1973 végén járunk. George Smiley-t, a Körönd (ismertebb nevén: MI-6, vagy Secret Intelligence Service) talán legkiválóbb spionját a vezetővel, Kontrollal együtt eltávolítják a székéből, miután egy kardinális leleplező hadművelet járulékos veszteségeket is maga után vonva mond csütörtököt. Hónapokkal később egy illegalitásba vonult ügynöktől jön a hír: a kémvilág csúcsán már évek óta trónol egy ún. Vakond, a szovjet ellenlábas-főnök hű összeesküvője, aki hamis információkkal látja el bizalmasait, és veszélyes titkokat szivárogtat ki az opponenseknek. Ő a felelős a budapesti küldetés balvégzetéért is... 

Tomas Alfredson rendező már a 2008-as Lindqvist-regényadaptáció, az Engedj be! celluloidra vitele után is hatalmas ovációban részesült, képességeiben most sem kell csalatkoznunk. A gulyáskommunizmus idején zajló első percek rögvest tudatják velünk, mire számíthatunk a következőkben: az akció ugyanúgy üt, mint a párbeszédes részek. Legyen szó a terepen játszódó, életbevágó szituációkról vagy az aktaszagú irodákban folyó vérprofi dialógusokról, az atmoszféra egy pillanatra sem ereszti nézőjét.

Kint sétálgatunk a hidegben, a fizikai és szellemi fenyegetést egyaránt jelentő senkiföldjén, ahol kém nem maradhat tiszta. Nem pusztán a kádári Magyarország snittjei, a képeken felbukkanó honi arcok (Mucsi Zoltán, Kálloy Molnár Péter, Csuja Imre, Kassai Ilona) vagy a Mucsi által játszott kulcsember laktató hagymás zsíroskenyér-majszolása, teázása, netán a megkapó, nosztalgia érzését keltő belső terek dobogtatják meg a szívet. Alfredson akkor is helytáll, amikor a steril, fehér-szürkés irodai miliőbe vezeti a szemlélőt, vagy ködös, esővel bőven áztatott szcénái uralják a vásznat (a csapadékos időben újra munkába álló Jim Prideaux belépője abszolút telitalálat a regényben, jelen esetben Smiley zuhatagban megörökített elárvuló tekintete lehet csábmadár). Hoyte Van Hoytema operatőr a kellemetlen szagú svéd kocsmák, havas külső terek vizualizálása után a borús szigetország látványvilágát is úgy fogalmazza vászonra, hogy az szinte tapinthatóvá, belélegezhetővé válik.
Az alkotókat bevallottan a Magánbeszélgetés nyugtalanító enteriőrjei, valamint Bertolucci A megalkuvójának vágóképei ihlették, de a Suszter, szabó… készítői a dialógus, netán monológalapú jelenetekből is kihozzák a maximális feszültséget. Ebben persze oroszlánrésze van Gary Oldmannek, az ő alakításának. Nem túlzás azt állítani, hogy a brit színész kódolta magában a forrásanyag szerint pocakos, hatvanas, itt vékony, nagyjából ugyanannyi idős és ősz hajú George Smiley összes manírját, mozdulatát. Látszólagos enerváltsága mögül pengeként hasít belénk példa nélküli intuíciójának, nyugodtan kimondott, mégis feszélyező észrevételeinek éle (lásd a mozifilmből az Esterhase-hez intézett szavait, amitől a magyar-brit kém zokogni és könyörögni kezd). Ezek mellett halálprecíz megfigyelő-képessége az, ami egy másodperc alatt elénk varázsolja a lapokon vizsgálódó öreg bástyát. („A magányos emberek mind hibátlanul csinálják ezt” – hangzik egy adott ponton.) Oldman Smiley-ja szűkszavú, ám ha megszólal, kijelentései súllyal bírnak: a jelenetben, amikor Guillamnek (Benedict Cumberbatch, a XXI. századi Sherlock-tévésorozat címszereplője) regél a szovjet kémmesterrel, Karlával való találkozásáról, a film alkotói őt féltávolból véve is eszméletlen suspense-t generálnak, csakúgy, mint amikor premier plánban rögzítik a főhős arcát. Az ilyen pillanatokban úgy készül szétrobbanni a vászon, mint a bomba, ilyen rangban állítható, hogy nem pusztán a lövöldözések tömkelege, hanem sokkal inkább az elhangzó szavak ereje vág mellbe. Noha az is minden kétséget kizáróan igaz, hogy a friss adaptáció hangulatilag alapvetően rideg, visszafogott, „angolos”, a tárgyilagosságot gyakran pusztán a hiba nélkül időzített tekintetek, oldalpillantások (a Kontroll távozásakor felpillantó Smiley arca ilyen szempontból színésziskola) ruházzák fel erős drámai töltéssel – a kémek voyerizmusának jeleként deklarálható, a megfigyelést jelképező és hitelesítő,  hosszú beállítások alkalmazása már csak hab a tortán.

Ennek fényében nyilvánvalónak tűnhet, hogy aki James Bond-dramaturgiára vágyik, pirotechnikával, csonttörő ütésekkel, hangos pisztolylövésekkel vagy éppen hipermodern kütyükkel csinosított kémfilmet óhajt, szomorúan megy haza, ezek az elvárások a szomszéd teremben futó Fantom Protokollnál teljesülnek majd. A bűnös kézre kerítését ugyanis Le Carrénál és Alfredsonnál is dossziék, könyvek fellapozása segíti, pontosan ezért is adekvát a Suszter, szabó… hangulata. Érzelmi csúcspontokban így sem szenvedünk hiányt, a Ricki Tarr isztambuli misszióját körbejáró flashback a visszafogottságában hatásos szerelmi vonallal együtt is kielégítő, ráadásul újfent példát hoz a le carré-i spionuniverzumban uralkodó ingatagságra, száműzöttségre, a lélekölő minőségekre. A Vakond utáni nyomozás a krimi tematikus műfajának, valamint a thriller hatásorientált zsánerének metszéspontján helyezkedik el: a bűnügyi vonalat a "lefülelés"-motívum alapozza meg, a "thrill"-t pedig a keresés izgalma és a már részletezett, mise en scéne-be plántált feszültség (f)okozza. John le Carré sajátos humora („Nem tudom, te hogy vagy vele, George, de én komolyan baszatlannak érzem magam.”) visszaköszön, emellett pedig a színészi teljesítményt sem lehet kifogásolni. Oldman főhős-alakján túl Colin Firth nagyvilági Bill Haydonje, John Hurt megviselt Kontrollja, a Tom Hardy alakította Ricki Tarr, és a Mark Strong által megformált Jim Prideaux is hiteles perceket szereznek.

A szintén le Carré-regényből készült A kém, aki a hidegből jött című, fekete-fehér Martin Ritt-feldolgozás ütőerejétől pusztán hangyányit marad el a Suszter, szabó, baka, kém (korábbi címén: Árulás) adaptációja. Igaz, búcsút kell vennünk az írásmű döbbenetes utószavától, amelyben a szerző az egész Brit Birodalmat térdre kényszerítő - és a Suszter, szabó... árulófiguráját nagyban inspiráló - Kim Philby kettős ügynöki machinációit részletezi, a film lényege nem szenved csorbát. Tomas Alfredson adaptációja ugyanis pompásan működik, apró, ámde árulkodó gesztusokkal teszi láthatóvá a kémvilágon belüli ingoványokat, és mindenekelőtt gondosan ábrázol egy világot, amelyben nem lövészárkokban várakozó vagy harckocsikban ülő katonák, hanem információkkal sáfárkodó kormányügynökök állnak a béke és a harmadik világháború között.