem fordítható le a reprezentáció és az együttérző felismerés politikáira – a rassz, az osztály, a gender, a szexuális orientáció és a speciális jogok politikáira.”[10] Ellis nézetében az emberi létező határvonalain túlra kiterjesztett szimpátia, noha bizonyos költségekkel jár, új politikai válaszkísérlet kiindulópontjaként is szolgálhat az antropocén válság korában. A poszthumanizmus is az elemzett humanista konstellációkon kívül helyezkedik, mivel az ember fogalmán áthatoló határtalan részvét moralitását képviseli.

 

Irodalom

Ádám Zsófia (2019) „Huszonegyedik #6. Pozícióvakság és katasztófapornó”, link: https://www.prae.hu/article/11008-huszonegyedik-6/

Bennett, Jane (2016) "Whitman’s sympathies." Political Research Quarterly 69.3: 607-620.

Ellis, Cristin (2016) "Numb Networks: Race, Identity, and the Politics of Impersonal Sympathies." Political Research Quarterly 69.3: 626-632

Gadamer, Hans-Georg (1985) „The Hermeneutics of Suspicion”, in: J. N. Mohanty (szerk. 1985) Phenomenology and the Human Sciences (Dordrecht Boston és Lancaster: Martinus Nijhoff Publishers), 73-85

Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió (2019) A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni (Budapest: Prae)

Hamarosan kapható a Prae Kiadó gondozásában Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió kötete a poszthumanizmusról.

poszthumanizmus változatai

A sorozat korábbi részei

huszonegyedik #0

huszonegyedik #1

huszonegyedik #2

huszonegyedik #3

huszonegyedik #4

huszonegyedik #5

huszonegyedik #6

 
 

[1] Gadamer, Hans-Georg (1985) „The Hermeneutics of Suspicion”, in: J. N. Mohanty (szerk. 1985) Phenomenology and the Human Sciences (Dordrecht Boston és Lancaster: Martinus Nijhoff Publishers), 73-85., 73.

[2] Gadamer 1985: 75-6.

[3] Gadamer 1985: 77.

[4] Gadamer 1985: 83.

[5] Bennett, Jane (2016) "Whitman’s sympathies." Political Research Quarterly 69.3: 607-620., 612.

[6] „Rejecting none, permitting all.” https://whitmanarchive.org/published/LG/1891/poems/197

[7] Bennett 2016: 612.

[8] Bennett 2016: 614.

[9] Bennett 2016: 615.

[10] Ellis, Cristin (2016) "Numb Networks: Race, Identity, and the Politics of Impersonal Sympathies." Political Research Quarterly 69.3: 626-632., 631.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Lovász Ádám --


További írások a rovatból

irodalom

Utak a sötétségbe Utak a sötétségbe
Horváth Márk A digitalitás paroxizmusa: Spektákulum, szimulákrum, kibernetikai állapot és a virtualitás hiperkaotikus okkultúrája
irodalom

Huszonegyedik #7 Huszonegyedik #7
Poszthumanizmus és szimpátia. Avagy kiút az identitáspolitika csapdájából

Más művészeti ágakról

Danny Boyle: Yesterday
art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
Interjú Pálos Gergely operatőrrel kétlakiságról, kapcsolatépítésről, valamint a svéd és a magyar fényviszonyok különbségeiről
zene

A zenész és barátai A zenész és barátai
Aradi Zsolt: Gasner János* emlékére


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés