bezár
 

irodalom

2022. 06. 24.
Semmiképpen nem préda
Borda Réka: Égig érő csalán, Scolar kiadó, Budapest, 2022.
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
Borda Réka első regénye az Égig érő csalán, amely annak ellenére, hogy prózai szöveg, nem simul bele engedelmesen a műnembeli keretek közé; szó sincs puha, nyári mező fűszálai közötti elbeszélői pozícióról, amely lehetővé tenné a befogadói oldaláról való szemlélődést. A szavak is szúrnak, és még ha a kimondás helyett inkább virágnyelvi konnotációk formájában jelennek is meg, szó sincs kertelésről. – Borda Réka Égig érő csalán című regényéről Tomcsányi Sára írt kritikát.

Borda Rékát eddig Hoax című verseskötetéről ismerhette az olvasóközönség, most azonban megjelent első regénye. A könyvben a legkiemelkedőbb számomra a nyelvezete volt, hihetetlenül sűrű és élő szöveg, de nem túlhúzott, egyben marad, ahogy levesszük róla a homokozóformát. A sok-sok homokszemnyi kép gyakran elfeledtette, hogy valójában nem egy prózaverset olvasok, hiszen még a tartalomjegyzék is furcsa szabadversre emlékeztet, mivel a fejezetek címei nem kerek, összefoglaló mondatok, hanem mindig az adott első mondat első fele van vastagon kiemelve és címnek nevezve, utána pedig minden további nélkül folytatódik a következő sorban a szöveg. Jónak tartom a művi megkonstruáltság hiányát, ezek a tompító gesztusok okozzák azt az el nem eresztő olvasói élményt, amelyet az impressziószerű emlékzuhatag elsőre véletlenszerűnek tűnő szövete keretez, ám csak ezek jelenthetik az utat a jelen síkjában, a könyv fő problémájának felismerése és kimondása felé. 

A regény elbeszélője egy felnőtt nő, aki a jelennel párhuzamba állítva idézi fel gyerekkori alapélményeit. Ennek során kirajzolódik előttünk Csanytelek emberek alkotta horizontja: ezüstlakodalmakon átizzadt műszálas ingekkel, asztal végi hokedlin szerénykedő nagymamákkal, boldogtalan feleségekkel, akiket hiába csal a férjük, a falu ítélete szerint bennük lehet a hiba. Már a könyv címe előrevetíti a gyermekkor világát, de egyben ki is jelöli az irányt, hogy itt nem az égig érő paszuly naivitására kell számítani. A szereplők nevei is tovább fokozzák a kényelmetlenség érzését, kezdve az elbeszélő nagybátyjával, Marokkal, akinek neve el-nem-eresztést és abból való kitörhetetlenséget sugall. Fejezetről fejezetre jobban záródnak össze az ujjai az elbeszélői én körül, míg olvasóként az ember válaszokat vár, hogy mi történt pontosan, mi az, ami miatt még a temetésére sem képes elmenni a főszereplő, felnőtt nő. Elgondolkodtató, hogy az írónő nem a „sokkoló részletekre” helyezi a hangsúlyt, hanem az áldozat szembesülésére és ennek szóbeli megfogalmazására, a folyamatra, hogy hogyan lehet ilyen dolgokról beszélni, sőt, az elnémító bűntudatot leküzdve egyáltalán elmondani valakinek, lerántani a leplet a nagybácsiról, aki „a falu bajszos, melegítőnadrágos, nyakláncos szépfiúja.” A „sármos, negyvenes apa”, aki mindenkinek „előre köszön, jól nevelt, jól fésült.” A rokonok ezüstlakodalmán orgonál, a Nagymama kedvenc fia, és közben ő „Marok, a kopaszodó, véreres arcú férfi, aki esténként Eszterre és rám zárja a szobája ajtaját.” (122.)

A főszereplő diszkomfortérzete folyamatos feszültségben áll a falu és a család Marokról alkotott egysíkú jellemrajzával, amibe csupán amolyan elnéző rosszallás vegyül, de az is csak legszembetűnőbb karakterjegyeire reflektálva, például alkoholizmusára. Az árnyalás finom rétegei hozzájárulnak ahhoz, hogy elgondolkodjunk az ember megismerhetetlenségéről, ami szintén fontos motívuma a regénynek. A felnőttek és a gyerekek viszonyrendszere és eltérő traumafeldolgozása is élesen szemben áll, a kimondatlan szavak egyre csak tornyosulnak az asztalon, ahogy a sokévnyi étkezések kiloccsant zsír- és vörösborfoltjai rakódnak egymásra kitörölhetetlenül, némán tanúskodva az egykori balesetekről. A szerencsésebben kimért falatokra várók begyakorolt frázisokat intéznek egymáshoz az asztal körül ülve; mindegy, hogy milyen évet írnak éppen, kinél vannak vendégségben vagy milyen okból. Nincs megkülönböztető tényező, a család minden tagjáról tartósan ugyanaz a közvélemény, ugyanazok a kérdések lesznek feltéve, ugyanolyan hallgatásokkal: „Nem tudunk miről beszélni, vagyis hogyan beszélni vagyunk képtelenek. Semmi nem tart össze minket, csak a vér.” (55.)

Az írónő újszerűen közelíti meg a témát, ugyanis nem az abúzus tényén való szörnyülködésre helyezi a hangsúlyt, érződik, hogy inkább a keretrendszerre kíváncsi, arra, ami lehetővé tette, hogy ez megtörténjen, és méginkább arra, ami makacsul akadályozza a feldolgozást és a továbblépést. Néhol azonban nem volt számomra világos, hogy az elbeszélői én mennyire tudja valójában, hogy mi történt vele, ugyanis a különböző emlékek és a jelenkori történések leírása nem mindig lineáris, így az idősíkok egybemosása következetlenség-érzethez vezethet. 

Létezik egy magyar közmondás, mely szerint csalánba nem üt a mennykő, azaz a rossz vagy hitvány embert nem éri baj, megússza a dolgokat. Ha szigorúan szemléljük a történetet, ez Marokra is igaz, hiszen úgy hal meg, hogy még családtagjai számára sem egyértelműek tettei, míg a főhősnő életét végigkíséri a korai trauma: meghúzódik jegyesével, Benével való kapcsolata, megrögzött önostorozása és az anyasággal való viszonya mögött is. Ezek tragikuma egyszerű, lecsupaszítottan tárgyilagos hangnemben fogalmazódik meg, például az elvetéléssel kapcsolatban így fogalmaz: „Talán mégis szívesen lettem volna anya, jutott eszembe, amíg a taxira vártunk.”. (76.) Rokonaival ellentétben hiába tud Milánóig, a relatív szabadságfok maximumáig eljutni, minden csak újabb és újabb visszakanyarodó utat jelent, melynek végcélja és kezdete Csongrád. Marokról szóló emlékképei a legváratlanabb pillanatokban kísértik, azonban ezek a gondolattársítások kívülről szemlélve nem mindig egyértelműek, így talán ez az oka annak, hogy a főhősnő felnőtt énjével nehezebb azonosulni, mint a gyermeki elbeszélővel. 

Az animalizálódásról és az állati, növényi jelképekről is fontos szót ejteni, ezek mögött erősnek látszik az írói szándék, hogy köteten átívelőek legyenek. Ez szerintem még ha nem is valósul meg teljesen, a gombák, a csalán és a mindent beszövő gaz mind-mind érzékletes és jól eltalált kép, és a személyes szégyen megélésének ilyen fokán nemcsak a groteszk motívumszerűségük érvényesül, hanem az elvonatkoztató, eltávolító jellegük is. A fehér nyúl és a vadász képe már direktebb, de elgondolkodtató az az aspektusa, hogy Marok ugyanúgy ember marad, vagyis vadász, míg az elbeszélő animalizálódik, egy fehér nyúllal azonosítja magát. Ez ismételten önmagához való viszonyának ambivalenciáját mutatja, ám egyben a regény feloldását is jelenti: „Ez a valaki tudja, hogy ugyanannyira nyúl, mint amennyire ember, de semmiképpen nem préda. Tetszett, hogy akár ez is lehetek még.”. (135.)

Érdekes az igeidőkkel való játék, sokszor mondatonként váltakozik a jelen és a múlt. A fejezeteket jelentő rövid epizódokat nem mindig lehet időben pontosan egymás mögé illeszteni, mivel sok az ismétlődő elem, ilyen például a horgászás Marokkal, a terítés, a vendégségek motívumai. A többszörösen körbe-körbe járt emlékektől való távolság fokozatosan csökken, amint lassanként világossá válik, hogy mi is történt a csongrádi nyarakon a főhőssel, milyen gyermekkori abúzust és traumákat élt át és ezek milyen hatással vannak jelenére. Ez nem explicit módon történik, de a regény terében mégis letaglózóan hat, mert már valójában az első fejezet óta érződik, hogy valami végérvényesen elromlott: „Ütni támadt kedvem. Kiáltva a szoborhoz rohantam, és belerúgtam a betonvázba. Szinte csak hozzáér rózsaszín, virágos szandálom, és a beton lassan, mint a nyíló szirom, elreped.” (10.)

A két idősíkon zajló történetszerkesztés a regény végére találja meg igazán ritmusát, az utolsó, múltbeli jelenet, mikor megérkeznek a szülei nyár végén a főhősért, az – hiába nem divatos ilyen túlfűtött esztétikai kategóriákkal élni – kifejezetten szép, ugyanis a beszédre való képtelenség, ami már az első fejezetben megjelenik és a regény fő témájává emelkedik, itt nem tűnik kilátástalannak. Az első fejezetben a szobor megrepedésének eseténél a szemtanúk kifejezően jelképezik azt a passzivitást, amelyet a főhős egész életén át tapasztalt ebben a környezetben:„A ház ablakában előbb az öregasszony áll a csipkefüggöny ölelésében, aztán a sápadt Jézus, aztán senki.” (10.) Ki hagyja valójában, hogy megtörténjenek ezek a dolgok? A regény utolsó fejezete mégis reményteljes választ ad: mégiscsak eljön a főhősért valaki, aki elviszi onnan. Akkor is, ha az emlékbe visszatérve akkor már egy életen át várt erre.

 

Képek forrása: https://www.facebook.com/bordarekairo/

nyomtat

Szerzők

-- Tomcsányi Sára --


További írások a rovatból

Böszörményi Márton Infected Monstrum című regényének bemutatója az Írók Boltjában (Napkút kiadó, 2022)
Beszámoló a Kortárs és a Tempevölgy írótáboráról
Márton László: A kárpótlás, Kalligram Kiadó, Budapest, 2022.

Más művészeti ágakról

Képtelen képrablás - Mesék a múzeumból, Pagony, 2022
Deres Kornélia Besúgó Rómeó, meglékelt Yorick című kötetéről
Csoma Sándor: Magasságok és mélységek


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés