bezár
 

irodalom

2019. 08. 24.
Belekortyolt
Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem, Magvető Kiadó, 2018
Tartalom értékelése (19 vélemény alapján):
Belekortyolt Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című könyvét olvastam az elmúlt napokban. Hamar végeztem vele, és ez jó jel – olvastatta magát, sőt, képes voltam befejezni, pedig nagyon finnyás vagyok.

Ezután belenéztem néhány kritikába, és láttam, hogy az olvasók, kritikusok egyáltalán nem fukarkodnak a dicsérő jelzőkkel: „az év letehetetlen regénye”, írja egyikük, egy másik szerint Krusovszky „megírta a magyar nagyregényt”, egy harmadik pedig néhány kritikai megjegyzés után kijelenti: „Az Akik már nem leszünk sosem egy jól megírt, összetett, fontos kérdésekkel foglalkozó magyar nagyregény lett.”

Kicsit megdöbbentem, milyen könnyen megkaphatja egy mű „a magyar nagyregény” címet; én nagyon szeretem a nagyregényeket, rajongok a Háború és békéért, meg úgy általában a nagyregény műfajának humanizmusáért, és bár el kell ismernem, hogy az Akik már nem leszünk sosem olvasmányos volt és elég hosszú ahhoz, hogy a regény műfajába soroljuk, de bennem inkább hiányérzetet hagyott és elszomorított, minthogy eszembe juttatta volna a nagyregényeket.

Az Akik már nem leszünk sosem főhőse és elbeszélője, Lente Bálint a regény elején Debrecenben, édesanyja panellakásának erkélyén cigizik, nézi a várost és egy hasonlattal írja le a látványt: „Debrecen úgy terült el odalent a maga elkeseredett pulzálásával, mint az az élve felboncolt béka, amit gyerekkoromban, biológia-szakkörön láttam: szétfeszített végtagokkal, kábultan feküdt a hátán, kibontott mellkassal, lassan haldokolva, de még azért egyre dobogó szívvel.”

Ha ezt a hasonlatot komolyan vesszük, márpedig egy költő-prózaíró esetén így kell tennünk, akkor ez a város, az élveboncolt Debrecen az utolsó perceit éli, még dobog a szíve, de hamarosan elpusztul. Ennek kapcsán föltehetjük a kérdést: az elbeszélő látja ilyennek Debrecent, vagy a valós Debrecen ilyen? A válasz – persze – egyértelmű: az elbeszélő látja ilyennek. Debrecen városa nem készül elpusztulni mostanában, de 2013-ban sem tervezte. Az elbeszélő írja a hasonlatot, ő írja a jelzőket. Így lesznek Debrecenben az utak „porosak”, a házak „szürkék”, vagy „öreg, málló falúak”, esetleg „beszakadt tetejűek”, a vonatnak meg, amivel utazik „foszlott varrású, izzasztó műbőr” ülései vannak, a vonatvécét „elképesztő, évtizedes húgyszag” lengi be, és ugyanezért lesz a táj is nyomasztó: „napégette mezők váltották egymást mélyen fekvő belvizes lapályokkal” a kukoricatáblák „szárazak”, az erdősávok „foghíjasak”. Szaporodnak az elbeszélő körül „a valóság ronda, nagy matrjoska babájának rétegei: a koszos fülke, a lerobbant vonat, a viharvert állomás, a kialvatlan város”, Hajdúvágáson a talpak alatt „kellemetlenül” ropog a kavics, a barátjánál, a vendégágyban „nyirkos” a lepedő, a pokróc pedig „hónaljszagú”.

Azonban a regény végén Bécsben, és úgy általában Ausztriában már nagyon más a helyzet. Ott megérkezik a villamos, a „jó öreg BIM”, az aluljáró „kellemes langyosában” gyalogol hősünk a főpályaudvar felé, ami jelzőt sem kap, hanem csak „főpályaudvar”, így, magában; az osztrák „finoman hullámzó táj” „ködfoltok alatt lapul”, a szőlőültetvények „téli elhagyatottságukban türelmesen várakoznak” és mögöttük „egy-egy öreg falusi templomtorony bukkan fel”. Ha az elbeszélő Ausztriában kési le a vonatot, az nem is baj, nem káromkodik, hanem jót röhög, és fölszáll a szembejövőre; a bécsi parkban a napsütés „zavartalan”, a bécsi épületek „szelídek”, az öregasszonyok „hidzsábosok”, a borbélyüzlet „arab”, és a regény végén az elbeszélő kifejezi háláját a bécsi sokszínűségért, hálás, „amiért úgy tudunk egymás mellett élni, úgy tudunk minden egyes nap összenézni és továbbsétálni, hogy közben nem muszáj azon erőlködnünk, hogy megértsük egymást.” (Kénytelen vagyok ideszúrni egy személyes kiszólást: szerintem úgy élni egymás mellett, hogy nem értjük egymást, rettenetes.)

Miért is idézem mindezt? Talán baj, ha egy szerző ennyire markánsan másképp ír le két világot? Egyáltalán nem baj. Egy szerző mindent megtehet. És az elbeszélő épp úgy írja le a tájat, ahogy ő érzékeli. Objektív tájleírás nincs. Egy tájleírás – jó esetben – a jellemábrázolás eszköze lehet, bár az, hogy ennyire egyszerűen leleplezhető és föltérképezhető Lente Bálint jelleme, miszerint számára Ausztria remek hely, Magyarország meg nyomasztó, kissé sekélyessé teszi a figuráját.

Ami viszont ebben a regényben probléma, hogy ez a jelenség nem áll meg a tájleírásoknál. A regény végén, főhősünk, Lente Bálint tökéletes feleségéről, Jankáról, akivel végre boldog, az elbeszélő én siet megjegyezni, hogy a CEU-n végzett, de előző nőjéről, a regény elején nagy a hallgatás, nem tudjuk meg, hol végzett: ő csak „Magda”, a művtöris. Hajdúvágás előtt valaki kővel megdobálja a vonatot, betörik az ablak, és az olvasó nem nagyon érti, miért is került bele ez az esemény a regénybe, egész addig, míg a főhős barátja, Tuba meg nem jegyzi a vasútállomáson, hogy „Nem lehet mit kezdeni ezekkel a cigányokkal”, akik „közmunkáznak”. Erős lesz a gyanú, hogy csak azért dobáltatta meg a szerző azt a vonatot, hogy aztán megírhassa ezt a rövid beszélgetést, mert a szerzői szándék az, hogy regényben is feketén-fehéren megfogalmazódjon, miszerint Magyarországon cigánygyűlölet van. A kritikus olvasó gyanúját még erősebbé teszi az a jelenet, amikor a főhősünk rápillant a tévére, és ott épp a romagyilkosság elkövetőiről van szó (és nem fájdalomcsillapító-reklámot adnak). A regény végéig eljutva összeáll a kép: mivel a cigányos epizódoknak semmi közük a cselekményhez, hiszen se előzményük, se következményük, valószínűleg azért kerültek bele mégis, hogy alátámasszák a tézist, illetve hogy Bécs lehessen a magyar közállapotok ellenpontja, ahol mindez nincs, mert Bécsben „török, szerb, lengyel, magyar, arab és német szavak szálldostak körülöttem az enyhe délutáni szélben, a kapualjakban nevetések és harsány kiáltások visszhangja rezgett.” (Az elbeszélő finom érzékkel utolsónak teszi Bécs hivatalos nyelvét, mintegy megengedve, hogy németül is beszélnek arrafelé.)

Ezek az »éppen ott vagyunk«, »pont azt látjuk« jelenetek, mint amilyen az »épp a romagyilkosságról van szó a tévében« egyébként is bántóak lesznek egy idő után, de számomra a legkellemetlenebb az a jelenet volt, amikor hősünk, miután »épp ott van« a Keleti Pályaudvaron a migránsválság kellős közepén, a borzalmas hűtőkocsis tragédiával is »épp« találkozik az autópályán. Pontosan úgy váltogatja a közlekedési eszközöket Bécs és Budapest között, hogy az elmúlt évek ikonikus eseményeit leírhassa.

És emögött már sajnos fölsejlik a didaxis réme. Itt már az érződik, hogy a szerző, Krusovszky Dénes ebben a művében inkább politikai újságíró, mint szépíró: elsősorban nem esztétikai céljai vannak a regényírással, hanem regényét politikai véleménye kifejtésére használja, egyre erősebben érződik az, hogy a szerző legfőbb érdeklődési területe nem Lente Bálint sorsa, hanem a NER, amivel egyáltalán nem szimpatizál. A NER-hez fűződő ellenérzéseit minden adandó alkalommal jelzi olvasóinak, de nem úgy, hogy őszintén leírná, hogy – mondjuk – »a NER rossz«, hanem úgy, hogy mondjuk szerepeltet egy sztereotip zsánerfigurát, egy polgármestert, fél oldal erejéig, aki „Roland esküvőjén” jelenik meg, és úgy „festett, mint valami karikatúra; terebélyes hasán megfeszült a szorosra gombolt bocskai, a feje pedig, mint egy hólyag, kibuggyant szinte a gallérból” és ennek az ellenszenves alaknak Roland, aki „vidékfejlesztési hivatalban melózik”, „hajlongva szorongatja” a kezét.

Ebben a regényben rengeteg ilyen aktuális kiszólás van, ami egy kortárs mű esetében üdvözlendő is lehet, ha esztétikai szerepe is lenne, és nem ragadna meg a politikai publicisztika szintjén.

„Ahogy az országban elkezdtek megjelenni a hasonló emlékművek, eleinte még tényleg jóízűen lehetett nevetni rajtuk. Amikor aztán észrevettük, hogy már mindenhol ilyenek állnak, kiderült, mégsem olyan vicces az egész. Most pedig végre azt is tudom már, kik állítják őket: mi magunk.”

Így tűnődik az elbeszélő a hajdúvágási 1956-os emlékmű kapcsán. Természetesen elsülnek a stadionos viccek is, az ország legolvasottabb internetes lapját, a reflex.hu-t eladják, ezáltal sérül a sajtószabadság. Persze bármiről, akár a NER-ről lehet írni bármit, az viszont kérdés, hogy efféle didaktikus kijelentéseket mennyire visel el egy szépirodalmi alkotás.

Mindezek az utalások fájdalmasan aktuálpolitikaiak, és bár nekem nem annyira szimpatikus megoldás, ahogy a szerző elvárja olvasójától, hogy ismerje a 2010-es évek belpolitikai ügyeit – de elfogadom, elvárhat tőle bármit, hiszen író – de ezzel az összekacsintással nem túl szerencsés viszonyba kerül egymással az író és az olvasó: viszonyuk így nem a szépíró és az irodalomolvasó viszonya lesz, hanem a Magyar Narancs újságírója és a Magyar Narancs olvasójának egyetértő viszonya, a »te is ugyanazt gondolod, mint én, hogy rossz a NER, ugye?«

Épp ezért nem is érdemes csodálkozni azon sem, hogy a 2010-es évek eseményeiben nagyon jól értesült elbeszélő érzékenyen odafigyel arra, hogy a régebbi időkből – amelyek történéseiben az olvasóitól nem várhat el igazi jártasságot – csak olyan politikai-történelmi ügyekre utaljon, amelyeket mindenki ismer: így az 1986-os szálban a legmarkánsabb – és tulajdonképpen egyedüli – aktuális utalás a csernobili katasztrófa.

Az az írói megoldás is kevéssé menthető, ahogy a regényben a valóságos Hajdúnánásból fiktív Hajdúvágás lett, ám Debrecenből nem lett – mondjuk – Dobrocsény, Budapestből Butarest, Bécsből meg Fröccs. Azért nem menthető ez a névcsere, mert emiatt válik tét nélkülivé, sőt, komikussá Lente Bálint az Intercity vonaton, ahol 2013-ban, kétségbeesetten próbálja felidézni a központi szerepű „kazetta” anyagát, mert cikket kellene írnia belőle.

„Elővettem a telefonomat, és egy jegyzetbe elkezdtem bepötyögni mindent, amit fel tudtam idézni a kazettán hallott dolgokból.” és ezután patetikusan megjegyzi, hogy „Tudtam, most minden az emlékezetemen múlik.” De nem értjük, mire gondol, miközben a telefonja a kezében van, és nyugodtan rákereshetne a témára az interneten is, ahol a hajdúnánási 1956-os zsidóüldözésekről 2006 óta kimerítő anyag olvasható. De az is kérdés, miért akar 2013-ban cikket írni egy olyan ügyről, ami az Élet és Irodalomban már 2004-ben megjelent, sőt, a szerző a könyve végén bevallja azt is, hogy „Könyvem írása közben nagy segítségemre volt Völgyesi Zoltán Kisvárosi történet – Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson (Osiris Kiadó, 2001)” Ha ő, az író egy 2001-es szakmunkát használt regényéhez, igazán odaszólhatott volna azon a bizonyos vonaton gyötrődő hősének, hogy nyugodjon meg, ne kínozza magát az emlékeivel, Aszalós nagy sztorija már nem számít, mert megírta a Völgyesi úgy tizenkét éve, ki is röhögne a Bodnár, ha egy ennyire régi anyaggal érkeznél hozzá, főleg akkor, ha azt állítanád róla, hogy most fedezted föl.

El kell ismerni: tény, hogy a hajdúvágási zsidóüldözésekről nincs anyag az interneten, csak a hajdúnánásiakról. De akkor meg mi az oka annak, hogy a hajdúnánási események lényegükben megegyeznek a hajdúvágásiakkal? És hogy a valóságos hajdúnánási, 1956-os emlékmű pontosan úgy néz ki, ahogy az elbeszélő leírja a hajdúvágásit?

A valóságról írni komoly kihívás, mert csúnyán bele tud piszkolni a fikcióba. Krusovszky hiába emeli ki a valóságból egy fiktív névvel Hajdúvágást, ha utána olyan térbe helyezi, ahol a Hajdúvágás néven kívül minden más komoly valóságreferenciákkal rendelkezik – azaz minden a legközelebbi múlt Magyarországán játszódik.

Olyan crux ez Krusovszky regényében, amire a műve egyáltalán nem reflektál, ezért azt lehet mondani, hogy az Akik már nem leszünk sosem aktuálpolitikai utalásokat író szerzője súlyos konfliktusba került az Akik már nem leszünk sosem fikciós művet író szerzőjével. És ez a konfliktus épp azért feloldhatatlan, mert sem a mű, sem az elbeszélője/elbeszélői, és megkockáztatom: az írója sem vette észre.

Még nagyon sok gondolatom gyűlt össze, de lassan abba kell hagynom. Már csak annyi, hogy különös kihívást éreztem olvasás közben arra, hogy összeszámoljam azt a rengeteg szál cigit, sört, bort pálinkát, whiskyt, amit a főhős elfogyaszt, mert a szerző annyira hangsúlyosan cigiztette, itatta elbeszélőjét, hogy gyakran úgy éreztem magam, mintha a Dallast néztem volna, el is képzeltem, ha én is innék és cigiznék akkor, amikor a hősök isznak és cigiznek, a regény közepe táján pusztulnék el nikotin- és alkoholmérgezésben. Különösen feltűnt, hogy a szereplők – személyüktől függetlenül – nem isznak, hanem „kortyolnak”, sőt, nem csak „kortyolnak”, hanem gyakran egyenesen „kortyolgatnak” ebben a regényben: az elbeszélő ilyesmiket ír: „miközben a fröccsömet kortyolgattam”, „belekortyoltam a whiskybe”, „nagyot kortyoltam a boromból”, aztán szerelme apjának söreit „kortyolta zavartan”, a macskagyökér tablettát „nagyot kortyolva” nyeli le, kicsit később, kamaszkori szerelmével, Julival kimennek egy tó partjára egy palack Chardonnay-val (mert az elbeszélő gondot visel az olvasókra, és a borfajtákat meg a rövidek márkáit is megosztja velük) és a stégen „nagyot kortyoltunk mindketten az üvegből”, aztán egy perc múlva, ugyanott, ugyanabból az üvegből „lassan kortyoltam”, aztán kisvártatva barátjával, Viktorral „belekortyoltunk a whiskybe”; de a többiek is kortyolnak rendesen, az elbeszélő anyja például „egy vizespohárból kortyolgatta a vodkát”, egy kamaszcsoport dobozos söröket „kortyolgat”, az ápoló 1986-ban „belekortyol a kávéjába”, aztán „a víz alá tartott markából kortyolt néhányat”, nem sokkal később „rágyújtott, kortyolta a sörét”; a lakodalomban Somogyi, a fizikatanár „belekortyolt a hűvös rozéba”, „aztán fejcsóválva belekortyolt még egyet a borba”, a regény utolsó szakaszában az elbeszélő édesapjának, a stroke után egy pohár vizet ad, amire az apa „remegő kézzel átvette, és egy nagyot kortyolt belőle”, kisvártatva apja főz magának tehát és „óvatosan belekortyolt”.

Mindezt azért mondom el, mert egy szépirodalmi műben mindennek, például az ilyen markáns ismétléseknek is fontos szerepük van. Véletlenül nem írja le egy író ennyiszer ugyanazt anélkül, hogy gondolna erről a gesztusról valamit. De Krusovszky művében semmi sem utal arra, hogy a szerző tudatos művészi-nyelvi gesztusokkal élne. Így arra kell gondolnunk, hogy a szerző elfelejtette nyelvileg jellemezni hőseit. De máshogy is. Mindenki ugyanazon a nyelven beszél, ugyanazt csinálja, az elbeszélő sablonokat használ, közhelyes fordulatokkal él, ha egy kellemes, feketefeleségű férfi elindul autóval, akkor azt oldalba fogja kapni egy kamion, mert a filmekben is pontosan úgy szokott lenni, és ha egy férfi elmegy egy lakodalomba, akkor jól be fog rúgni, és ha ott van a régi szerelme is, azzal biztos lesz szex, és minden úgy is történik, nincs meglepetés, csak sémák…

Ottlik Iskola a határon című regényében szereplő festményekhez hasonlították többen is Krusovszky képzőművészeti utalásait, de míg Ottlik regényének központi, poétikai problémájának ikonikus alkotásai a megidézett képek (a Las Meninas és a dr. Tulp anatómiája), Krusovszky úgy idézi a Parasztlakodalom című Brueghel-képet, hogy a témáján kívül nem tud mit kezdeni vele…

Krusovszky Dénes terveiben talán az szerepelt, hogy belekortyol a szépirodalomba, de aztán inkább egy palack ponyvába kortyolt, amit aztán kiivott az utolsó kortyig. De úgy is mondhatnánk: a publicista Krusovszky Dénes legyőzte a szépírót. Ezt sajnálhatjuk igazán. Mert a publicisztika egyértelműsége igen távol áll a művészi beszéd finom árnyaltságától. És annyi publicisztika születik, és annyira kevés az igazán jó műalkotás!

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Nényei Pál --


Más művészeti ágakról

Molnár T. Eszter válaszai a prae.hu körkérdésére
Topolánszky Tamás Yvan: Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot
Vénusz nercben a Vidéki Színházak Fesztiválján
art&design

Velünk élő hagyományok Velünk élő hagyományok
Korniss Péter Változások című kiállítása Kolozsváron


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés