bezár
 

film

2014. 12. 10.
Double bill horrorportré
Orosdy Dániel, Schreiber András: A horror mesterei – Lucio Fulci & George A. Romero
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem vagyunk elhalmozva minőségi filmes könyvekkel, most viszont tapasztalt honi szerzők jelentkeztek dupla portréval két olyan rendezőről, akik korántsem az épp legaktuálisabb sztárok, hanem kis büdzséből, különcként, az exploitation horror megvetett, ellentmondásos rétegműfajában alkottak maradandót. Kritika Orosdy Dániel és Schreiber András A horror mesterei – Lucio Fulci & George A. Romero című könyvéről.

Találó koncepció a dupla horrorrendező-portré, hisz e zsánerhez a múltban – pl. Fulci és Romero idejében – másodvonalbeli, szegénysori filmesek nyúltak előszeretettel, akik pedig gyakran fűztek egybe két filmet, hogy ha már minőségben nem is, legalább mennyiségben felvegyék a versenyt a fősodorral, innen származik a B-film és a double feature fogalma is. Fulci és Romero ráadásul nem csak horrorban, de – szintén szegénysori, marginális – exploitationben is utaztak: Az élőhalottak éjszakája az egyik legfontosabb Grindhouse-film, független, barkács gyártási körülményei alapján is sorolható e zsánerbe, és bár ezen produkciós fogalmak nehezebben alkalmazhatóak a korabeli római filmiparra, az olasz direktornak sem kellett a szomszédba menni egy kis gerilla(filmes) harcmodorért pályája második felében. Legutóbb vámpírfilmekről jelent meg kitűnő kötet két ugyancsak nagy tudású szerzőtől (A vámpírfilm alakváltozatai Vajdovich Györgyitől és Varga Zoltántól), ezúttal pedig a zombik vannak soron, noha Orosdy és Schreiber munkáján a Tarantino utáni exploitation, trash és B-film reneszánsz hatása is meglátszik (pl. Grindhouse – A filmtörténet tiltott korszaka).

4

Lucio Fulci

Kevésbé indokolt, hogy miért két olyan direktort csomagoltak össze, akik egyaránt zombifilmjeikről híresültek el, hisz az (al)cím által deklarált koncepció szerint Fulci és Romero nem elsősorban zombi-rendezők, hanem modern horroristák. A szerzők az előszóban kijelentik, hogy nem követnek "előzetesen kidolgozott koncepciót", de a cím tézise kétségkívül igaz: mindketten modernista, revizionista, szerzői zsánerfilmesek, nem csak összetéveszthetetlen stílusuk okán, de a horrorműfaj rendhagyó használata alapján is. Ahogy Orosdy írja, Fulci a rémálomszerű, anti-intellektuális “abszolút” és “szabad” film megalkotására törekedett, míg Romero Schreiber szerint is szatirikus társadalomkritikát gyakorolt. Hogy a szerzői horroristák közt is miért épp két zombifilmesként népszerű direktor alkot párt, kérdés marad, ahogy az is, hogy miért e szubzsánerben aratta legnagyobb sikereit a két talán legesszenciálisabban modern rémfilmes (bár Schreiber Romero részéről kínál válaszlehetőségeket). Az írók inkább az ellenkező irányból közelítik meg alanyaik szerzőiségét: nem csak a két rendező (híres, de annál kisebb számú) zombifilmjeit elemzik, hanem az életművük horrorműfajba nem sorolható, kevéssé ismert részét is, ráadásul mindketten arról írnak, hogy e direktorok nem önszántukból, hanem kasszasiker reményében tértek vissza folyton az élőhullákhoz, beskatulyázták őket. Fulci és Romero között nem is csak a zombi és a modernizmus közös pont, hisz utóbbi sokak szerint hatott az előbbire, a Zombi talán nem lenne az amerikai rendező nélkül, noha a Holtak hajnalának is volt némi köze az olasz filmhez, hisz Argento keze is benne volt.

2

Romero és Argento

Fulci és Romero sokban különböznek is, ennek megfelelően a két portré is ellentéte egymásnak (nem minőségében, hanem stílusában). Előbbi Orosdy szerint nem is igazán zombifilmes, utóbbi Schreibernél igen. Fulci inkább a stílus, Romero a tartalom. Orosdy Fulci-portréja (Kapuk a túlvilágra – Lucio Fulci élete, pályája és filmjei) életrajzos, monográfia stílusú, terjedelmes ismeretterjesztő szöveg, míg Schreiber Romero-cikke (George A. Romero, a zombikirály – csonka portré) akadémiaibb (rövidebb, szelektívebb) tanulmány, mely elsősorban a direktor szerzőiségére és egyben a zombi-zsáner kulturális evolúciós elemzésére épül. Előbbi deklaráltan “jelentős ismeretanyagot” ad át és “megpróbál válaszolni mindazokra a kérdésekre, amelyek a rendező életművének ismerőit és az iránta érdeklődőket foglalkoztatják”, utóbbi “társadalomkritikát”, a “zombifilm genezisét” és a Romero-opuszok közti “tartalmi és témabeli összefüggéseket” keres.

5

Az élőhalottak éjszakája

Mindkét megközelítés kézenfekvő. A hírhedt, főként halála után értékelt Fulci tekintélyes oeuvre-je hazánkban (is) alig ismert, nagyja nehezen hozzáférhető, és nehéz nem egyetérteni a szerzővel abban, hogy még a mai és nemzetközi színtéren, na meg hazájában is alul- és rosszul reprezentált, alábecsült, így aztán egy hagyományos, mainstream portré is hiánypótló esetében. Míg az olasz direktor életéről angol nyelven is kevés megbízható információt lelhetünk fel a világhálón, az amerikairól bármit megtalálunk a neten. Elismertebb, kanonizált filmes, alulértékeltnek és agyonhallgatottnak korántsem nevezhető, így Schreibernek viszont muszáj volt újat mondania, gondolnia valamit választott rendezőjéről. Orosdy jórészt amolyan minikritika-gyűjteményben leltározza Fulci filmjeit, ami garantáltan kedvet csinál a jobban sikerült darabok beszerzéséhez és megtekintéséhez, azaz ajánlóként is működik. Schreiber viszont nem kronologikus sorrendben elemzi rendezője műveit, elsősorban a zombifilmekre koncentrál, ám stílusa nem csak akadémiaibb, de ugyanolyan olvasmányos is, majdnem annyira szórakoztató az írása, mint a Zombi túlélő kézikönyv Max Brooks tollából. Orosdy szövege mögött láthatóan óriási filmes műveltség, ambiciózus kutatómunka és markáns kritikai attitűd rejlik, Schreiber pedig az általa gyakran idézett Király Jenő szellemében elemez, már-már hasonló színvonalon.

6

Zombi

Teljesítik célkitűzéseiket, kritikaként legfeljebb az róható fel, hogy nem vállaltak többet a legkézenfekvőbb megközelítésnél. Annak, hogy a két portré stílusa különböző, előnye, hogy legalább az egyik mindenkinek tetszeni fog, de vannak hátrányai is. A szerzők jelzik, hogy munkájuk “nem ragaszkodik szigorúan a tudományos formákhoz” (bár a fülszöveg szerint törekedtek “tudományos alaposságra”), de nem látom akadályát annak, hogy miért ne készülhetett volna professzionálisabb viszonylatban is szalonképesebb munka (ami az íróihoz is jobban illene). Ez esetben ráadásul pont azon szövegrészek morzsolódhattak volna le (vagy lehettek volna akkurátusabban megfogalmazva, kifejtve), amik talán még a kevésbé akadémiai ízlésű olvasónak sem lesznek ínyére. E szempontból főleg a Fulci-portré kifogásolható (szerzője a könyv egyedüli szerkesztője egyben). E direktorról is lehet akadémiai(bb)an írni, lásd Király Fulci-elemzéseit A film szimbolikájában. Itt sincs hiány eredeti gondolatokban, azonban mindezt elnyomja az érdekességek és anekdoták kollekciója, amelyek néhol csak lazán kapcsolódnak a témához. Miközben több helyen nagyon hiányzik a forrásmegjelölés, hivatkozás (pl. “egy feminista kritikus” 94. old.), kezdődik úgy lábjegyzet, hogy  “Érdekes apróság: a nyolcvanas évek sok lehetőséget biztosított a Marsillach-családnak az olasz filmiparban...” (90. old.). Az infók java ugyan magyar nyelven hiánypótló, de ilyen mennyiségben az olvasmányélmény kárára megy: pont erre találták ki a DVD-kiadványokon szereplő audiokommentárt és a trivia tracket (ha belefáradunk a háttéranyagba, ott még mindig nézhetjük az alatta futó filmet). A könyv nagyját kitevő szövegrész hangneme vállaltan közvetlen, de túlságosan is az. Gyakran olvashatunk benne cizellálatlan, banális(an megfogalmazott)  megfigyeléseket (hogy pl. az adott film jobban sikerült volna, ha jobb a forgatókönyve és a színészgárdája, lásd 93, 101, 107. old.). Vagy: “Giovanni Frezza Danny Lloyddal ellentétben nem túl tehetséges, ráadásul az angol szinkronhangja is borzalmas” (73. old.).

121

Zombi

Hogy Fulci alulreprezentált, annak az a hátránya, hogy e portréban nem ritka a találgatás, becslés (pl. “A “mi lett volna, ha…?” - kérdésnek ezúttal sincs sok értelme, de azért játsszunk el a gondolattal...” 93. old.). Mivel Orosdy nem sűrűn mentegeti a rendezőt gyengébb filmjei kapcsán (tehát nem elfogult, kritikátlan rajongó), alighanem Fulci negatív megítélésére és balszerencsés pályájára vezethető vissza, hogy e szövegrész hangvétele (ezt kompenzálóan, rehabilitálásként) mégis kihívja a túlértékelés vádját (pl. “a legfélreértettebb rendezők egyike” 127. old.). Olyan szubjektív és bajosan védhető tézisek vannak benne, mint a “Sok szempontból egy jó formában lévő Fulci köröket ver egy jó formában lévő Romeróra...” (129. old.). A direktor tehetsége a szerző szerint már-már olyanokéhoz mérhető, mint Buñuel, mely kijelentés még rajongók közt is erősen vitatható, legfeljebb trash-fanok köreiben lehet népszerű. Szerinte olyanokat is inspirálhatott, mint Verhoeven vagy Polanski, amelyek nehezen bizonyítható, spekulatív állítások, és itt sincs mögöttük elég meggyőző tény és érv (ilyesmit Romerónál is találni, lásd Az őrültek hatását taglaló lábjegyzetet).

110

Az élőhalottak éjszakája

A portrék sorrendje azért is helyes, mert Orosdy írása felkészíti a kevéssé tudományos érdeklődésű olvasót is az elvontabb Schreiber-esszére. A Fulci-portré túlírt, a – vállaltan “csonka” – Romero-cikk ehhez képest kissé alulírt. Akaratlanul is annak az egyarcú, a filmes formanyelvhez keveset konyító, a horrort “alibiként” használó opportunistának festi le az amerikait, mint Orosdy (azaz vele ellentétben nem árnyalja a rendezőjéről kialakult képet). Miközben Az élőhalottak éjszakája sokkoló, és a Holtak hajnala morbid humorú, kreatív gore-jelenetei arról tanúskodnak, hogy rendezőjüknek stílusért sem kell a szomszédba mennie, filmjei ugyanúgy – ha nem jobban – működnek esszenciális Grindhouse/exploitation horrorként, mint koruk jobb szatíráiként. A szerző finoman lehúzza az olasz zombihorrort, pedig Romerónak is a gore-ban tobzódó splatter filmjei voltak a legsikeresebbek a mozikasszáknál. Kissé hiányos (vagy nem naprakész) a hatását felmérő záró fejezet is, nem szerepel benne se The Walking Dead, se Z világháború, van viszont Fido – Hasznos a zombi a háznál, na meg ázsiai zombifilmek. Schreiber említi, hogy Romero szörnyei ghoulok, ám ennek mégsem tulajdonít jelentőséget a zombievolúció szempontjából.

123

Holtak hajnala

E könyv tehát csak lehetett volna a következő A vámpírfilm alakváltozatai vagy Korszakalkotók, de könnyű megbocsátani apró következetlenségeit, hisz sokkal több a pozitívum. Low budget, kicsi, de annál lelkesebb stáb által, kies környezetben készített, peremvidéki gerilla magánakció – pont mint Romero és (a késői) Fulci munkái. Fésületlensége dacára ugyanúgy értékes és élvezhető, mint egy horrormozi az elnagyolt külcsín (pl. gyenge alakítások) ellenére. A sikerültebb horrorfilmekhez hasonlóan e kötet is folytatást érdemel, a Sikoly 2 alkalmával felvázolt szabályoknak megfelelően fokozással, halmozással, azaz több szerzővel és több rendezőről.

Orosdy Dániel, Schreiber András: A horror mesterei – Lucio Fulci & George A. Romero

Kontraszt Plusz Kft. Pécs, 2014.

nyomtat

Szerzők

-- Csiger Ádám --


További írások a rovatból

Filmtekercs: Tíz a huszonegyből
Mark Mylod: A menü
Debre Zsuzsa Elmúlt, oszt jól van című dokumentumfilmje a 19. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon

Más művészeti ágakról

Kovács Edward volt az idei utolsó Kötetlenül vendége
A Kokas-féle komplex művészetpedagógiai foglalkozás
Sándor L. István: A Katona és kora. Az indulás irányai


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés