bezár
 

irodalom

2009. 04. 02.
A pokol szólítja a poklot - Stephen King ecsetvonásai
Stephen King: Duma Key, fordította: Bihari György. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. 724 oldal, 2800 Ft.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A pokol szólítja a poklot - Stephen King ecsetvonásai Kis túlzással azt mondanám, Stephen King gyorsabban ír, mint ahogy én olvasok. Alig fejeztem be a Lisey történetét (684 oldal), már kinn is volt magyarul a legutóbbi regény, a Duma Key (724 oldal), idén ősszel pedig Amerikában már publikálják a legújabb opuszt, az Under the Dome-ot, mely King szerint kétszer olyan hosszú, mint a Duma Key. Közben kijött egy novelláskötet (Just After Sunset) illetve egy rövidebb terjedelmű sztori, a (most még csak) e-bookként hozzáférhető UR. Elhatároztam, hogy a Duma Key olvasásának megadom a módját: ha King ennyit dolgozik, dolgozzon a kritika is. A Duma Key egyébként is megérdemli.

If by your art, my dearest father, you have
Put the wild waters in this roar
(Shakespeare: The Tempest – A vihar)

A kép lényege az, hogy egészen kívül van, nincs benne semmi intimitás,
és mégis hozzáférhetetlenebb, titokzatosabb, mint a lelkiismeret;
jelentés nélküli, de az összes lehetséges jelentésre apellál;
nincs felfedve, mégis jelen van, az a fajta jelenlét-távollét jellemzi,
mely oly vonzóvá, izgatóvá teszi a sziréneket.
(Blanchot)

We seek only reprieve
And welcome the darkness
The myth of a meaning, so lost and forgotten
Take hold of my hand
For you are no longer alone
Walk with me in hell
(Lamb of God zenekar)
 
 

A fentebb sorolt regények terjedelme kapcsán rögtön hozzátenném: nekem soha semmi gondom nem volt a mennyiséggel, sőt. King köztudottan bőbeszédű, ám valahogy mégsem unalmas. Már fiatalabb koromban is csodáltam termékenységét, és furcsálltam a kritika erre irányuló rosszindulatát; szerintem az író, ha teheti, dolgozzon – csak azért, mert tegyük föl, nyolc évig készül egy regény, még nem biztos, hogy jó lesz, míg a folyamatos munka hozhat magabiztos eredményeket. Az utóbbi másfél évtized terméséből (mely évtizedet olykor úgy emlegetik, mint King leszállóágát) a magam részéről talán egy-két munkájáról gondolom, hogy az eddigi életmű más darabjainak teljesítményétől valamelyest elmarad, többségében azonban elégedett voltam a szövegekkel, sőt úgy éreztem – bármily furán hangozzék is –, hogy King egyre „poétikusabb” lett. Továbbra is – nagyvonalakban – két dolog foglalkoztatja: az „alapvető félelmeink, melyek meghatározzák az életünket” (Stanley Kubrick kifejezése, melyet innen lestem), továbbá a művészet világmeghatározó és világfomáló jelentősége, mely olvasó és szerző önértését egyaránt alakítja. Az pedig, hogy „poétikusabb” lett, nem is annyira abban áll, hogy mintegy „túlesztétizálja” a szövegeit, hanem inkább abban, hogy elbeszélése – különösen a leírások, a környezetrajz, a hangulatteremtés terén – színesebb, gazdagabb lett (szemben például A ragyogás nyersebb, egyszerűbb, közvetlenebb beszédmódjával).

Persze, elbeszélésben, környezetrajzban, karakterformálásban King korábban is, most is elképesztően profi; számos túlértékelt kollégával szemben nagyon is tudatosan és szigorúan tart össze hatalmas textusokat, s mind makro-, mind mikroszinten magabiztos konstrukciót hoz létre. A Duma Key ebből a szempontból ugyancsak kiemelkedő: összetett motívumrendszere rendkívül következetes, az elbeszélő-narrátor Edgar Freemantle pedig szinte észrevétlenül, úgyszólván finoman a karaktere mögé rejtve alkalmaz olyan retorikai eszközöket – ismétlést, fokozást, visszacsatolást, a tökéletes suspense logikáját –, melyek nem hagyják szétfutni a regény, a történet szálait, melyek konzekvensen és határozottan építik ki a szöveg világát.

 
King a regény alapötletéről beszél

Éspedig úgy, hogy az érzékelés – úgy is, mint művészi világlátás – különböző szintjeit a feldolgozás és az emlékezés történéséhez, sőt az esztétikai tapasztalathoz irányítja. Edgar Freemantle, aki gazdag építkezési vállalkozó volt egyik életében, egy majdnem végzetes balesetet követően, amputált jobb karral, komoly fejsérüléssel, afáziával ébred a kórházban, hogy húszévi együttélést követően elváljon a dührohamait, emlékezésének defektjeit egyre kevésbé toleráló feleségtől, s pszichológusa tanácsára „földrajzi kúrát” dolgozzon ki: a floridai Duma Key szigetre utazik, ahol csodálatos panorámájú bérelt házában régi hobbijának, a rajzolásnak, majd a festésnek hódol. Itt építi föl másik, új életét. Barátokat szerez: a közeli kúria idős művészetpártolója, Elizabeth Eastlake és mindenekelőtt az őt gondozó volt ügyvéd, Wireman egyengetik művészi pályáját.

A regény története rövid fejezetek közt bontakozik ki, ezek a pár oldalas fejezetek a Hogyan rajzoljunk meg egy képet? címet viselik. A könyv rögtön ezzel nyit: „Kezdjük az üres felszínnel. Nem kell vászonnak vagy papírnak lennie, viszont úgy érzem, a fehérsége fontos. Azért nevezzük fehérnek, mert szükségünk van egy szóra, de az igazi neve a semmi. A fekete a fény hiánya, a fehér viszont az emlékezet hiánya, annak a színe, ha nem tudunk emlékezni.” (9.) Majd kicsivel lejjebb: „Meg kell jelölni a fehérséget. Azt hinnék, hogy ez egyszerű, holott hőstett minden mozdulat, amely a világot teremti újjá.” (Uo.)

Az elbeszélő a balesetét követően afáziában szenved: olykor – különösen, ha dühös – kiesnek az emlékezetéből a dolgok nevei, és asszociációs láncokon keresztül jut el a megnevezésig. Ha küzdenie kell, és kínjában elönti a harag, vöröset lát, vörös önti el a látómezejét. Ez természetesen jelentéses: aminek nincs meg a pontos neve, azt vagy egy deformált nyelvi forma hozza felszínre (így lesz az „Ülj le a székre” felszólításból „Ülj le a kékre”, „Ülj le mézre”, „Ülj le a lépre” és így tovább... formula, míg el nem jutunk a megfelelőhöz), vagy más érzéki élmények: színek és alakok látása, tárgyak érintése alakítja megérthető emlékké, azaz nyelvi konstrukcióvá azokat. A könyv egyik mottója – „Az emlékezet… belső zaj” – ily módon lesz egy olyan „Rausch”-sá, az érzékelést, a nyelvet körülvevő morajlássá, mely a floridai pihenés során először rajzolás, majd festés által ölt határozott formát. Az emlékké festés mozzanata természetesen világépítés: Edgar nem győzi hangsúlyozni, hogy új életében – ahol nincsen többé jobb karja, csak a fantomvégtag folyamatos viszketése, mely a vágyat jelzi a festésre; illetve az azt követő éhség: a művészet itt mindig éhes – a dolgok, melyek a készülő képeken keresztül megmutatkoznak, az ember és a világ újrateremtése. „Kezdd azzal, amit tudsz, azután találd fel újra. Semmi kétség, a művészet mágia, de a legkülönlegesebb művészet is a szerény mindennapokban kezdődik” – mondja (186.), és közben a világ művészi újrateremtését összekapcsolja a művészet mint mágia allegóriájával: itt indul be voltaképp a Duma Key története. A Kingtől megszokott hosszas, aprólékos expozíciót követően a világ képeken keresztüli újrateremtése szó szerinti értelmébe fordul, mindez pedig a balesettel, pontosabban annak következményeivel függ össze. A fél karját elvesztett festő a fantomvégtagjával „lát”, afáziája különös kapcsolatot sejtet a művészetpártoló hölgy, Elizabeth kora-kisgyermekkori traumájával. Ő szintén súlyos fejsérülést szenvedett, és miközben lábadozott, különös képek rajzolása által teremtette újra a világot – saját világát –, és tanulta meg újra nyelvivé formálni, azaz értelmezni azt. „Minél többet rajzolt, annál többet látott. Minél többet látott, annál többet akart rajzolni. Ez így működik. És minél többet látott, annál jobban visszatért hozzá a nyelv (…)”. (Uo.)



Elizabeth kisgyermekkori képei és Edgar – aki tulajdonképpen Elizabeth egyik házát bérli a szigeten, ahol ő előtte sok művész, köztük maga Salvador Dalí is megszállt és dolgozott – alkotásai közt a párhuzam természetesen a mágia, a mágia oka pedig az öböl mélyéről előkerült különös, ijesztő erő, akit vagy amit Edgar később Perse-nek nevez el. A festett képek ugyanis nem csak a művész saját világát teremtik újra (illetve újjá), de újrateremtik azt a valóságot is, mely körülveszi őt. Edgar a képeivel eleinte egyfajta telepatikus képességre tesz szert Duma Keyn: öntudatlanul is olyan dolgokat rajzol és fest meg, melyek által tőle távol lévő személyekről – volt feleségéről, kedves kislányáról, Ilséről – szerez információkat. Ez a gyenge telepátia egyébként új barátja, Wireman (remek karakter) sajátossága is, és mint kiderül, nem véletlenül: Wireman, ez a jópofa, jámbor, nagydarab fickó egy családi tragédia hatására sikertelen öngyilkossági kísérletet követett el, a golyó azóta is a fejében van, sőt egyre beljebb húzódik, előbb-utóbb meg is öli: Wireman a fél szemére már így sem lát.

Kezdenek a szálak összekapcsolódni: Edgar az emlékeit és nyelvét igyekszik visszanyerni, Elizabeth vénségére Alzheimer-kórban szenved, s titkolja, miért hagyta abba a festést nagyon korán (még kisgyermek korában), Wireman pedig jó úton halad a vakság felé. Amikor egy környékbeli bűnügy kapcsán Edgar rádöbben, festményeivel nem csak információhoz tud jutni, de hatni is képes a külvilágra, megfesti Wiremant, golyó nélkül a fejében. És amint megfesti a Lány és hajó sorozatot – ezeken a képeken az öbölben horgonyzó félelmetes, elhagyatott hajó baljósan tornyosul a mellette csónakban ülő kislány fölé –, rádöbben, hogy képei veszélyesek: a szigeten lévő gonosz erő, Perse (ez a név van fölfestve a festményeken a hajó oldalára, de mint később kiderül, Perszephoné a hajó teljes neve – a démoni lény azonban megmarad Perse-nek) fel akarja használni őt, hogy kiszabaduljon abból a fogságból, abból az álomból, melybe nagy nehézségek árán a gyermek Elizabeth vetette. Minthogy Elizabeth négyévesen a rajzai, festményei által keltette föl Perse-t, aki vihart és fulladást ábrázoltatva a kislánnyal, családja életére tört (Elizabeth ikerhúgai a tengerbe fúltak), Edgar ugyancsak rádöbben, hogy festményeivel – melyeket remekül sikerült kiállításán egytől egyig elad – ismét fölkeltette Perse-t. Azt a démoni (és női) erőt, mely nem nyugszik, amíg a festmények fikciós világa át nem veszi az uralmat Duma Keyn, és amelyet végül csak szimbolikus vízbe fojtással lehet, ha átmenetileg is, újra elaltatni. A hajó pedig, mely a halottakat szállítja az élők és a holtak világa közt, ugyancsak olyan díszletelem, mint a végül életre kelő meghaltak: az emlékekből újraformálódó, újrateremtődő félelmes képek.

Edgarnak és barátainak – Wiremannek illetve Jacknek, a fiatal fiúnak, aki Edgar mellett segédkezik – a sziget dzsungelszerűen burjánzó, elhagyatott szegmensére kell eljutniuk, hogy Elizabeth gyermekkorának romjai, a régi ház, az udvar és az öbölhöz vezető ösvény közt megküzdjenek az Elizabeth és Edgar képzeletéből, emlékeiből teremtődő szürreális káosszal, illetőleg Perse-szel, aki mindeme fantázia ördögi allegóriája. A művészet veszélyes, mondhatnánk, és kiderül: emlékeink veszélyesek. Éppen ezért dolgoznak a Duma Key lakói, Edgar, Wireman és Elizabeth is a felejtésen, és ezért válik a megtestesült, valóra vált fikció az emlékek szörnyű világává. Amint Edgar fogalmaz többször is (Wiremant idézve): „Olyan sokszor becsapjuk magunkat, hogy meg tudnánk élni belőle.”

Stephen King könyve tehát az alkotás és az olvasás allegóriája is egyben. Bár horrorelemeket ugyancsak jócskán tartalmaz (lásd alább a könyvhöz készült trailert – itt természetesen a horror formanyelvét hangsúlyozzák a képek), a regény nem horror a szó hétköznapi értelmében. Perse neve e helyütt nyugodtan visszabontható a latin per se-re, ezzel pedig vissza is jutunk a műalkotáshoz, mely úgyszólván önmagát hozza létre és önmaga által való. „Hozzáférhetetlen, titokzatos, jelentés nélküli, de az összes lehetséges jelentésre apellál; nincs felfedve, mégis jelen van”, amint Blanchot fogalmaz, és ami itt azért démoni és gonosz, mert az új életet kezdő figurák korábbi életéből származó emlékei és az ezeket átmenetileg leradírozó balesetek egytől egyig rosszak, feldolgozhatatlanok. King innen nézve Edgar felbomló házasságát, az elhidegülő feleséget és az ezzel szemben álló apa-lánya viszonyt igen következetesen és megragadóan ábrázolja: a nehézségeket abszolválni képtelen feleség nem hajlandó dolgozni a kapcsolatért, ellenben Edgar és Ilse közt a meghitt kapcsolat meghatóan elmélyül. E tekintetben a legszörnyűbb emlék, a lány elveszítésének feldolgozása a legsúlyosabb jelenetet eredményezi a történetben: a magán kívül lévő Edgar a parti homokba rajzolja halott lányát, aki a még tomboló Perse hatására, a történet utolsó csúcspontjaként, visszatér: homokból formálódó teste olyan valóságos emlék az apa számára, melyet a művészet megsemmisítésével dolgozhat csak föl – a többi képet pedig el kell pusztítani, részleteit ki kell radírozni: ez lesz végül a felejtés retorikája. Amint a sziget elhagyatott felén álló régi romos ház kapujára az egykori tulajdonos, Elizabeth papája a következőt írta: „Abyssus abyssum invocat” – azaz „A pokol szólítja a poklot” –, úgy a művészi pokoljárás az előbukkanó, a mintegy a vízből előtörő megfulladt „valóságdarab” absztrahálásaként értett emlék közege lesz.



A Duma Key egyik erőssége, mint említettem, a zseniális történetvezetés mellett a pazar nyelvezet. Nem véletlenül: Edgar a történetben a képei által teremti újra a világot, de elbeszélése későbbről tekint vissza, és képek helyett már a nyelvet használja. Méghozzá nem is akárhogy. Florida és Edgar környezetrajza, a képek témájául szolgáló látványeffektusok egészen gyönyörű, mégsem úgymond "esztétizált" minőségként íródnak a történetbe, így a képek retorikája mindig a nyelvbe tér vissza. „Amikor képeket alkottam, beleszerettem a világba. / Amikor képeket alkottam, egésznek éreztem magam.” – emlékszik vissza Edgar, és bár a történet végkimenetelét érzékelhetjük ugyan tragikusnak, a hangvétel valójában inkább optimistán beletörődő. „Arra gondoltam, hogy élhetett volna még – utal Wiremanre –, de hát mindig ilyesmiket gondolunk. Olyan sokszor becsapjuk magunkat, hogy meg tudnánk élni belőle.” (719.) Nem véletlen, hogy az egyébként iróniától sem mentes hang a történet során folyamatosan Shakespeare művéhez, A viharhoz tér vissza, ahogy a Duma Key magának A vihar díszletterének nem csak az újraszituálása, de egyfajta viszonyulás megalapozója is. (Wireman egy alkalommal így fogalmaz: „Ha választani lehet, én következetesen a Szentivánéji álmot választom a Hamlet helyett. Minden bolond, akinek van biztos keze és erős tüdeje, fel tud építeni egy kártyavárat, hogy azután szétfújja, de ahhoz lángelme kell, hogy az embereket megnevettessük.” 435.) Minden bizonnyal az is inkább ironikus, sőt szarkasztikus, hogy Perse végül az Edgar barátjává avanzsáló műkritikust, Mary Ire-t használja föl ahhoz, hogy elpusztítsa Edgar lányát, Edgar pedig a következő módon foglalja össze a történteket: „A folyosó végén levő fürdőszobában Mary teleengedte a kádat és belefojtotta az én öntudatlan lányomat, mint egy árva macskakölyköt. Miután végzett, bement a nappaliba, leült a díványra, és szájba lőtte magát. A golyó a koponyája tetején jött ki, és beterítette a mögötte levő falat Mary hajával meg a művészetről vallott alapelveivel.” (598.)

A művészet és az emlékezés „vörös posztója”, mely mint anyagtalan médium és mint szín, mint festékanyag, sőt mint a falra fröccsenő vér egyúttal a nyelvben rögzítés performatívumának a jelölője. Az elbeszélő ezért ismétel oly gyakran, ezért teremt újra emléket és világot, hogy végül eltűnjön a vörös: ebben pedig a dramaturgiailag megfontolt verbális tett, a szöveg létrehozása segíti hozzá – a képek világát követően. „Segít”, gondolja Edgar gyászában, egyúttal nem létező jobb karját vizsgálva, majd leszűri a történet legfontosabb, éppen ezért ismétlésen alapuló, tautológiát gyártó tapasztalatát: „- Segít – feleltem, és idővel talán tényleg segíteni fog. Ha tovább mondogatom; ha továbbra is kinyújtom a kezem. A balesetem valójában csak egy dologra tanított meg: a folytatás egyetlen módja, ha folytatjuk. Ha akkor is azt mondod: meg tudom csinálni, amikor tudod, hogy nem igaz.” (596.)

Így békül össze szép és igaz Edgar festményein (maga Elizabeth utal rá), és így íródik maga a Duma Key. A Hogyan rajzoljunk meg egy képet? fejezetek utolsó darabja zárja a könyvet, miután Edgar – bánatos, de nyugodtan a jövőbe tekintő Prosperoként, már távol Duma Keytől – hatalmas vihart fest a floridai sziget fölé. Ez az utolsó Hogyan rajzoljunk meg egy képet? mintegy be is rekeszti a szöveget, miközben saját magára, saját emlékére tekint vissza: „Tudnod kell, mikor hagyd abba, és amikor befejezted, tedd le a ceruzát, vagy az ecsetet. A többi csak élet.”

Így igaz. És így szép.



nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- L. Varga Péter --


További írások a rovatból

irodalom

Fejnehéz éjszakák Fejnehéz éjszakák
André Aciman: Nyolc fehér éjszaka. Ford.: Rácz Judit. Athenaeum Kiadó, 2018.
irodalom

Emlékezés, élmény, tapasztalat és psziché Emlékezés, élmény, tapasztalat és psziché
Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja, 2019. 04. 27.
irodalom

Se férfi, se nő, se kutya, se macska Se férfi, se nő, se kutya, se macska
Női szerzők, női témák a kortárs európai irodalomban - 2019. április 27.

Más művészeti ágakról

színház

Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje Hősök, árulók, bohócok: Coriolanus és a művészet egyesítő ereje
Az ukrán Ivan Franko Nemzeti Drámai Színház vendégjátéka a MITEM-en
film

Én vagyok Vasember Én vagyok Vasember
Bosszúállók: Végjáték
Ivan & The Parazol lemezbemutató koncert, Akvárium Klub, 2019. 05. 03.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés