bezár
 

art&design

2020. 02. 15.
A blöffben nem hiszek
Interjú Szűcs Attilával az alkotási folyamatról, a galériák szerepéről, hazai és külföldi művészeti terekről
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
Szűcs Attila a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán tanult, majd ugyanitt 1990–1993 között posztgraduális tanulmányokat folyatott. 1993–1996 között Derkovits-ösztöndíjas volt, 1996-ban Smohay-díjat kapott. 1997-ben a Magyar Aszfalt Kft. Festészeti Díjának első helyezettje volt. 1998-ban a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasaként Rómában dolgozott. 2003-ban részt vett a berlini Künstlerhaus Bethanien nemzetközi műterem-programjában. 1993–1997 között a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában tanított, 1997–1998-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára volt. Az 1980-as végétől kezdődően vesz részt rendszeresen képzőművészeti kiállításokon. 2005-ben Munkácsy-díjat kapott.

PRAE.HU: Jelenleg is tucatnyi csoportos kiállításod van szerte a világban, eközben egyéni kiállításaid is nyílnak, a legátfogóbbat a Ludwig Múzeumban rendezték néhány éve. Műveid rekordáron kelnek el a nemzetközi aukciós térben, festészeted költőket ihlet meg, egyetemi kurzusokat tartanak rólad, a Humboldton is találkozhattam például a munkáiddal. Ilyen sikerre vágytál fiatal festőként? Mi számodra a siker?

A sikernek több szintje van, ez egy rendkívül szerteágazó dolog. Művészet tekintetében azt gondolom sikernek, ha a megélhetésért nem kell mással foglalkoznom. Minden más csak bónusz: tehát ezen felül jöhetnek díjak, lehetnek magas áron eladott műtárgyaim, hívhatnak meg vendégprofesszornak vagy kiállításokra, ezek mind ennek a bónusznak a részei. Ebből a szempontból valóban sikeresnek számítok Magyarországon, de már egy nagyobb európai, vagy a világ egészét érintő összehasonlításban azért a generációmnak is csak az alsó közepéhez tartozom.

PRAE.HU: Hogyan indultál? Mikor döntötted el, hogy festő leszel? Mennyire fontos az intézmény a művészeti képzésben?

HIRDETÉS

banner

Gyerekkoromban sok minden érdekelt, elsősorban a biológia, a kísérletek miatt a fizika, és mindeközben rengeteget olvastam. A rajz és a festés tizenhárom éves koromban villámcsapásként ütött be, fél év alatt az egész életem megváltozott, onnantól már csak ezzel akartam foglalkozni.  Miskolcról sikeresen felvételiztem Budapestre, és a Kisképzőbe kerültem. Az alacsony pontszámomnak köszönhetően üveggyári rajzolóként kezdtem, de a második év után Tölg-Molnár Zoltán és Gábor István átvett a festő szakosztályba. Mai szemmel úgy látom, hogy a főiskolai felvételinek kisebb volt a jelentősége. Azt gondolom, hogy a művésszé váláshoz nem kell mindenkinek képzőművészeti egyetemre járnia, például Bukta Imre jut eszembe, aki nem járt a főiskolára, mégis az egyik legsikeresebb képzőművészünk. A kapcsolati háló kiépítése szempontjából nyilván nagy könnyebbséget jelent az intézmény. De ha például Düsseldorfban végeztem volna az akadémiát, akkor biztos, hogy sokkal többet adott volna a képzés. Ebben az összehasonlításban a Magyar Képzőművészeti Egyetem nemzetközi beágyazottsága soványnak mondható.

PRAE.HU: Mi volt az az áttörés, mely után megnyílt számodra a hazai és nemzetközi művészeti tér?

Inkább sok kicsi lépés volt, áttörésnek nem nevezném. Egy kétségtelenül fontos állomás 1997-ben jött el: Magyarországon ekkor hirdették meg az első Magyar Aszfalt-díjat, amely akkoriban ugyan nem volt nemzetközi, de /korosztályi megkötés nélkül/ minden festő elindult rajta, aki számított, és ennek én lettem az első helyezettje. Ez komoly lökést jelentett a karrieremben, később gyakorlatilag ennek következményeképpen kaptam egy két hónapos ösztöndíjat is a Los Angeles-i Schindler House-ba, bár ezt nem igazán tudtam hasznosítani, azon kívül, hogy alaposan körülnéztem és mindent magamba szívtam, amit lehetett. De semmilyen kapcsolatom, csatornám nem volt itthonról, és ott sem sikerült gyökeret vernem. Ezt követően kaptam még számos külföldi ösztöndíjat.

Meghatározó volt az Alkony című kiállítás is a debreceni Modemben (2012). Kukla Krisztián, az akkori igazgató keresett meg egy önálló retrospektív kiállítás ötletével. Azt javasoltam neki, hogy inkább rendezzen egy alapvetően Európára fókuszáló kiállítást, melyben a hozzám hasonló szellemiségű festők művei és törekvései is megjelennek.  Összehoztam Jane Neal londoni kurátor barátommal, aki kellőképpen ismerte a kelet-európai régiót. A kiállítás annyira sikeres lett, hogy a prágai Rudolfinum is átvette kissé bővített formában. Korábban erre nem volt példa. Ennek következtében később számos helyre kaptam meghívást, például a new yorki Hudson Valley művészeti központba, egy manhattani galériába, a Sotheby’s S2 kortárs galériába, illetve a Sotheby’s aukcióira.

PRAE.HU: Ha már aukció, ki lehet-e fejezni a művészi értéket pénzzel? Mondhatjuk-e, hogy a „legjobb” képeidet adtad el?

Fontos leszögezni, hogy kortársaim is adtak el képeket Magyarországról már annyiért, mint én, sőt, többért is. A londoni Sotheby’s aukciók azért számítottak áttörésnek, mert az azt megelőző években a magyar képzőművészet a nemzetközi aukciós piacokon inkább bukóágon volt.  Szerencsére úgy tűnik, a Sotheby’s aukció trendforduló lett, tehát tőlem függetlenül is folytatódtak ezek az eladások, és manapság valós érdeklődés mutatkozik a kelet-európai képzőművészetre. Azt nem tudom megmondani, hogy a „legjobb” festményeim kerültek-e árverésre. Persze, szeretem őket, de számos olyan munkám van, ami legalább ennyire meghatározó és emblematikus az életművemben. Az itt eladott képek kisebb méretűek. Nagyobb „fő műveim” egyelőre méretük folytán is problematikusak lehetnének egy ilyen piacon.

PRAE.HU: Van olyan műved, amit semmi pénzért nem adnál el?

Nincs. Olyanból viszont számos van, amit sajnálok, hogy kikerült az országból. Legutóbb például a 2016-os Ludwig Múzeum-beli retrospektív kiállításomon derült ki, hogy több olyan mű is külföldre került, amelyeknek annyira sokba kerülne a szállítása és biztosítása, hogy nagy valószínűséggel azokat már nem fogom tudni újra bemutatni.

PRAE.HU: Szempont-e számodra a hatáskeltés, vagy az, hogy a munkáid „tetsszenek” a közönségnek?

Annak természetesen nagyon örülök, ha pozitívak a visszajelzések, de munka közben ezzel nem tudok foglalkozni, abszolút más dolgok mozgatnak. Az alkotás során sok feszítő szempont merül fel, egy mű létrehozása gyakran komoly küzdelem. Épp elég figyelembe venni a saját elképzelésemet és azzal megharcolni, mint hogy még egyéb külső, általam nem ismert aspektust próbáljak meg követni. 

PRAE.HU: Egy igen részletes és állandóan frissített angol nyelvű honlap ismerteti a munkásságodat (szucsattila.hu), ritka ilyet látni a hazai szcénában. Hogyan jött az ötlet? Áll mögötted menedzsment?

A honlap nem annyira a menedzsment része, de fontosnak tartom, és sokszor nagyban megkönnyíti a munkát. Lényeges, hogy valamennyire dokumentáljam a történéseket, és sok évtized távlatából ennek csak még jobban nő a jelentősége. Több, mint húsz éve merült fel először ez az ötlet, amikor még nem volt Facebook, Instagram, social media. Amikor egy héten belül már sokadszor kerestek meg fiatal, lelkes ismeretlenek, hogy szeretnének találkozni a munkáimmal, olvasni rólam, fél napokat kellett azzal töltenem, hogy ezeket az anyagokat összeállítsam, így tulajdonképpen az adta a végső lökést arra, hogy legyen egy állandó adatbázis, ahol bármit meg lehet találni. Akkor kezdtem el építeni, és azóta is foglalkozom vele – ha jobban belegondolok, akkor igen, talán ez is a menedzsment része. Tegyük hozzá, hogy a tényleges menedzsmentet és a gyűjtőkkel, intézményekkel való kapcsolattartást leginkább a galériák végzik. A műveket ők mutatják be, a velük való együttműködés nélkülözhetetlen.

PRAE.HU: Kiindulópontként gyakran használsz fotókat, újságkivágásokat, képeslapokat, filmképeket. Adódhat a párhuzam Gerhard Richterrel, s a róla készült Mű szerző nélkül című filmmel, melyről egy kerekasztalon beszéltél is. Fontos számodra Richter?

Sokan hatottak rám, és Richter egész biztosan közéjük tartozik, őt nem lehet kikerülni, ha valaki a figurativitáshoz közelálló festészettel foglalkozik a 20-21. században. A fotó reflektivitása miatt egy festőnek valahogy mindenképpen definiálnia kell a viszonyát önmagában a fotóhoz, s tekintve, hogy Richter volt ennek az egyik nagy pápája, ő kikerülhetetlen.

PRAE.HU: A fotók, vagy valamilyen reprezentáció alapján való festés sokszoros mediális eltávolítottságot implikálnak maguktól a „tárgyaktól”. Tárgyaid ráadásul sokszor banális, hétköznapi dolgok, utcai padok, játszóterek, autók, ágyak, ablakok, de közös bennük, hogy általában misztikus,üres, absztrakt, elmosódott, sötét terekben jelennek meg, azaz kiemelve kontextusukból, leválasztva „valódi” funkciójukról, mintha önmagukért valóan is szemlélhetőek volnának. Vissza akarod helyezni ezeket a tárgyakat a jogaikba? Vagy magára a festészetre kérdezel rá ezekkel a reprezentációs játékokkal?

Szép megfogalmazás, hogy visszahelyezni jogaikba a tárgyakat, persze ha egyáltalán ki voltak onnan emelve. Biztos, hogy ez a gondolat is ott van a háttérben, ilyenkor egyértelműen a fókuszt szeretném valahogyan ráirányítani az említett elemekre. Ha úgy tetszik, megspórolom a munkát a nézőnek azzal, hogy elé teszek valamit, ami egyébként is előtte lehetne, csak egy olyan kontextusban, megvilágításban, ahol hirtelen, akár a szó szoros értelmében fölfénylik a jelentése vagy akár jelentésnélkülisége; ez már a nézőn múlik. Gyakran operálok a kulcslyuk- effekttel, valószínűleg azért, mert erősen tükrözi a saját gondolkodásomat (s feltételezem, az emberek gondolkodását is sokszor) a világ megismerésének vagy megismerhetetlenségének folyamatát illetően. Hogy a festészetre kérdezek-e rá? Úgy gondolom, a festészetnek csak ott van létjogosultsága, ahol média specifikus tud lenni, tehát olyasmit tud felmutatni, ami semmilyen más médiummal úgy, abban a formában nem volna megközelíthető. Különösen igaz lehet ez most, amikor az illúzió előállításának egészen elképesztő technológiai lehetőségei vannak. A festészet rengeteg mindenből kicsúszott, olyan területekről is, ahol régen talán úgy tűnhetett egy kívülálló számára, hogy létjogosultsága van (akkor sem volt egyébként).

Mondok egy példát.

Amikor Velázquez X. Ince pápáját nézzük, beleborzongunk, hogy milyen nagyon kevés eszközzel, elképesztően könnyed ecsetmozgással, gesztussal oldja meg ezt. Micsoda absztrakció van belerejtve a felületbe, hogy mennyire értve van az a dinamizmus, aminek működnie kell, amitől élővé válik a festmény. Tehát itt nem leíró, illusztratívnak kivitelezésről van szó, hanem egy igazi akciófestészetet látunk, a portré csak ürügy. A szemünk előtt történik meg; a festmény élő entitássá válik.

Mindez a huszonegyedik században is érvényes, a festészet most is ugyanattól lesz izgalmas. Ha ránézünk egy festményre, találkozunk a festő személyes jelenlétével, ott áll előttünk. Látjuk, érezzük, le tudjuk tapogatni a munka folyamatát. Ezek azok a plusz személyes információk, amiket más médium nem tud közvetíteni, és igen, én magam is tudatosan ezeket keresem a festészetben.

PRAE.HU: Műveid „elvontnak” tűnnek, gyakran áttetsző tárgyak, halvány színek, tompa fények dominálnak, sokszor játszanak a megjeleníthetőség kérdésével vagy a kint és a bent, a határok képlékenységével (gondoljunk például az Afterglow című képre a vászon és s nézőtér egybeolvadására), tulajdonképpen művészetelméleti kérdések sorát vetik fel. Olvasol teóriát?

Sokat olvasok, de töredelmesen be kell vallanom, direkt művészettörténetet vagy művészetfilozófiát ritkán. Tekintve ugyanakkor, hogy annyi minden érinti ezt a területet, például a tudománytörténet, a filozófia általában vagy különösen a szépirodalom, nem érzem ezt hiányosságnak. Az áthallásoknak vagy transzparenciáknak, amelyek megjelennek a felületeimen, lehet ugyan filozófiai hátterük is, de régen rossz lenne, ha elolvasnék valamit, és arról jutna eszembe, hogy azt a bizonyos dolgot hogyan kellene megjeleníteni.

Az Afterglow esetében ez az áthallás a festészeti folyamat elején még nem volt előttem. Láttam, hogy egy nagyon attraktív, ám üres moziszéksor miként fogja bevezetni a tekintetet ebbe a térbe, de ezen kívül nem volt semmi. Aztán kiderült, hogy nem tud találkozni a felfestett vetítővászon azzal, ami előtte történik. Kettéváltak, mert nagyon plasztikusan voltak festőileg kifejtve. Őrült nagy kínlódás volt, hogy mit tudok ezzel kezdeni, hónapokig nem jutottam beljebb. Ott tartottam, hogy az egyébként részleteiben gyönyörű munkát megsemmisítsem. Aztán félálomban egyszer bevillant az a lehetőség, hogy picit összecsúszhatnának a terek. Akkor már annyira kétségbe voltam esve a festménnyel kapcsolatban, hogy túl sok veszítenivalóm nem volt, nekiszaladtam, és láttam, hogy működni fog.

Visszatérve a felvetésedre; nem vagyok meggyőződve arról, hogy az elvont kérdések önmagukban bárkit is érdekelnek. Sok esetben azt látom, hogy ez inkább a művészettörténészeknek és kurátoroknak fontos, akik ezzel szakmaszerűen foglalkoznak, s akiknek szabatos mondatokat kell erről megfogalmazniuk – ez nem kritika, hanem tény. Miközben az 

igazi érvényét ott nyeri el egy mű, ahol az alkotónak, az uralkodó ideológiától függetlenül sikerül kellő intenzitással jelen lennie, ami persze sok mindent jelenthet. Mondhatjuk például, hogy kellőképpen szereti a tárgyát, hogy kellő odaadással foglalkozik vele, ha nem lenne nagyon elcsépelt, azt mondanám, hogy kellő alázattal közelíti azt meg. Ezek a szempontok mind hozzátartoznak a kérdéshez és ezektől lesz érvényes az adott felület.

PRAE.HU: A fókusz meglelhetetlensége vagy a hiány megjelenítése azért fontos motívumnak tűnik nálad, vegyük akár a Hitler kutyája nélkül című képet – tudatos program, hogy festőként ezekre a „vakfoltokra” koncentrálsz?

Igen, ez egy erős önreflexióról szól. A hiányról magáról, amelynek bár nyilván sokféle megközelítése lehet, de az egyik legfontosabb jelentése számomra a lemondás valamiről. Akár kényszerűen vagy önként, mindenesetre azt gyakran átélem – gyakorlatilag kivétel nélkül minden egyes műnél –, hogy van valamilyen prekoncepcióm a műre vonatkozóan, amit aztán nagymértékben felül kell bírálom és sokszor el is kell vetnem. Vagyis revideálnom kell a saját előzetesen okosnak gondolt elképzelésemet, és sokkal inkább arra kell figyelnem, ami aktuálisan történik. Ez a „folyamatban részvétel” óhatatlanul lemondással jár, sokszor kifejezett felejtéskényszerrel. El kell felejtenem azt, ami eredetileg elindította magát a folyamatot; tudatosítani a vakfoltjaimat.

PRAE.HU: Műveid olykor nem férnek a „keretbe” – valamikor, mint a Lidice kapcsán, mozaikszerű, és elmosódott, látszólag lényegtelen részleteken van a hangsúly, máskor a kompozíció „nem fér ki” a képre (Woman is sitting in a chair, Girl Looking Down Her Handsstb.). Ez egy hadüzenet a kereteknek, vagy a centrális kompozíciónak?

A keretekkel önmagukban nincsen baj. A festészet maga is önként vállalt behatároltság. A Lidice kapcsán egy olyan műtárgy együttesről van szó, ahol a festmények a sarkuknál érintkeznek, következésképpen az installáció olyan benyomást is kelthet, mintha kirakósjáték lenne, a lukaknak tehát kiemelt szerepük van, hiszen akár oda is kerülhetnének elemek. Hogy ezt az egészet milyen keretben gondolom el, hogyan nyitok rá a hiány jelentőségére, az már a nézőre értelmezésére van bízva. Az összes luknak lehetséges valamilyen tartalmat tulajdonítani. Magában a festményben pedig nyilvánvalóan benne van a defókuszáltság, ami részben akár Gerhard Richterre való hivatkozás lehetne, részben a történettel szembeni rettenet, mint ontológiai kétely. Eközben számos referencia utal egyik kedvenc festőmre, Giorgio Morandira is; sokszor mintha nagyon messziről, távcsővel néznénk egy pici kis motívumot. Talán egy kevésbé vájt szemű befogadónak is beazonosítható lehet, hogy van egy ilyen összekacsintás.

Szűcs Attila

PRAE.HU: Az absztrakció sokszor összeütközik nálad a „realitással”, geometriai formák a hétköznapi tárgyakkal, ebből lesz a „szivárványbaleset” (ezzel a címmel jelent meg 2016-ban egy Szűcs Attila festményeire reflektáló vers-/prózakötet). Ez annak allegóriája, hogy absztrakció és figurativitás között alkotsz?

Azt mondanám, hogy fuzionális festészettel foglalkozom. Úgy látom, ha egy figuratív elem bekerül egy festménybe, akkor annyival szélesebb értelmezési tartománya lesz, olyan nagy konnotációs udvart nyit meg, ami alapvetően megváltoztat mindent.  A kiindulópont nem igazán meghatározó, mert úgyis festés közben derül ki, hogy az adott elképzelés működik vagy sem. Szerintem minden festészetnek a megmentője csak és kizárólag az abban a pillanatban fókuszált figyelem lehet. Gyakran szoktam mondani, hogy konceptuális festészet nincsen: konceptuális művészet van, és annak meg is van a létjogosultsága, de a festészet alapvetően nem konceptuális, mert pont a mű születésének pillanatában megtörténő élményről kell szólnia, annak kell megjelennie. A festészet, a médium természetéből fakadóan koncepción túli.

PRAE.HU: Akkor egyetértesz azzal az állítással, ami akár a Mű szerző nélkül című filmből is „kiolvasható”, hogy az absztrakció mögött is szervesség, sztori, vagy az általad említett élmény van?

Már a Ricther előtti amerikai absztrakt festészetben, és különösen a monokróm festészeti iskolán belül is egymás mellé lehet helyezni identikusan azonos felületeket, ahol például az egyik egy szigorúan konceptuális háttérrel, a másik pedig egy mélyen vallásos elköteleződéssel készült munka, miközben a létrehozott felület tulajdonképpen ugyanaz. Nem tudom, ennek általában véve mekkora jelentősége van, számomra mindenképpen fontos. Ismerek olyan művészettörténeti hozzáállást, mely szerint nem a háttértörténet vagy a kontextus fogja meghatározni, hogy mi a mű, hanem csakis a mű önmagában, s persze van olyan iskola is, ahol meghatározónak tekintik, hogy milyen indíttatással és szándékkal készült el az adott absztrakt felület. Nehéz eldönteni, kinek van igaza.

PRAE.HU: Sokan nem szeretnek címeket adni a képeiknek, talán hogy minimális mankókat se nyújtsanak a nézőnek – nálad ez ritka, de általában deskriptívek a címeid. Ezt segítségnek szánod, vagy inkább iróniának, megkérdőjelezve az „objektív” leírások kifejezőerejét?

Annak idején, még a húszas éveimben, nem szerettem címet adni, de egy idő után ez tarthatatlanná vált, mert félő volt, hogy beazonosíthatatlanná válnak a műtárgyak. Nagyon szeretem a szépirodalmi szövegeket, van valami erős affinitásom ehhez, de évente csak kétszer-háromszor jut eszembe spontán módon egy-egy nemdeskriptív, költői cím, ami  leginkább egy távoli utalás, mely jól illeszkedik az adott festményhez. A legtöbb esetben valóban arra szorítkozom, hogy a lehető legsemlegesebb, a néző asszociációját a legkevésbé megbéklyózó címet adjak. A ködösítő, nagyon mélynek mutatkozni akaró címekben, vagy a blöffben nem hiszek.

PRAE.HU: Mi a véleményed a Szivárványbaleset című albumról (2016), melyben kortárs írók, költők írtak rövid műveket a festményeid hatására vagy azokkal összefüggésben?

Bazsányi Sándor szerkesztő kérte fel a kötetben megjelent írókat/költőket, hogy írjanak szövegeket a képeimmel kapcsolatban. Közülük számosat személyesen is ismertem korábbról, és barátaim is akadnak közöttük. A megkötés csak annyi volt, hogy ezek a szövegek ne puszta képillusztrációk legyenek. Olyan is előfordult, hogy már korábban megszületett és az én képemtől teljesen független írást emelt be az alkotó, jellemzően igen jó szemmel. Hogy csak egy példát említsek; Centauri szövege évekkel korábban született, csak talált hozzá egy festményt, mégis azzal a váddal illette a kritika, hogy túlságosan „ragaszkodott” a „tárgyához”. Voltak tehát egészen hátborzongató, műfajokon átívelő egybeesések, átfedések. Sokfajta szöveg megjelenik a kötetben, az esszétől a novellán át versekig. A legnagyobb erénye a könyvnek számomra talán az a meglepő tapasztalat, hogy mennyire érvényes, és az enyémtől teljesen távoli olvasatai lehetnek a festményeimnek.

PRAE.HU: Olvasod a rólad szóló kritikákat?

Igen, természetesen, de sajnos a kritika mindig kicsit elkésik, hiszen már akkor jelenik meg, amikor elkészül a kiállítás és a művek már rég megszülettek. Az igazán hasznos kritika szerintem a műteremben történik. Van néhány barátom, kollégám, kurátorok, galeristák, akik periodikusan eljönnek hozzám és véleményezik, amit látnak. Ez egy picit kimozdít, helyre tesz, főleg, ha némileg bizonytalan vagyok. Persze utólag is érdekes lehet a kritika, de a műveimet emiatt már nyilván nem fogom átfesteni.

PRAE.HU: Milyen terveid vannak a közeljövőben?

Több tervem is van itthon, benne vagyok nemzetközi projektekben is, de ezekről a megvalósítás előtt nem szeretnék beszélni.  Ahogy mondani szokták, a tervek tartják életben az embert, s van is belőlük bőven.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

 

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos információ, hogy a tényleges menedzsmentet és a gyűjtőkkel, intézményekkel való kapcsolattartást leginkább a galériák végzik. A műveket ők mutatják be, a velük való együttműködés nélkülözhetetlen.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- László Laura --

László Laura az ELTE Esztétika Doktori Programjának doktorjelöltje. Szerkesztő-újságíró, a Pesti Bölcsész Akadémia főszervezője.


További írások a rovatból

art&design

Művészeti oktatás és továbbtanulási kisokos Művészeti oktatás és továbbtanulási kisokos
Válaszok arra, hogy miért, hogyan, illetve hova tovább?
art&design

Pluszt adni a történetekhez Pluszt adni a történetekhez
Interjú Futaki Attila képregényrajzolóval a képregény műfajról, az alkotás folyamatáról, a különböző műfajok viszonyáról
art&design

Hogyha a Hold rá fátylat ereszt Hogyha a Hold rá fátylat ereszt
Lánnyá válik, sírni kezd

Más művészeti ágakról

irodalom

Az élőknek sem könnyű Az élőknek sem könnyű
Han Kang: Nemes teremtmények, Jelenkor, 2018.
The Lazys: Tropical Hazards (2018)
irodalom

Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz? Mitől tudsz olyan édes lenni, mint a méz?
Kálmán C. György: „Dehogyis terem citromfán”. Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 240 oldal, 2600 Ft


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés