bezár
 

film

2013. 01. 10.
Bíró a múltból
Pete Travis: Dredd 3D
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Bíró a múltból Danny Cannon 18-19 évvel ezelőtt megfogadta, soha többé nem dolgozik együtt világsztárral, miután az akadékoskodó Slyvester Stallone az érzelemmentes, kompromisszumot hírből sem ismerő rendfenntartó-szörnyetegből a vonzerő írmagját is kigyomlálta. Pete Travis, a második Dredd-adaptáció rendezője szintén adós a maximális forráshűséggel, ellenben olyan bűnös élvezetet kerekít filmjéből, amelyet A feláldozhatók csak szeretnének megugrani.
Mega City One, valamikor a távoli jövőben. A Bostontól Washingtonig húzódó nagyvárost posztapokaliptikus sivatagi terület, az úgynevezett Átokföld öleli körül, a falakon belül iszonyatosan elharapódzott a bűnözés. Egyedül fasisztoid módszerekkel lehet fenntartani a rendet, ezt a feladatot a bíróként, esküdtként és hóhérként dolgozó Bírák hajtják végre. Amikor a metropoliszban az időérzékelést lassító Slo-Mo drog kezd terjedni, Dredd, a rettegett tisztogató maga mellé veszi Andersont, az újonc bírónőt, hogy együtt számolják fel a könyörtelen bárónő, Ma-Ma birodalmát.

Az alkotók kísérletet sem tesznek arra, hogy a faék egyszerűségű sztori némileg bonyolultabbá váljon. Nem fecsérelnek időt a drámaiságra, nem szánnak drága perceket a szakadék szélén egyensúlyozó megaváros kommersz-szociológiai tablójának felvázolására. Pusztán azt adják, amit egy sablonos ismertető ígér, ám ez korántsem probléma. A Dredd ugyanis büszkén viseli B-mozi voltának összes jegyét, mi több, ebből még előnyt is tud kovácsolni. Travis A part című kultuszregény írójával, Alex Garlanddel együtt formálta saját arcára a bűnös várost, és a film becsületére szóljon, semmi nem tűnik fel a kettejük közötti utómunkálati csatározásokból. Közös dolgozatuk nem attól ütőképes, hogy görcsösen ragaszkodnak a kegyelmet nem ismerő, jószerivel végletekben látó antihős figurájához, hanem egyrészt attól, hogy rendkívüli mértékben árasztják a publikumra azt a szennyet és azokat az elvetemült alakokat, amit és akiket egy ennyire torz nagyváros okád magából, másrészt attól, hogy az akciófilm bevált sablonjait iszonyatos profizmussal sikerül újrahasznosítani.

Fasisztoid hőstanulmányra, netán disztópia köntösbe öltöztetett amorális, futurisztikus olasz rendőrfilm hommage-ra (Violent Rome, Live Like a Cop, Die Like a Man) tilos számítani, a Dredd egy percig sem kacérkodik ilyesmivel. A totális egyszerűséget választja, és abból a lehető legtöbb sül ki. Ezt mind esztétikai, mind narratív szempontból képesek aládúcolni. Mega City One sokkal inkább a District 9 száraz, lepukkant Dél-Afrikájához hasonlít (érdekesség, hogy a Dreddet éppen Fokvárosban és Johannesburgban rögzítették), mint az előző film Szárnyas fejvadász-imitációjához, ráadásul ügyesen használja ki az egyhelyszínes dramaturgiát, egy pillanatra sem hat ócskának vagy fantáziátlannak az, hogy a cselekményidő zöme egy óriási felhőkarcoló bűzében játszódik, a zárt tér újabb és újabb hajmeresztő akcióknak ad otthont.
A film a miliőábrázolással rögtön ellenáll a B-filmek esetleges pejoratív jelzőinek, tökéletesen indokolt a vizualitása, kivált, ha hozzászámítjuk a szürkés, barnás enteriőrök kontrasztjaként érvényesülő sárga, piros hallucinációs képeket, amelyek a kábítószeresek tripjeit emelik magasabb szintre. Ezeket leszámítva viszont a Dredd végig a rozoga belsőkben folytatott véres küzdelmekre, a vad, anarchista bűnözők és a feladatukat végző Bírák megállás nélküli összecsapására fókuszál. Az ostromfilmek (Rio Bravo, A 13-as rendőrőrs ostroma) legszebb hagyományai elevenednek meg, természetesen jócskán felturbózva, ám nem annyira, mint pl. A rajtaütés esetében. A készítők szüneteket hagynak, ám filmjük egy percig sem válik unalmassá, a leállások feszültsége átszivárog az akciójelenetek izgalmas, vérprofi koreográfiájába, egyébként a mozinak nem célja a politikai tűzfészekkel egybekötött tragikus románc (America) vagy a fiktív szuperhatalmak összetűzésének (Apocalypse War) rokona lenni, a képregények társadalomkritikus, nem ritkán magát Dreddet is ostorozó vetülete egyenes vonalú erőszakorgiává módosul.

Mi több, az elsőre pongyola, ám végeredményben nagyon is keményen hangzó szövegek (kivált azok, amelyeket Dredd mond el ellenlábasai likvidálásakor), a szereplők megalkuvásmentes brutalitása, Paul Leonard-Morgan elektronikus zenéje, a végefőcím nélkül másfél órát sem elérő játékidő, az összecsapások, és egyáltalán, a temérdek közhely leginkább a videós korszak agyonmásolt, rongyosra nézett ámokfutásaival mutatnak hasonlóságot, és a készítők tudatosan rá is játszanak erre, néha az exploitationök vérözönét idézik árulással, gépágyús leszámolással. Egy jelenetben pedig, amikor az elfogott csatlós elméje az erőszakot a szexszel vegyíti, csaknem szó szerinti jelentését kapjuk az erőszakpornónak, arról nem is szólva, hogy ekkor (illetve, ha pontosak akarunk lenni: Ma-Ma és a komputerzseni szadista-erotikus közjátékában is) valóban visszaköszön a képregények beteges humora.
Hamisítatlan erőszakorgia született megnyúzott áldozatokkal, szuperközelin agyonlőtt kábítószeresekkel, illetve a húsz, harminc évvel ezelőtti éra sablon-gonoszainak felvonultatásával. Mégis, a Dredd nem lép vissza, amikor a színtiszta akciófilmes hatásmechanizmust kell érvényesítenie. Hiába a CGI-vér, a kamera nem fordul el, sőt, közelről pásztáz, a fejlövéseket nem takargatják, és a Clint Eastwood (leginkább Piszkos Harry) beszédmódját példásan elsajátító Karl Urban nagyságrendekkel jobban alakítja Joseph Dredd bírót, mint az érzelgősségbe, álomgyári hatásvadászatba menekülő Sylvester Stallone. Alakításában az arctalan rendőrállamot jelképező monstrum köszön vissza. Urban főalakja nem sért tabut, sosem veszi le Jusztícia-sisakját, véletlenül sem mutat emberi gyarlóságra utaló jeleket, örökké fegyelmezett, szigorú, ekképpen kiválóan alkalmazkodik a lapokon ténykedő utcai bíró éthoszához.
A Dredd 3D sokkal inkább A rajtaütés, a Megtorló: Háborús övezet, és az Őrült Stone szerelemgyereke, közelebbi viszonyban áll az immár 36 éves képregényfolyam sztori nélküli, brutalitásközpontú fejezeteivel, mint a politikai töltetű epizódokkal. A B-retro számtalan mai utánlövésével ellentétben minden ízében a ’80-as évek hangulatát konzerválja, egy pillanatra sem veszítve azok keménységéből, lazaságából, és egy olyan, sosem létezett VHS-kincsként bukkan fel a föld alól, amely alig várja, hogy egy kis réteg éhesen vesse rá magát. Mert bár terveznek folytatásokat, amelyek jobban kidomborítanák Dredd bíró szélsőjobboldali tulajdonságait, és bemutatnák néhány legendás ellenfelét (Chopper, Halálbírák), az aktuális adaptáció sajnálatos pénzügyi bukása miatt valószínűbb a kultstátusz.

Dredd 3D
Színes, szinkronizált, brit-amerikai-indiai sci-akciófilm
2012, 95 perc
Rendezte: Pete Travis
Írta: John Wagner és Carlos Ezquerra karakterei nyomán Alex Garland
Zene: Paul Leonard-Morgan
Operatőr: Anthony Dod Mantle
Vágó: Mark Eckersley
Szereplők: Karl Urban (Dredd bíró), Olivia Thirlby (Anderson), Lena Headey (Ma-Ma), Wood Harris (Kay), Warrick Grier (Caleb)
Forgalmazza: Parlux Entertainment
Korhatár:
 
nyomtat

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Richard Linklater: Apollo–10,5: Űrkorszaki gyerekkor
Interjú Kis Hajnival a hatás kérdéseiről és a pszichológiai érzékenységről, valamint új filmprojektjének terveiről és a filmezésen kívüli ötleteiről
Paolo Genovese: Szuperhősök
Interjú Csuja Lászlóval, a Virágvölgy és a Kilenc hónap háború rendezőjével, valamint a Szelíd egyik rendezőjével az egyediségről mint a nemzetközi siker titkáról

Más művészeti ágakról

gyerek

Ünnepeljük könnyűzenével a gyermeknapot
Május 29-én 10h-15h közt minden a gyermekeknek szól a Müpa körül
Mayhem-koncert + Mortiis, Exodikon a Barba Negrában, 2022. április 29.
Interjú Pusker Júliával fordulópontokról, külföldi érvényesülésről, a klasszikus zenei előadóművészet minőségének alakulásáról
irodalom

Legyen egy biztonsági trambulinja az irodalomnak Legyen egy biztonsági trambulinja az irodalomnak
Fehér Enikő volt a Kötetlenül sorozat 12. vendége májusban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés