bezár
 

art&design

2015. 11. 07.
A popcorn pápája: Andy Warhol
Ludwig Goes Pop
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
A popcorn pápája: Andy Warhol Kihagyhatatlan, szívszorítóan amerikai, csodás kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban: Ludwig Goes Pop + The East Side Story. Andy Warhol, Roy Lichenstein, Richard Hamilton, Tom Wesselmann + a hungaropop emblematikus alkotásai. Majd beszélünk róluk, ha megnéztétek.  

Andy Warhol, a popkultúra egyik legnagyobb alakja 1928. augusztus 6-án, Andrej néven született Pittsburghben. Szülei, Ondrej Warhola és Julia Zavacky, ruszinokhoz tartozó lemkók, a magyarországi Mezőlaborcból vándoroltak ki Amerikába. Warhol édesanyjával magyar-ruszin keveréknyelven beszélt. Megint egy magyar.

„Andy az oka, hogy többé nem lehetséges csak élni és dolgozni, nem lehetséges nem eljátszani ezt a nap 24 órájában. Warhol teljes egészében megváltoztatta a felfogást a módról és az értékekről, amelyek öreggé tehetnek. Ennek eredménye általános öntudat, a média felhasználása. Ma többé nem annyira fontos, mit csinálsz, a fontos az, mit mondasz erről, hogyan viselkedsz, és kik a barátaid. Az életednek mindezt tükröznie kell. Ily módon sok értéktelen dolog is létrejött, ami szintén Warhol elgondolásának része volt…” – mondta róla Steve Piccoli, a Lounge Lizards bandából.

A popzenét ért hatások közül éppen Warholé az egyik legkevésbé elismert. A Velvet Underground, a Roxy Music, a Talking Heads, a Ramones vagy David Bowie nemcsak megvalósították Warhol elképzeléseit, de valahogyan ő tette lehetővé magát a létezésüket is. Warhol volt az, aki meghatározta a stílust és a viselkedést.

Warhol hatása a popzenére a pop arttal kezdődött, és a visszhanggal, amit ez az új képzőművészeti irányzat váltott ki Amerikában. A pop art megteremtője nem Warhol volt, ám jellemző rá, hogy az emberek többsége ezt hiszi róla. Jasper Johns már 1959-ben kiállította két bronz sörkonzervjét – három egész esztendővel a híres szitanyomat előtt, mellyel Warhol bemutatta a világnak a Campbell’s leveskonzerveket. Mégis Warhol az, aki a pop art jelképévé vált.

Warhol leveskonzervjei az értéktelenség, a tömegtermelés hulladékának jelképei, szimbólumai mindannak, ami az átlag amerikait körülvette. Azzal, hogy az önkiszolgálást a galériákba vitte, a pop art elutasított minden – már meglévő – értékítéletet jóról és rosszról, szépről és csúnyáról, művésziről és nem művésziről. A pop art szabadságot hozott.

Andy a Factory Girl filmben (2006)

Részletek következnek az Andy Warhollal készített, utolsó interjúból (Paul Taylor: Andy Warhol's Final Interview, Flash Art, New York, 1987. április), Falcsik Mari fordításában.

Interjút akartam készíteni Warhollal, beleegyezett és az új Factoryban, az „ezüstgyárban” találkoztunk, ahol a falak alufóliával voltak borítva. Meglepődtem, mennyire öreg – úgy gondoltam, ő mindig harmincéves marad. Első pillantásra feldúltnak tetszett. Emberi lénynél még sohasem láttam ilyen bőrt. Az arca, amit ezüstösre festett haj keretezett, úgy nézett ki, mintha fehér gittből mintázták volna, apró repedésekkel, mint a pubertáskori aknék után. Lágyan beszélt, kisfiús, megnyerő bájjal. Elmagyarázta, hogy valami sürgős dolga van, így hát leültem, hogy még egy kicsit várakozzak. Némi elégedettséggel vettem észre, hogy a mennyezetről hámlik a festés. Amikor visszajött, elhelyezkedtünk az egyik sarokban, szemben egy óriási, szivárványszínű, fekete lepedőkkel és virágcserepekkel körülvett prizmával, és egy kitömött pingvinnel, ami fekete bőrfotelekkel szegélyezett márványasztalon állt. Elővettem a kazettás magnót. „Be van kapcsolva a rádió?”, kérdezte Warhol. Felállt és kikapcsolta, hogy ne zavarjon. Profi sakkozó volt.
Andy Warhol: Utolsó vacsora (112 Krisztus)

Paul Taylor: Ön idén [1987] Milánóban fogja bemutatni Utolsó vacsora-sorozatát.
Andy Warhol: Igen.
P. T.: Mikor festette ezeket?
A. W.: Egész évben dolgoztam rajtuk. Előbb decemberben akarták kiállítani őket, aztán januárban. Most már nem tudom, mikor lesznek kiállítva.
P. T.: Ezek festett képek?
A. W.: Nem tudom. Voltak festmények is köztük, de azok most nem lesznek kiállítva. Most a selyemszita-nyomatokat fogjuk bemutatni.
P. T.: Néhányat katonai álcamintás, átlátszó fólia takar. Miért?
A. W.: Maradt néhány ilyen fóliám.
P. T.: Az Önarcképekből?
A. W.: Igen.
P. T.: Készített vázlatokat ezekhez a munkákhoz?
A. W.: Igen, megpróbáltam. Negyvenegynéhány képet készítettem.
P. T.: Ezek mind vázlatok voltak?
A. W.: Igen.
P. T.: Nagyon furcsa ilyen témájú képet megkettőzve látni…
A. W.: Csak a kicsik vannak megduplázva.
P.T.: A legnagyobb képen, a Vörösön az ismétlődő alakok, alakpárok váltakozva állnak helyes irányba és fejjel lefelé.
A. W.: Így van.
P. T.: Ez különös, hisz az ilyen képeken általában csak egy Krisztust szoktunk látni.
A. W.: Most kettő van.
P. T.: Mint ahogyan két pápa is.
A. W.: Az európai pápa és az amerikai pápa.
P. T.: Látta Dokoupil kiállítását a Sonnabend Galériában?
A. W.: Nem, még nem mentem el. Szombaton készülök megnézni.
P. T.: Az lesz talán az utolsó napja a kiállításnak. Ott két keresztre feszített Jézust lát majd egymás mellett.
A. W.: Ó…
P. T.: Dokoupil valami olyasmit mondott erről, hogy bizonyos értelemben vétek két Jézust ábrázolni egyazon képen.
A. W.: Akkor Dokoupil a számból vette ki a szót.
P. T.: Vétkezni akar?
A. W.: Igen.
P. T.: Amerikában akár híres is lehet, ha bűnt követ el, akárcsak Charles Manson. Van-e valami hasonlóság: ön a Factoryban és Jézus az utolsó vacsorán?
A. W.: Ez negatív, rám ez nagyon rosszul hat, nem akarok negatív dolgokról beszélni.
P. T.: Beszéljünk akkor a boldogabb napokról a mai Factoryban. Önből egy nagyvállalat elnöke lett.
A. W.: Az teljesen mindegy.
P. T.: Miért alkotta meg az Utolsó vacsorát?
A. W.: Mert Alexander Iolas megkért rá. Épp a másik Utolsó vacsora előtt van a galériája, és megkért három-négy embert, hogy fessenek Utolsó vacsorákat.
P. T.: Jelent-e önnek valami különlegeset az Utolsó vacsora témája? 
A. W.: Nem. Ez egy jó kép. (…)

Andy Warhol: Utolsó vacsora (dupla vörös)

P. T.: Ma találkoztam Ileana Sonnabenddel, és megkérdeztem tőle, mit kérdezzek öntől. Mire ő azt felelte: „Nem tudom. Andynek minden egyre megy.” 
A. W.: Ebben igaza van! 
P. T.: Hogy jellemezné ezt a felfogást?
A. W.: Nem tudom. Ha ő ezt mondja, biztos így is van. (Nevet.)
P. T.: Ez nagyon zenesen hangzik.
A. W.: Zenesen? Az mi?
P. T.: Olyan, mint egy zen mondás.
A. W.: Zenesen. Jó szó. Jó cím… az új könyvemhez.
P. T.: És mit szól ahhoz a véleményhez, miszerint ön átváltozik kommerciálisból igazi művésszé?
A. W.: Még mindig kommerciális művész vagyok, mindig is az voltam.
P. T.: Akkor mi az, hogy kommerciális művész?
A. W.: Nem tudom – valaki, aki művészetet ad el.
P. T.: Eszerint minden művész kommerciális, csak különböző mértékben.
A. W.: Egyetértek.
P. T.: Vajon az a művész, aki többet ad el, jobb kommerciális művész is egyben?
A. W.: Nem tudom. Amikor én kezdtem, a művészet a tönk szélére került, elérkezett a magazinillusztrációk és a címlapfotók korszaka. És amikor fényképészeket kezdtek alkalmazni, én elkezdtem a munkáimat galériákban kiállítani. Mindenki foglalkozott kirakatrendezéssel is. Ez egyre több galéria létrejöttét eredményezte. Állítottam már ki festményeimet előbb kirakatban, majd galériában.
P. T.: Ma is hasonló a helyzet?
A. W.: Nem, a dolgok olyan jól beindultak, hogy minden nap új galéria nyílik. Egyre több a művész, és ez tényleg nagyszerű.
P. T.: Mi történt a „jó művészet” fogalmával? 
A. W.: De hisz ez mind jó művészet!
P. T.: Tehát azt mondhatjuk, minden műfaj egyenlő?
A. W.: Hát, nem tudom. Én képtelen vagyok…
P. T.: Ön nem fog különbséget tenni, nem érdekli ez.
A. W.: Nem, nem erről van szó, hanem egyszerűen nem tudom meghatározni a különbséget. Nem tudom, hogy az egyik Jasper Johns-kép miért hárommillióért kel el, míg a másik csak párszázezerért, mikor mindkettő jó festmény.
P. T.: Néhány évre visszamenőleg megváltozott az ön műalkotásainak piaca. Az én korosztályomnak – a huszonéveseknek – ön mindig fontosabb volt, mint az ötvenes, hatvanas éveiket taposó potenciális műgyűjtő rétegnek.
A. W.: Hát, én úgy látom, a művészetet ma épp a fiatal kölykök vásárolják, akiknek sok pénzük van.
P. T.: És ez nagyon is számít az ön piacán.
A. W.: Igen, egy kicsit.

Salvador Dali és Truman Capote Andy 50. születésnapján

P. T.: Mennyire fontos önnek, hogy tudatosan irányítsa a pályáját?
A. W.: Mióta csak aktív művész vagyok, nagyon elfoglalt vagyok. Ha nem New Yorkban állítottam ki, akkor Németországban dolgoztam vagy épp portrékat készítettem.
P. T.: Úgy értem, mivel egyre több alkotó jelentkezik, és mindennap új galériák nyílnak, nagyon megváltozott a művész fogalma. Többé nem annyira ritka, különleges dolog művésznek lenni, és lehet, hogy az tud kiválni közülük, aki jobban rajta tartja a kezét az alkotói pályáján.
A. W.: Nem tudom. Úgy tűnik, minden év feldob és elejt egy új nevet. Miközben azok még mindig itt vannak, akik húsz éve tűntek fel. Nem tudom, miért. Ezek a mai kölykök – minden évben egy új. Azok még mindig itt vannak, ezek meg nem…
P. T.: Önt néhány évvel ezelőtt még együtt emlegették az éppen feltűnő művészekkel, mint például Kenny Sharf vagy Keith Haring.
A. W.: Máig barátok vagyunk.
P. T.: De ezekkel a szezonális új divatnevekkel sose látni együtt a nevét.
A. W.: Nem tudom. Iszonyú nagy sajtójuk van. Az akkor úgy volt jó, most meg többet foglalkozom a fényképezéssel. Fényképeket állítok ki Robert Miller galériájában. (…)
P. T.: Az ön művészi munkája mindig sokoldalú volt, mint Leonardóé. Ön festő, filmes, könyvkiadó… Úgy véli, ez a művész fogalma?
A. W.: Nem.
P. T.: Meg tudná nekem határozni, ön szerint mi a művész?
A. W.: Számomra mindenki művész, aki jól csinál valamit. Például jól főz.

Richard Avedon: Andy Warhol, művész, New York City, 69/8/20

P. T.: Mi a véleménye a pop art elemeit használó rengeteg New York-i fiatal művészről?
A. W.: Egész jók.
P. T.: Vajon ez ugyanaz, mint ami a hatvanas években volt?
A. W.: Nem, őket egész más okok ösztönzik az alkotásra. Ezek a kölykök mind annyira entellektüelek.
P. T.: Kedveli ön a punk korszakot?
A. W.: Még mindig az tart. Folyvást azt hiszem, már elmúlt, de nem, még mindig él. A Ritzben még mindig dübörögnek a hardrock bulijaik. Járt már ott?
P. T.: Nem. Még az is lehet, hogy a punk, akárcsak a pop, sosem múlik el.
A. W.: Nekem is az a gyanúm.
P. T.: Hogy megy most az Interwiew magazin? (…) Mekkora most a példányszám?
A. W.: 170 ezer. Ez a magazin egyre erősebb lesz.
P. T.: És ön, milyen magazinokat olvas?
A. W.: Én mindet elolvasom.
P. T.: Tehát mindenre ránéz – olvassa is a művészeti magazinokat?
A. W.: Haha, azokban is megnézem a képeket.

Christopher Makos: Tsók John Lennon fülére
P. T.: Már 1964-től akadtak gondjai mások műalkotásainak felhasználása miatt. Mi a véleménye képfelhasználási jogokról, a szerzői jogi védelemről?
A. W.: Nem tudom. Olyan ez, mint a kólásüveg – ha az ember vesz egy Coca-Colát, azt gondolja, a palack ezzel az övé lett, azt csinál vele, amit akar. Oké, most kicsit másképp áll a dolog, mert üvegbetétet kell fizetni. Ugyanez a problémánk most a John Wayne-fotókkal. Nem akarok belebonyolódni, túl sok gond lenne belőle. Azt hiszem, ha az ember kifizeti egy magazin árát, akkor az az övé. Én nem húzom fel magam, ha az emberek használják a dolgaimat.
P. T.: Nem is tesz semmit ellene?
A. W.: Nem. Csak attól lettem kicsit dühös, amikor mások a saját képeikre ráírták az én nevemet.
P. T.: Akkor mi volt a véleménye?
A. W.: Az én nevemet más munkára ráírni, ez nagy hiba, de ezen kívül a többi nem érdekel.
P. T.: Ez az egész felhasználói jogi járvány abból ered, ki a felelős a művészetért. Ha valóban bárki készíthet fényképet azokról a virágokról, a művészről szóló elképzelés elvész valahol a folyamatban.
A. W.: Ez jó vagy rossz?
P. T.: Nos, először is, egyetért velem?
A. W.: Igen, ha nem teszik rájuk a nevemet. Amikor én azokat a virágokat felhasználtam, az eredeti fénykép hatalmas volt, én pedig csak egy-egy négyzetcentiméternyit használtam fel belőle, azt nagyítottam fel.
P. T.: Mi az a látvány, ami képes önt hirtelen megtorpanásra bírni?
A. W.: Egy szépen berendezett kirakat… nem tudom… egy csinos arc…
P. T.: Milyen érzés, ha szépen berendezett kirakatot vagy csinos arcot lát?
A. W.: Egyszerűen tovább nézi az ember. Voltam Kínában. Nem akartam menni, de elmentem, hogy megnézzem a kínai falat. Tudja, évekig olvas róla az ember, és egyszer csak ott van. És tényleg nagy. Nagyon-nagyon nagy.
P. T.: Dolgozik-e valamin az utóbbi időben?
A. W.: Éppen most fejeztem be.
P. T.: Mekkora súlyt képes most felemelni?
A. W.: 47 kilót.
P. T.: Erőgépen. Ez meglehetősen sok.
A. W.: Nem, ez kevés. Ön erősebb, mint én, és edzettebb, és csinosabb, és fiatalabb, és jobban is öltözködik. (…)
P. T.: Sok ember megjelent Claes Oldenburg kiállításának megnyitóján is.
A. W.: Boldognak látszott. Ezt sok ember észrevette, hogy boldognak látszott. Nekem Claes mindig is tetszett. Ön is jól nézett ki valamelyik este. Több felvételt készítettem önről a dzsekijében.
P. T.: Igen? Hogy sikerültek?
A. W.: Még nincsenek előhívva. Ha legközelebb találkozunk, készítek néhány portrét.
P. T.: Talán az Interwiew címoldalára. Csak talán nem vagyok elég csiszolt darab ehhez.
A. W.: Lefekhetne a kiadóval…
P. T.: Ha újra kezdené, változtatna valamit?
A. W.: Nem tudom. Sokat dolgoztam. Minden csak képzelet dolga.
P. T.: Az élet képzelet?
A. W.: Igen.
P. T.: Mi a valós?
A. W.: Nem tudom.
P. T.: Egyes emberek tudnák.
A. W.: Tényleg?
P. T.: Ebben igazán hisz, vagy holnap már az ellenkezőjét fogja mondani?
A. W.: Nem tudom. Tetszik nekem ez a felfogás, hogy az ellenkezőjét is lehet mondani.
P. T.: De ebben az esetben nem tenné?
A. W.: Nem.
Bob Adelman: Andy konzervet vásárol

P. T.: Van-e valamilyen összefüggés képzelet és vallásos érzések között?
A. W.: Lehet. Nem tudom. A templom nagyon szórakoztató hely. (…)
P. T.: Járt a Vatikánban?
A. W.: Mindennap ott mentünk el mellette.
P. T.: Emlékszem a pápáról készült polaroidjára.
A. W.: Igen?
P. T.: Közelről fényképezte le?
A. W.: Igen, mellettünk ment el.
P. T.: És, megáldotta önt?
A. W.: Van egy felvételem, amin Fred Hughes kezét rázza. Valaki arra kért, csináljuk portrét a pápáról, de nem jött össze, és a pápa személye azóta már háromszor is megváltozott.
P. T.: Fred mesélte, hogy ő pápának érezte magát a régi Factoryban, az Union Square-en: gyakran kiállt arra az erkélyre, és integetett az alatta álló tömegeknek.
A. W.: Frednek most is van erkélye.
P. T.: Igen, de a mai Factoryból csak a fogadótérre lehet látni.
A. W.: Attól még integethet.
Andy Warhol: Önarckép koponyával (1968)

A koponyában szól Lou Reed és John Cale tisztelgő zenéje Drella, a sztárok és a pattogatott kukorica pápájának emlékére. Mikor meghalt – valójában nem, csak elhagyott bennünket, földi halandókat a végtelen vaszióna reménytelen utazóit –, minden megváltozott. Kimegyek a honiba, még nincs 10 óra, és veszek egy natúr babkonzervet. Hátha nem.


A Ludwig Goes Pop + The East Side Story című kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban látható 2016. január 3-ig.

KATTINTS A KÉPEKRE, HA ZENÉT AKARSZ!

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

art&design

Ne legyen diszkrét Ne legyen diszkrét
Bob Dylan: „Életem az utca, ahol járok" / Reök-palota, Szeged
art&design

Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben Fém és méhviasz, vagy új helyünk a természetben
Horváth Gideon – I put my hand into a beehive
art&design

Divatséta a Ludwigban Divatséta a Ludwigban
Király Tamás. Out of the box
art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában

Más művészeti ágakról

Háttérbeszélgetés Balog Józseffel a Thealter nemzetközi színházi fesztivál indulásáról és működéséről, kapcsolatrendszerekről, a fiatalok lehetőségeiről
irodalom

Családi hálók a Margó Vásárszínpadán Családi hálók a Margó Vásárszínpadán
Margó 2019 - Barnás Ferenc és Harag Anita
Majoros Nóra válaszai a prae.hu körkérdésére
színház

Megtisztulás elvitelre Megtisztulás elvitelre
Ábel Stella Psyché-interpretációja. Monodráma, ami szó szerint a székhez szegez


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés