bezár
 

irodalom

2008. 07. 16.
„mégis jobb egy művégtag, mint fél lábbal sántikálni”
Nyelvi álarcok. Tizenhárman a fordításról. Balassi, 2008. 2600 Ft.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
„mégis jobb egy művégtag, mint fél lábbal sántikálni” A Nyelvi álarcok című interjúkötetben tizenhárom neves magyar műfordító vall tapasztalatairól, műhelytitkairól és a múlt rendszer könyvpolitikájáról, miközben a kérdezők hol az irodalmárok, hol a hétköznapi olvasók pozíciójából igyekeznek őket zavarba ejteni.
Legalábbis Bábel óta mindennapos gyakorlat a fordítás, miközben az újabb irodalomelméleti iskolák lépten-nyomon azt igyekeznek bizonygatni, hogy fordítani lehetetlen. A magyar irodalomban jelentős hagyományokkal bír a műfordítás, ám kérdés, beszélhetünk-e egységes magyar műfordításirodalomról, és vajon alkalmazkodtak-e alapelvei a megváltozott körülményekhez? Lator László, a szakma doyenje így foglalja össze a helyzetet: „Ma Magyarországon nagyjából kétféle fordítói felfogás van. Az egyik (elég sokan vannak ilyenek) folytatja – kisebb-nagyobb módosulásokkal –, ahogy a Nyugat nemzedékei fordítottak, és ugyanazt a felfogást fogadja el. De van egy újabb fordítói gyakorlat, amikor a fordító fütyül az eredetire, és kedvét leli benne, hogy ide vagy oda beír egy szakaszt, illetve kölcsönadja a saját – fogyatékos vagy nagyszerű – költői tehetségét, mert úgy gondolja, hogy ez így sokkal érdekesebb.” (139)

A kötetben megszólaló műfordítók közül a nyugatos poétikát védelmező Latorral átellenben azonban nem csak fiatalokat találunk, s fordítói gyakorlatuk jóval megalapozottabnak tűnik, hogysem öncélúnak kellene bélyegezzük tevékenységüket. Parti Nagy Lajos például finom különbséget tesz a mű és annak szövege között, továbbá amellett érvel, hogy a célnyelvi szöveg sehogyan sem lehet azonos az eredetivel (továbbá óvakodik magát műfordítónak nevezni). Csehy Zoltán a fordítói aktus és a fordított szöveg radikális jelenidejűségére mutat rá, mely egyfelől feljogosítja az átültetőt, hogy a maga nyelvén szólaltasson meg régi alkotásokat (hogyan is lehetne kétezer éve beszélt magyar nyelven tolmácsolni Pindaroszt vagy Caesart); másfelől a fordítások menthetetlen elévülését okozza. Nádasdy Ádám pedig tudatosan szakít az esztétizáló, kreatívkodó magyar műfordítói hagyománnyal, amikor nemcsak a mára szinte érthetetlen Erzsébet-kori kifejezéseket, de a korabeli célközönség elvárás- és befogadáshorizontját is igyekszik mai nyelven megszólaltatni.

Valahol e két véglet között határozza meg magát Lackfi János, aki lényegében nyugatos elveket követő fordításai mellett rendre megírja a saját változatait is. (Tőle kölcsönöztem a Kosztolányi „gúzsbakötötten táncolni” metaforáját parafrazeáló címet.) Szintén középutas Szepessy Tibor, akit a kérdező Kőrizs Imre egyenesen a kortárs hűtlenek előfutárának nevez. Szepessy számomra rendkívül szimpatikus módon ugyanannak a problémának napos és árnyékos oldalát is felvillantja, valamint rámutat „mezei” és filológus-olvasók fordításokkal szemben támasztott merőben eltérő igényeire. Déri Balázs határozottan kikel a fordításként eladott átírások ellen, ám ugyanakkor a túlajnározott formahűséggel szemben foglal állást. Mint figyelmeztet, a kötött formát megtartó versfordítás sem őriz meg az eredetiből mindent, hiszen egy-egy rím- és szótagszám-kényszer miatt könnyű szívvel alkalmazott szinoníma vagy szórendcsere olykor jobban megerőszakolja a szöveget, mint a forma figyelmen kívül hagyása.
A borító
A bőségesen reprezentált francia, angol, német, szláv, valamint latin és görög nyelvű irodalmak mellett (legalábbis a hispanista végzettségű recenzensnek) fájó hiány, hogy nem jutottak szóhoz a tárgyalt korszakban döbbenetes mennyiségben fordított – és számos Nobel-díjast adó – spanyol nyelvű irodalmak átültetői. Benyhe János (akit csak mint az Európa Kiadó szerkesztőjét idéz Lator László), Székács Vera (García Márquez „magyar hangja”), vagy Scholz László (mindkettőjüket futólag említi Lackfi János) üdítő színfoltja lehetett volna a könyvnek.

Persze ők elsősorban prózát fordítottak, s nem meglepő, hogy a súlyosan líracentrikus magyar műfordításirodalom a kötet arányaira is rányomja bélyegét. Bár alig néhány prózaspecialistával készült interjút olvashatunk, szinte minden műfordító beszámol néhány, általában pályájának korai szakaszában, mellékes jövedelemszerzés céljából átültetett regényről. Sőt, többek azt is bevallják, hogy az illető szöveg – később természetesen megjelent – átültetése során kerültek az adott nyelvvel közelebbi viszonyba…

Mérlegre téve a különböző véleményeket, némileg meglepőnek tűnhet, hogy a jól bevált „nyugatos” műfordításesztétika gyakorlói alig számolnak olyan alapvető hermeneutikai problémákkal, mint különböző olvasatok, egymást kiegészítő értelmezések, a jelentés történetisége stb. (nem beszélve a dekonstrukció fölvetéseiről); ellenben hisznek az adott költemény „lényegében”, ami tökéletesen le is fordítható. Föltéve persze, hogy az embernek jó az ízlése, és elsajátítja a megfelelő szabályokat, rutinokat, mesterfogásokat. Az egyik ilyen – meglehetősen bizarrul hangzó – előírás, hogy „fordítás ürügyén tilos interpretálni” (228) Holott mi más volna a fordítás, ha nem interpretáció (inter-pres = tolmácsolni)…

Az önkényeskedőnek látszó fiatalokról és kevésbé fiatalokról tehát végső soron kiderül, hogy ők azok a (szkeptikus?) fordítók, akik elfogadják, hogy a célnyelven megszólaltatott mű nem lehet ugyanaz, mint a forrásszöveg. A (forma)hűséggel szembeállított „feltuningolás” (103), „felturbózás” (178), „feltupírozás” (231) kifejezésekkel körülírt fordítói poétika pedig nem mást mond, mint hogy a közvetítőnek a forrásnyelvű szövegben meglévő rejtett vagy nyilvánvaló „jel- és jelentésgócpontokat magyar interferenciákkal kell pótolnia” (L.J., 96). Avagy másképpen: „a fordításnak úgy kell megszólalnia, hogy lehetőleg ugyanazt az olvasói élményt nyújtsa, mint amit az eredeti annak idején az […] olvasónak adott” (Sz. T. 233). Nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a maga módján az effajta átültetés is hű fordítás.

Elgondolkodtató, hogy (pozitív vagy negatív példaként) a kötet szinte mindegyik interjújában elhangzik: Nyugat-Európában a formamegtartó fordítás, illetőleg a kötött formákban írt költészet bizony meglehetősen idejétmúlt dolog. Mégis, hazai viszonylatban (nem számítva a meglehetősen reflektálatlanul maradt prózát) egyedül a drámafordítások terén látszik az aktualizáló magyarítás elfogadottnak. Mivel jobbára konkrét színházi megrendelésre készülnek, esetükben tényleg a (kortárs) befogadóra gyakorolt hatás kap elsőbbséget.

A kérdezőket dicséri, hogy néhány vissza-visszatérő téma segítségével sikerült az interjúalanyokat egymással is kérdezz-felelek játékba hozniuk. Kovács András Ferenc vagy Csehy Zoltán köteteinek említése például a legkülönfélébb reakciókat váltja ki a válaszolókból, de csemegeszámba megy összeolvasni, ki hogyan vélekedik Nádasdy fordításairól; vagy mit mond a francia szakos Lackfi János a Parti Nagy-féle magyar Moliére-ről. A kötet további erénye, hogy fordíthatóság elméleti és gyakorlati problémái mellett kiadói politika, cenzúra és ízlésdiktatúra nem kevésbé érdekes területeire is következetesen rákérdeztek az interjúk készítői. A válaszokból kirajzolódó keserédes kép szerint az Európa kiadó nagyüzemi keretei között egyfajta megélhetési („szakmány”) műfordítást műveltek, ám jobbára olyan költők és írók, akik csak idegen szerzők szövegein keresztül szólalhattak meg. Azaz nyelvi álarc mögül.


(A kötetben az idézett műfordítók mellett interjú olvasható Csiki Lászlóval, Bangha Imrével, Kúnos Lászlóval, Rába Györggyel, Schütz Istvánnal és Tőzsér Árpáddal.)


Nyelvi álarcok
Tizenhárman a fordításról
Pont fordítva 6.
Szerkesztette: Jeney Éva és Józan Ildikó
Budapest, Balassi, 2008.
nyomtat

További írások a rovatból

irodalom

Helyzetjel: Terepszemle 2. Helyzetjel: Terepszemle 2.
Út Lyukóból
irodalom

Lesznai Anna szoknyájától indult, NDiaye regényeiig jutott Lesznai Anna szoknyájától indult, NDiaye regényeiig jutott
Földes Györgyi Test-szöveg-test című könyvének bemutatója

Más művészeti ágakról

Dobó Kata: Kölcsönlakás
art&design

Ludwig 30 Ludwig 30
Beszámoló a Ludwig Múzeum sajtótájékoztatójáról
Felismeréstől a hangkeltésig


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés