bezár
 

film

2020. 01. 29.
Egy amerikai kisember kálváriája
Clint Eastwood: Richard Jewell balladája
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bár sokan már az életmű csúcsán, a 2008-as Gran Torino után méltóságteljes visszavonulását vizionálták, Clint Eastwood alkotókedve mit sem apadt az elmúlt évtizedben. Akárcsak tavaly, 2020-ban is az ő rendezésével indul az év Hollywoodban, a Richard Jewell balladája pedig szerencsére lényegesen erősebb alkotás, mint múlt januári, felemásra sikeredett munkája, A csempész volt.

Ha van rendező, aki a nemzetközi közönség számára is érdekfeszítő módon képes vászonra vinni valós vagy fiktív amerikai idolok tragikus és heroikus történeteit, az Clint Eastwood. A veterán színész-rendező most ismét egy nemzeti hérosz életébe enged betekintést. Richard Jewell esete viszont sokkal inkább sarkallja önvizsgálatra az amerikai közvéleményt, mintsem hogy büszkeséggel tölthetné el a tengerentúli közönséget. A néhai biztonsági őr az 1996-os atlantai olimpia eseményei alatt szúrt ki egy titokban elhelyezett robbanó csomagot, majd rögtönzött biztonsági intézkedéseivel tömegek életét mentette meg. A hatóságok viszont Jewellt vádolták meg a merénylettel, figyelemhiányos, önképzavaros fehér férfiként láttatva őt, aki így próbál feltűnést kelteni. Végül, hosszas erőfitogtatás után, bizonyíték híján, kénytelen volt ejteni a vádakat az FBI, az ügyre hiénaként lecsapó médiával karöltve viszont olyan sebeket okoztak a címszereplőnek, amit fiatalon bekövetkezett haláláig nem tudott kiheverni. Ennek megfelelően a film egyszerre vázolja általában a hatóságok és a média beteg működésmódját (újabb opusszal bővül a nyugati rendszerkritikus alkotások csoportja), illetve működik konkrét, egyéni, személyes drámaként is. Ezek az aspektusok alapvetően erősítik egymást,  szervesen kapcsolódnak egymáshoz és forranak eggyé, ügyesen egyensúlyozik velük és köztük a forgatókönyv. A fináléban azonban nem sikerült eldöntenie az alkotóknak, hogy melyik szál adja meg a konklúziót és tegyen pontot a cselekmény végére, ami sajnos lényegesen ront az összképen.

Richard Jewell balladája

A film egyértelműen legerősebb vonásai a karakterábrázolás és a színészi játék. Forgatókönyvíró-képzéseken lehetne tanítani, hogy a cselekményt ténylegesen előre nem vivő epizódokban milyen koherens és lényegre törő személyiségrajzokat festenek az alkotók, kezdve a karakterek bevezetésétől fokozatos fejlődésük felvázolásáig. Valószínűleg ennek önmagában is döntő szerepe van abban, hogy rendkívül könnyű azonosulni hőseinkkel, átérezni fájdalmaikat, feszültségüket és hangulatingadozásaikat, de maguk a színészek teszik fel a koronát a produkcióra. A figyelmes castingnak és a valóban elmélyült alakításoknak köszönhetően többen megszólalásig hasonlítanak a megformált személyekre. Még azt is megtehették az alkotók, hogy Paul Walter Hauser mellett több ízben jól látható helyre helyezték a díszletben Richard Jewell valós portréját. Hauser átszellemülése túlzás nélkül hasonlítható Anthony Perkins Norman Bates-éhez, Marlon Brando Keresztapájához vagy Jack Nicholson Jack Torrance-éhez. Nehézkes mozdulatai és frusztrált arcjátéka annyira természetesek és hitelesek, mintha nem is a mozivásznon látnánk, hanem hús-vér emberként ott sétálna előttünk. Ha valaki megnézi a Jewellről készült korabeli felvételeket, külsőre és belsőre pontosan ugyanolyan embert talál majd, mint akit a filmben lát. Egy idegesítő, fontoskodó, mitugrász figurát, akit szánunk kisfiús éretlensége, roskadozó önértékelése és édesanyjával töltött magánya miatt.

Richard Jewell balladája

Bámulatos, hogy a film ennyire hű marad a valósághoz, mind a díszletek, mind az események vonatkozásában. Videómegosztó oldalakon fellelhető számos korabeli anyag az ominózus eseményekről, interjúkról és házkutatásokról. Eastwoodék ezeket a felvételeket egy az egyben modellezték a filmben, ami tovább növeli a mű realizmusát és átélhetőségét. Ennél is lényegesebb azonban, hogy alig akad fiktív elem a forgatókönyvben, szinte kizárólag megtörtént eseményekből sikerült felépíteni egy meglehetősen jól tagolt, fokozatosan emelkedő feszültségű és sok melodrámai szituációt tartalmazó cselekményt. Úgy készítettek egy klasszikus hollywoodi stílusú színészfilmet vízválasztó csúcsjelenetekkel, nagy dialógusokkal és monológokkal, hogy azokat szinte egytől egyig a valóságból merítették. Ritkán sikerül az élet izgalmasnak tűnő, de sosem kerek narratívába szerveződő eseményeit egységes, lineáris és felvonásról felvonásra kibontakozó drámai ívbe gyúrni, jelen esetben viszont tökéletesen megoldották ezt a készítők. Nagyon könnyen átélhető filmet kapunk, kifejezetten érzelmes, de nem patetikus vagy giccses alkotást.

Richard Jewell balladája

Nem lehet elmenni szó nélkül a művet ért vádak mellett, miszerint Kathy Scruggs karakterét túlságosan egyoldalúan mutatják be az alkotók. Tény és való, hogy a néhai újságírónő, aki Jewell ügyét a nyilvánosság előtt nem túl ízléses módon tálalta, kifejezetten gátlástalan, törtető és immorális személyként jelenik meg eleinte a vásznon. A forgatókönyv alapjául szolgáló tényfeltáró források egyöntetűen leszögezik, hogy Scruggs céljai eléréséhez radikális eszközöket is bevetett, ugyanakkor egykori munkatársai határozottan tagadják, és erre nincs is semmilyen bizonyíték, hogy szexuális ellenszolgáltatásokért cserébe jutott volna információhoz. A film egyik jelenete valóban túlmegy egy hitelességi határon, amivel egy – Jewellhez hasonlóan azóta elhunyt – személy emlékét feketíti be, aki már nem tud ez ellen védekezni. Csakhogy, a játékidő utolsó harmadára lényeges változáson megy keresztül az ő karaktere is, végül pont ő mond morális ítéletet az FBI tevékenysége felett. Összességében tehát lehet Scruggs személyének méltatlan ábrázolása miatt kritizálni a filmet, az viszont túlzás, hogy első számú bűnbaknak állítja be őt Eastwood. Alapvetően nem is a nőiségén van a hangsúly, hanem Eastwood médiával szembeni – az évtizedek alatt sokszorosan felmutatott – ellenérzésein.

Richard Jewell balladája

Manapság sajnos nem készülhet olyan alkotás, ami fölött racionális érvelés és értelmes párbeszéd helyett ne kezdődne azonnal véres kultúrharc a domináns politikai csoportok között. Utóbbi azért is szomorú, mert így homályba vész az a sok részlet, amiből a higgadt szem előtt egy árnyalt alkotás képe rajzolódik ki. Régi közhely és súlyos tévedés, miszerint Eastwood a kemény vonalas amerikai konzervatívok szószólója lenne. Persze, mindig is tisztelte az Államok alkotmányát és tradicionális értékeit, ugyanakkor előszeretettel bontotta le az óceán túloldalán szentnek hitt mítoszokat (pl. a vadnyugati pisztolyhősök legendáriumát a Fennsíkok csavargójában és a Nincs bocsánatban) és hívta fel a figyelmet az amerikai társadalmi-politikai rendszer sötét foltjaira (pl. a halálbüntetés vagy az eutanáziatilalom aggályaira Az igazság napjában és a Millió dolláros bébiben). A Richard Jewell balladája sem nevezhető túlzottan konzervatív opusznak, főleg a szuperhősfilmek korában nem. Ez amolyan tipikus se jobb, se bal Eastwood-mozi lett. Úgy állít szobrot egy nemzeti hősnek, hogy látványosan bemutatja a címszereplő idegesítő, kifejezetten amerikai tulajdonságait, illetve durva kritikát fogalmaz meg a mindenkori kormányzattal szemben. Ilyen hősábrázolással és rendszerkritikával egy rendpárti akciófilm vagy patetikus amerikanizmussal átitatott szuperhős-produkció sem élne soha.

Richard Jewell balladája

A fináléra marad ugyanakkor némi hiányérzetünk az átgondolatlan és túl gyorsan vezényelt lezárás miatt. Szinte pillanatok alatt zuhanunk a dramaturgiai csúcsról a konfliktust lezáró nyugvópontra. A nézőnek ideje sincs érzelmileg lecsillapodni, a korábbiakat megemészteni és magában elsimítani, mivel a katarzist rögtön elvágja a „happy end” és egy kissé súlytalan epilóg. Nagyon hiányzik a konklúzió is. Olyan szépen épül fel a cselekmény, a néző érzelmileg maradéktalanul involválódik az eseményekbe, erős jelenetekre helyeződnek a drámai hangsúlyok, világosan érthetővé válik Clint Eastwood egész művet átfogó koncepciója, mégsem kerül pont a mondat végére. Értjük a történet jelentőségét, több emlékezetes jelenet még napokkal később is újra előtör bennünk. De talán nem véletlenül fogalmazódott meg a kérdés a forgatás alatt Jon Hammban sem, hogy végtére is miért készül el, mi a fő mondanivalója a filmnek.

Richard Jewell balladája

Minden igaz, amit a direktor az elmúlt hetekben különböző interjúkban elmondott: valóban általános emberi sorsdrámáról és amerikai nemzeti tragédiáról van szó. Szinte ordít egy filmért Richard Jewell kálváriája, de végül a moziból kifelé sétálva ott marad a nézőben a kérdés, hogy mit is akar bemutatni a film, mit akar elmondani erről az emberről és a vele oly méltatlan módon eljáró hatalmasságokról, a kormányzatról és a médiáról. Hiányzik a konklúzió egy nagyon tartalmas és tanulságos történet végéről. Ám, a Richard Jewell balladáját, ha nem is áll össze olyan koherens és megkerülhetetlen jelentőségű történetté, mint a Gran Torino vagy a Titokzatos folyó, összességében az életmű jobban sikerült darabjai közé sorolhatjuk. Ennek fényében a többnyire pozitív kritikai és nézői visszajelzések nem, a meglepően alacsony nézőszám viszont kissé érthetetlen. Eastwood rendezései közül legutóbb az 1980-as Bronco Billy produkált ilyen vérszegény nyitányt, jóllehet ez a munkamániás amerikai legendát aligha zavarja. Jobb szeret kilencven évesen is új filmterveken dolgozni, vagy Schwarzeneggerrel síelgetni az észak-amerikai hegyekben.

Richard Jewell balladája

Képek forrása: InterCom

Richard Jewell balladája (Richard Jewell), színes, amerikai életrajzi film, 129 perc, 2019. Rendező: Clint Eastwood. Forgatókönyvíró: Billy Ray. Operatőr: Yves Bélanger. Zene: Arturo Sandoval. Szereplők:Paul Walter Hauser, Olivia Wilde, Sam Rockwell, Jon Hamm, Kathy Bates, Nina Arianda, Ian Gomez. Forgalmazó: InterCom. Bemutató: 2020. január 23. Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott!

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Burillák B. Marcell --


További írások a rovatból

Az HBO Otthon című karanténsorozatának finn kiadásáról
Huseyin Tabak: Gipsy Queen
Niki Caro: Mulan
Gondolatok a Prometheus és az Alien: Covenant című Scott-filmekről

Más művészeti ágakról

Bereményi Géza: Magyar Copperfield, Magvető, 2020
irodalom

Élőnek tűnő, döglött rombuszhal Élőnek tűnő, döglött rombuszhal
Linda Boström Knausgard, Isten hozott Amerikában, Jaffa Kiadó, 2020.
irodalom

Csak mozgásként értelmezhető Csak mozgásként értelmezhető
Beszélgetés a nappaliban Tompa Andreával, 2. rész
Külföldön Sikeres Magyar Művészek

Minden egy Excel-táblázattal indult Minden egy Excel-táblázattal indult
Interjú Puklus Péter fotográfussal képzőművészetről, nemzetközi kapcsolatépítésről, a szabad alkotás lehetőségeiről és jövőbeli tervekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés