bezár
 

art&design

2014. 06. 05.
Terek, városok, semmiségek
Ben Katchor képregényművész a Café Amsterdam Fesztiválon
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Terek, városok, semmiségek Ben Katchor amerikai képregényművészt Magyarországon – ahová csak nagyon sűrű szövésű szűrőn át érkeznek képregények – be kell mutatni. Magyarországon, ahol a képregényformát és az irodalmi igényű tartalmat gyakran egymást kizárónak tekintik, különösen tanulságos lehet egy olyan alkotót hallgatni, mint Ben Katchor.
Hogy miért? Egyrészt, mert képregényeiben a modern városi lét olyan alapkérdései köszönnek vissza, mint elidegenedés és tömegtermelés, senkihez sem tartozó közterület és senki által magáénak nem érzett otthon, vagy az elhanyagolható részletekben megőrzött mulandóság. Másrészt, mert Ben Katchor képregényeinek esztétikája szinte megfejthetetlen. Egy ismerősöm találóan "szuperhős nélküli csúnya képregényeknek" nevezte őket, de naiv csúnyaságnál többről van szó: a meg-megakadó vonalak és festékfoltok összetett tereket hoznak létre, időnként az előtérbe, időnként a háttérbe rejtett drámákkal. A péntek esti előadás alkalmával azt is megtudhattuk, hogyan készülnek a képregények: Katchor hosszú ideig érlelget magában egy-egy témát (egy hétig vagy egy hónapig, attól függően, hogy milyen periodikában jelennek meg), majd pedig a határidő előtt pár órával gyorsan, intuícióira hagyatkozva viszi papírra a paneleket, helyszíneket, figurákat. Mint elmondta: hisz abban, hogy a rajzolás közvetít valamit az ember pszichéjéből, hiszen a pszichológusok is képesek következtetéseket levonni a gyerekrajzokból. A rajzoláskor az vezérli, hogy minél többet vigyen át az ötletből és önmagából a papírra.
Cole Pepser’s Bedroom is one of many marvelous Ben Katchor strips that combine unique, old-fashioned characters and a changing consumer culture amid urban environments (© 2013 by Ben Katchor)Ben Katchor, akinek a Hand-Drying in America and Other Stories [Kézszárítás Amerikában és más történetek] című gyűjteményes kötetét idén jelölték az egyik legrangosabb képregényes elismerésre, az Eisner-díjra, a Café Amsterdam Fesztivál vendégeként látogatott hazánkba. A fesztivál első napján, csütörtökön (2014. május 26.) Scott Alexander Young kérdezte őt először is arról, hogy városi terek megörökítőjeként milyennek találja Budapestet. Sajnos még keveset látott a városból, lényegileg csak az Andrássy úton sétált. Ben Katchort leginkább azok a tipikus New York-i épületek érdeklik, melyeket "funkcionális romoknak" nevezett: sem a tulajdonos, sem a lakók nem költenek a szükséges minimumnál több pénzt a fenntartására, az alacsony lakbérből egyfajta alacsony szintű status quo megtartására futja, az ingatlanadó befizetésére, és a várakozásra, hogy egyszer majd történik valami. Saját elmondása szerint Katchor az épületek és városok pusztulását nem nosztalgikusan, hanem történelmi távlatba helyezve szemléli: minden épületnek és városnak megvan a saját fejlődési ciklusa, melynek egy pontján természetes, hogy bekövetkezik a hanyatlás. Mindezek után érdemes lett volna a harmadik estén ezt a kérdést Budapest épületeire vonatkoztatva is feltenni Ben Katchornak, nagyon kíváncsi lettem volna, milyennek találja a fővárost.

A Julius Knipl Real Estate Photographer [Julius Knipl ingatlanfotós] Ben Katchor egyik legismertebb munkája, melyből tizenöt héten át futó rádiójáték is készült, de mellette ír még operalibrettókat is.  Young megemlítette a The Yew of New York [A New York-i zsidó] című kötetet is, amely egy utópisztikus helytörténeti témát ötvöz szatírával: a 19. század elején vallásos zsidók egy csoportja New Yorkban akarta összegyűjteni a választott népet – de a vállalkozás kudarcba fulladt. A könyv a kudarc utáni évekről szól, és Katchor ismét hangsúlyozta, hogy a személyeknél mindenkor jobban érdekli őt a hely és annak lehetőségei. A Julius Knipl-sorozatot például a várossal való tiszta románcnak nevezte. Amikor pedig az olvasók túlzottan kötődni kezdtek az ingatlanfotós alakjához, azonosultak vele és többet akartak tudni róla, Katchor abbahagyta a sorozatot.
 

Ben Katchor a Café Amsterdam FesztiválonIgazán a felolvasások alkalmával lehetett megérteni, sőt megérezni, miről is beszél Katchor, hogyan is főszereplője képregényeinek a tér. A pénteki (2014. május 30.) előadását nagyrészt történeteinek szentelte – a közönség pedig nem tudott betelni velük, ráadást kértek (kértünk) ráadás után. Ilyenkor a képregényekből egy-egy panel került vetítésre a narrációs szöveg nélkül, Katchor pedig – sokkal hangosabban és teátrálisabban, mint normális hanghordozása – felolvasta a történeteket. Az egész tehát jobban hasonlított színházra vagy performanszra, mint képregényre, melyet olvasni egyrészt magányos tevékenység, másrészt az olvasónak lehetősége van az egész oldalt egyszerre áttekinteni.
 
Kedvenc történetem a Forbidden Rooms, azaz "Tiltott szobák" címet viseli. Egy kisfiúnak az anyukája sohasem engedi meg, hogy belépjen a frissen felmosott konyhába. A megközelíthetetlen gondolata teljesen magával ragadja az egyre növekvő fiút, sokat jár olyan múzeumokba, ahol az enteriőrök kordonnal vannak elválasztva a látogatótértől. Felnőtt korában, amikor elég pénze lesz rá, olyan nagy lakást vásárol, ahol egy helyiséget kordonok közé zárhat: társalgónak rendezi be, a mozgásérzékelő működtette riasztó pedig a rendőrségen jelez. Egy alkalommal hősünk nem tud ellenállni a kísértésnek, cipőjét levéve lábujjhegyen oson a kordonhoz, átbújik alatta, és belép a tiltott szobába. Rendőrség, bíróság. A bíró viszont nem hajlandó megtárgyalni az ember ügyét, aki betört a saját nappalijába, és örökre kitiltja a tárgyalóteremből.

Ben Katchor és beszélgetőtársai a Café Amsterdam FesztiválonKatchor valamennyi története hétköznapi életből vett lehetőségek továbbgondolása: ha eltűnik a készpénz, mi lesz az aprókeresés rituáléjának sorsa? Elképzelhető, hogy tánciskolákban tanítják majd? És vajon a ház falán terpeszkedő fogkrémreklám hat a fal túloldalán élőkre? Mi lenne, ha a kenyérpirító alján ragadt morzsákat különleges takarítóegységek tüntetnék el? Ha az allergiások számára mesterséges és pollenmentes zöldterületeket hoznának létre? Hogyan szárítsa meg az ember a kezét a szétmálló törlőkendők korában?
 
A pénteki, leginkább önéletrajzi előadásból megtudtuk: gyerekkorában Katchort nagyon zavarta, hogy míg a filmekben sok a kép, az iskola teljes egészében szövegekre épül. Ha tehette, szuperhősös képregényeket és Dick Tracy-t olvasott, ezek alapvetően meghatározták vizuális érdeklődését. Ám egy idő után elkezdte unni az eléggé egysíkú képregényes történeteket. Képzőművészeti tanulmányai alatt határozta el, hogy olyan képregényeket készít, amelyeket ő maga is szívesen olvasna – ámde ezek a történetek egy kiadót sem érdekeltek. Sokan nem is értették, hogy mit csinál, a képregényes közeg pedig nem ismerte el munkáit képregénynek. Évekig kellett dolgoznia azon, hogy munkáját elismerjék és rendszeresen közöljék. Annak ellenére, hogy számos rangos kiadványban, például korábban a The New Yorkerben, jelenleg pedig a Metropolisban jelennek meg a képregényei és megkapta a Guggenheim-ösztöndíjat, sohasem sikerült pusztán a képregénykészítésből megélnie.

Ben Katchor és beszélgetőtársai a Café Amsterdam FesztiválonA sok lábon állás kényszere volt az a motívum, mely a záró est kerekasztal-beszélgetésének különböző nemzetiségű tagjait összekötötte. Barbara Stok holland képregényalkotó fénymásolt, kis példányszámban megjelent, elsősorban önéletrajzi ihletésű képregényekkel kezdte pályáját, mígnem – mint a mesékben – felfigyelt rá egy kiadó. Van Gogh életéről szóló képregénykönyvét meg is mutatta a fesztiválon – a kötetet már lefordították magyarra, remélhetőleg meg is jelenik. A beszélgetés második résztvevője Csordás Dániel volt. Dániel a magyar képregényvilág lehetőségeihez mérten sok elismerést kapott, Nocturne címmel 2008-ban jelent meg önálló graphic novelje, munkája és ötlete is van bőven, mégis érezhetően kilógott az alkotók közül. Ezt most nem szűkszavúsága okán jegyzem meg, hanem mert úgy tűnik, jelenleg Magyarországon sem három Goldenblog top10-es helyezés (2011, 2012, 2013), sem a szintén háromszor megkapott hazai képregénydíj, az Alfabéta (2010, 2012, 2013), sem a fent említett képregénykönyv nem elég ahhoz, hogy egy hazai képregényalkotó megkarcolja a populáris kultúra ingerküszöbét. A moderátor, ismét Scott Alexander Young – félig komolyan, félig komolytalanul – meg is kérte Barbara Stokot és Ben Katchort, hogy adjanak tanácsot Csordás Dánielnek: hogyan lehet áttörést elérni, mi a siker titka. Hála Istennek sem a holland, sem az amerikai alkotó nem volt erre hajlandó, Barbara Stok pedig külön ki is emelte, hogy valaki, aki ennyire sokszínű munkásságot tudhat a háta mögött, nincs rászorulva az ő tanácsaira.
 
A kerekasztal végeztével a közönség kérdezhetett, így a három képregényművésznek módja nyílt elmesélni, milyen módszerekkel alkotnak: Barbara Stok kézzel rajzol viszonylag kisméretű képeket, Csordás Dániel és Ben Katchor pedig digitálisan készíti el képregényeit. Mint Katchor elmondta, fontos számára, hogy az alkotás ugyanabban a médiumban készüljön, mint amelyben reprodukálják. A digitális nyomdák korában megszűnik az eredeti műalkotás és az azt övező kultusz fogalma – nincs olyan, hogy egy eredeti Art Spiegelman-oldal.
 
Ben Katchor előadása és a vele folytatott beszélgetések megválaszolásra váró kérdések sorát vetették fel – a képregényt ötvöző előítéleteket, a képregény lehetőségeit, az irodalmi érzékenység vizuális megfogalmazását érintve. Új nézőpontokra nagy szükség van, így kíváncsian várom, ki lesz az a külföldi képregényes, akit legközelebb hazánkba sikerül csábítani.
 
Beszélgetés Ben Katchor képregényművésszel és előadás a Café Amsterdam Fesztiválon, Budapest, Bródy Stúdiók, 2014. május 26–30.
Fotók: Szép Eszter
nyomtat

További írások a rovatból

art&design

India ezer arca
Kiállítás a TÉR-KÉP galériában
art&design

A Nap művelete A Nap művelete
Gondolatok Bolygó Bálint Fényalkímia című kiállítása kapcsán
art&design

A művészet mint katalizátor A művészet mint katalizátor
Interjú Bubla Évával, az ÉrTEM Művésztelep és Szimpózium szervezőjével


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés