A beszélgetésre a Gresham tárgyalótermében került sor, s a kissé rövidre szabott időtartam, mindössze 15 perc, némileg megnehezítette a kérdezők dolgát. A másik sajátos körülmény a szorosra tervezett program, előttünk-mögöttünk további kérdezők sorakoztak, s a tolmács segítségével bonyolított kommunikáció sem bizonyult a legegyszerűbb megoldásnak. Mindezek ellenére Ljudmila Ulickaja megnyerő jelenség: természetessége és higgadtsága mellett egy kissé távolságtartó, ám a beszélgetés során a hallagatóság pillanatok alatt a hatása alá kerül - ahogy ezt a Könyvfesztivál során több ízben is volt alkalmunk megtapasztalni.


PRAE.HU: A magyar irodalomban a rendszerváltást aktívan megélő írónemzedék és a fiatalabbak között egy furcsa generációs törés létezik, legalábbis a hazai irodalmi beszélgetések tanúsága szerint. Ön, aki a peresztrojka idején még nem publikált szépirodalmat, de aktívan részt vett a szamizdatkiadásban, érzékel-e hasonlót az orosz irodalmi életben?

Fiatalon, az első férjemnek köszönhetően, aki egy híres szovjet író fia, sokat jártam különböző irodalmi alkotóházakban. Volt alkalmam megfigyelni a szovjet írókat és az akkori irodalmi életet. Ez egy nagyon ellenséges világnak tűnt számomra. Később megismerkedtem szimpatikus emberekkel is, de a hivatalos szovjet irodalom egészében továbbra is ellenszenves maradt számomra. Azok közül, akik többé-kevésbé az én generációmhoz tartoznak, két olyan író van, akiket igazán nagyra tartok: az egyik Venyedikt Jerofejev – aki nem keverendő össze Viktor Jerofejevvel –, a másik Ljudmila Petrusevszkaja.

A mai fiatal írókkal nem kerültem közelebbi kapcsolatba: nagyon sok szimpatikus író van köztük, de neveket nem szeretnék mondani, nehogy valaki megsértődjön, nehogy valakit kifelejtsek – hiszen nem tudnék teljes listát adni. Egyszóval ilyen ellentétről nem tudok beszélni, konkrét személyekről pedig nem akarok.

PRAE.HU: Egy interjúban arról beszél, hogy jó, ha a nők megmaradnak a hagyományos női szerepeknél, s nem kell tűzoltónak, bányásznak állniuk. Ugyanakkor a regényeiben azért nem hétköznapi nőkkel és nem hétköznapi helyzetekkel találkozhatunk. Honnan veszi a mintáit és mit is gondol valójában a nők szerepéről?

Azok a női alakok, akik a regényeimben megjelennek, a saját környezetemből valók. Bizonyos értelemben mind hétköznapi szereplők, és nem tesznek semmi különöset. Bármi is a foglalkozásuk – akár fizikai munkát végeznek, akár szellemi tevékenységet –, nőként a feladatuk hasonló: terhesek lesznek, gyereket szülnek, minden ehhez fogható „hagyományos” dolgot végigélnek ők is. Más szempontból természetesen lehetnek különlegesek, de a szerepük, az, hogy nőként hogyan viselkednek, teljesen szokványos.

Hozzá kell tennem, Oroszországban a nők helyzete nem mondható kedvezőnek: közéleti ügyekben kevesen vesznek részt, a politikából pedig szinte teljesen hiányoznak, így aztán a helyzetük vagy a szerepük nem sokat változott, és ma is csak lassú fejlődésről beszélhetünk.

PRAE.HU: Egyrészt genetikusként – volt genetikusként –, másrészt regényíróként, vagyis sorsok alkotójaként: determináltnak tartja az embert?

Mindkét aspektusból… (Nevet.) Nagyon nehéz megmondani, hogy mi alakítja az emberi sorsot.

PRAE.HU: Regényein kívül három mesekönyvnek is szerzője. Tervezik, hogy ezek is megjelenjenek magyarul?

A Magvető Kiadó megvásárolta a jogokat, hogy megjelentessen egy novelláskötetet, amelyben különböző gyerekekről szóló történetek vannak. De ez nem gyerekeknek szól. Aztán utána sor kerül a mesékre is. (A kiadótól úgy értesültünk, a mesék megjelenése megelőzheti a novelláskötetét – a szerk.) Hozzáteszem, a meséket körülbelül huszonöt évvel ezelőtt írtam, amikor a gyerekeim még kicsik voltak.

PRAE.HU: Úgy hallottuk, hogy egy toleranciára nevelő program is fűződik a nevéhez.

Igen, a program címe "Más, mások – másoknak". Ennek keretén belül már kilenc gyerekeknek szóló könyv megjelent, és továbbiak vannak előkészületben. Ezek az UNICEF által is támogatott kiadványok a kulturális sokszínűséget mutatják be: különböző népeket, a családi viszonyaiktól, házaik berendezésétől kezdve az étkezési szokásaikon át egészen odáig, hogy hogyan jelenik meg a születés és a halál a különböző kultúrákban.

PRAE.HU: Tehát most ismét meseírásra adta a fejét?

Nem. Fontosnak tartom a toleranciára nevelést, de ezeket a könyveket nem én írom, bár együtt találjuk ki a témákat. A projektben szakemberek, többek közt kulturális antropológusok vesznek részt. Az elmúlt két évem szinte csak erről a programról szólt.



Az interjú az irodalmi és a gyerekrovat közös vállakozása, de elkészültében nélkülözhetetlen szerepe volt Árvai Andrásnak, aki a fotókat készítette, és a szöveggondozásban is a segítségünkre volt.