bezár
 

film

2013. 06. 26.
Szarajevó nulla év
Aida Begić: Szarajevó gyermekei
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Szarajevó nulla év A háború nemcsak a harcok ideje alatt pusztít, és nemcsak közvetlen áldozatokat követel. Egy örök életre megnyomoríthat egyéneket és családokat. A Cannes-ban díjazott Szarajevó gyermekei ezt a közelmúltbeli balkáni vérengzéseket követő "poszt-apokaliptikus" létállapotot mutatja be.
A délszláv háborút az elmúlt húsz év egyik legborzalmasabb népirtásaként tartják számon, mely ráadásul igen közeli veszélyt jelentett Magyarországra is. Tudjuk, kik csaptak össze, tudjuk, kik és milyen háborús bűnöket követtek el, ám arról fogalmunk sincs, hogy élték meg a tagállamok átlagemberei a harcok alatti és a rombolást követő hétköznapokat. Aida Begić a Cannes-i Filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában a zsűri különdíját elnyert filmje Bosznia-Hercegovina fővárosának rögvalóságát rögzíti dokumentarista eszközökkel, hogy bemutassa a háború utáni élet egy igen keskeny, de mégis a dolgok lényegét magában rejtő szeletét.

A Szarajevó gyermekei két testvér, Rahima és Nedim nehéz napjaiból rak össze egy epizodikus történetet. A háború miatt árvává vált fiatalok csonka családként kénytelenek túlélni. Az anya szerepét a még kamaszkorú Nedim nővére vállalja magára, aki a megélhetés miatt nem tud kellő figyelmet fordítani cukorbeteg öccse istápolására. Rahima étteremben gürcöl, közben fivére kallódik: tanulás helyett videojátékkal üti el idejét, az iskolában minden nap verekszik, s kétes alvilági ügyletekbe is belekeveredik. Így nővérét a hivatás, az anyaszerep és a Nedim nevelőintézetbe küldésével fenyegetőző gyámhatósági hárpiák nyomasztják. De vajon van-e erre a létállapottá vált problémára megoldás? A hősként helytálló Rahima meddig folytathatja még többfrontos csatáját jó 15 évvel a balkáni háború után?

Begić filmje a negyvenes-ötvenes évek neorealista és a hatvanas-hetvenes évek modernista művészfilmjeit, illetve korunkban népszerű és divatossá vált román újhullámos (dokumentarista/minimalista) stílust idézi. Leginkább talán a második világháború utáni olasz neorealisták munkáira emlékeztet (Németország nulla év, Biciklitolvajok): a Szarajevó gyermekei csupán felvázolja és körülírja a háború szülte konfliktust, nyitott befejezésével a néző fantáziájára bízza a szereplők sorsának további alakulását. Nincs klasszikus értelemben vett, valamilyen megoldás, vagy egyáltalán cél felé haladó történet. Nincs akció, nincsenek drámaira hangszerelt jelenetek, sőt, még kulcsfontosságú információkat is csak tárgyilagosan, mellékesen közöl a film (például mikor Rahima megtalálja Nadim rejtegetett pisztolyát, zömmel távoli képekben láthatjuk a folyamatot és utóhatását). Begić főként kézikamerás felvételekkel dolgozik, s Rahima nézőpontjára korlátozva többé-kevésbé összefüggő epizódokat mutat be a páros és a címszereplő város életéből szikár és távolságtartó módon. A kiábrándító jelent csak egy modorosan szimbolista álomjelenet és pár múltbeli, zaklatott háborús videofelvétel töri meg stilisztikailag is. Aida Begić filmje tehát fokozott nézői aktivitást igényel, jóllehet, a minimalizmus korunk művészfilmjeinek egyik sztenderdje, a befogadó hozzászokhatott már. Így bár forradalminak nem mondható ez a filmnyelv (sőt, ha rosszmájúak akarunk lenni, kifejezetten "trendinek", elhasználtnak is nevezhetjük), ám stílusában és témájában egyaránt méltó örököse a fentebb említett olasz klasszikusoknak.

Habár a Németország nulla évhez vagy a Biciklitolvajokhoz hasonlóan az elsődleges cél itt is a pusztító háború negatív utóhatásának érzékeltetése volt, a Szarajevó gyermekei mégis túlmutat az ábrázolt problémán. Felmerülhet a kérdés a nézőben, hogy vajon a tragikus történelmi múlt nélkül markánsan más (boldogabb?) lenne-e a szereplők élete? Ugyan a fő szálban kizárólag  a főhős, Rahima nézőpontjával azonosul a néző, ám a monoton mindennapok rohanásában feltárul Szarajevó lakóinak élete és tengődése. Az utcákon randalírozó suhancok, az iskola agresszív kamaszai, a lebújok söpredéke vagy a főhősnő munkahelyének zsarnoki főnöke és sanyargatott, emberszámba sem vett személyzete nem csupán délszláv, s nem is kizárólag kelet-európai jelenség. Ahogy a robotoló Rahima és a flegma Nadim csonka családja sem egy kirívó eset. Az öccsével, hatóságokkal, munkahelyével és önmagával odaadón küzdő nővér drámája a modern, felgyorsult világ bármelyik pontján élő átlagos, dolgozó ember gondterhelt életét tükrözi. Begić filmje pont ezért fontos, mert kiemeli ezeknek a hétköznapok Poklában helytálló embereknek a hősiességét. Rahima és sorstársai feláldozzák magukat, egész lényüket szeretteikért, hogy az Apokalipszis után legalább egy csipetnyi látszatéletet teremtsenek számukra (Rahima esetében testvérének, "gyermekének"). "Talán ő többre viszi" – mondja a gyámhatóságtól jött hárpia és a rendőrség is Nadimot Rahimához hasonlítva. A lány muszlim szokás szerint kendővel fedi haját, nem sminkeli magát, elrejti nőiségét, visszautasítja a férfiakat, mintha beletörődött volna abba, hogy neki már úgysem lesz jobb. A még fejletlen, nevelhető öccsében minden reménye, akiből lehet valami. Számára, mint mondja, a munka jelenti a szabadságot az élettől. Ám a munka is csak rabság, ahová bármikor behívhatják a nőt, akár még egy meghitt családi ebéd közben is. Rahima nem tud – és nem is mer élni. A munkába menekül a múlt démonai és a sötét jelenje elől, ám hősies helytállásáért nemtelen, vágy nélküli rabszolgává degradálják, illetve Nadim intézetbe zárásával fenyegetik. Ez az élet "rendje" – nemcsak Rahimáéknál, nemcsak Szarajevóban.

Hogy a mindennapi hajsza közben Rahima képes-e öccsét is megmenteni, vagy, hogy képes-e ismét élni, nem derül ki. A viszonylag derűs zárójelenet azt sugallja, bármi történhet: folytatódhat a rutin, de akár változhat is valami. Ám ez a történet már nem a vásznon, hanem a befogadó fejében pereg tovább, minthogy Begić frappáns nyitott befejezéssel zár. A Szarajevó gyermekei ezzel azt sugallja, hogy bármi legyen is, az egymást szerető emberek egysége és összetartása az egyedüli menekülési lehetőség a földi Pokolból. Még a nyomor is megszépül, ha a testvérek összebékülnek és legalább a szimbolikus csonka család egysége megmarad. Ezért érdemes küzdeni Szarajevóban, Moszkvában, Belgrádban, Budapesten, Berlinben és Washingtonban is.

E komoly és komor téma ellenére tehát a Szarajevó gyermekei nem egy végtelenül pesszimista mű. Ráadásul Aida Begić nem mellőzi az iróniát és a humort sem, sok jelenet csal mosolyt a néző arcára. Ilyen például a Taxisofőr-utalás, mikor Nadim Travis Bickle-t/Robert De Nirót utánozva játszik a tükör előtt fegyverével: "hozzám beszélsz?". Persze alakítása baljós előjel is: felmerülhet a nézőben, hogy az iskolai sérelmeket egyszer a pisztollyal fogja megtorolni. De az ilyen momentumok mégis oldják a szarajevói miliő lehangoltságát és feszültségét. Emellett pedig az irónia megvillantja az alapvetően visszafogott, hétköznapi karaktereket alakító, jórészt amatőr vagy ismeretlen, kezdő színészek tehetségét.

A Szarajevó gyermekei tehát egy saját közegében fontos, de a Balkánon kívül is érvényes, érdekes, a huszonegyedik századi embert és legszűkebb környezetét érintő kérdésekkel foglalkozó mű: lassan kibomló, karaktervezérelt modernista művészfilm, mely sok más kortársa mellett figyelmeztet az emberi lét és a társadalmak egyik alapját, a családot fenyegető veszélyekre. Stilisztikailag nem hordoz semmi újdonságot, ám ez a dokumentarista-minimalista forma továbbra is működőképes, ha kicsit már elhasznált is. 
 
 
Szarajevó gyermekei (Djeca)
 
Színes, feliratos, boszniai-német-francia-török filmdráma, 90 perc, 2012.
 
Rendező: Aida Begić  
 
Forgatókönyvíró: Aida Begić
 
Operatőr: Erol Zubčević
 
Producer: Aida Begić
Vágó: Miralem Zubčević 
 
Szereplők: Marija Pikić (Rahima), Ismir Gagula (Nedim), Bojan Navojec (Davor), Sanela, Pepeljak (Vedrana), Vedran Đekić (Ciza), Mario Knezović (Dino), Jasna Beri (Saliha).
 
 
 
Korhatár:
 
 
Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
 
Bemutató: 2013. június 27.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

J Blakeson: Fontos vagy nekem
Zed Nelson The Street című filmje kapcsán
Interjú Haspel Adrienne-nel, az Egyesült Államokban dolgozó magyar vágóval alkotói módszerről, hatásokról, amerikai tapasztalatokról

Más művészeti ágakról

art&design

Rejtőzködő kiállítóterek II. Élőben és virtuálisan Rejtőzködő kiállítóterek II. Élőben és virtuálisan
Artus, Kapcsolótér – Bodóczky István: „Játsszuk azt, hogy meghaltunk”
gyerek

Zseblámpás könyvek: új könyvsorozat a Pagonytól
Első egyedül olvasós könyvek 7-10 éves gyerekeknek


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés