bezár
 

art&design

2019. 11. 08.
A kortárs művészet esete a kritikával
Díjátadóval ünnepelte harmincadik születésnapját az Új Művészet
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Az Új Művészet folyóirat októberben ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját, amelynek apropójából az Ybl Budai Kreatív Házban rendezett ünnepséget. Az esemény egy kerekasztal-beszélgetéssel indult, a tavaly megalapított P. Szabó Ernő-emlékdíj átadásával folytatódott, majd egy állófogadással zárult le.

Az ünnepséget Rudolf Anica nyitotta meg, köszöntve a kurátorokat, művészeket, szerzőket és a jelenlevőket, jelezve azt is, hogy az Új Művészet 30 éves fennállása igazi kultúrtörténeti fegyvertény. Kaiser Kata, az ünnepségnek otthont adó Ybl Budai Kreatív Ház művészeti vezetője köszöntötte a folyóirat munkatársait, követőit, segítőit, megköszönve azt is, hogy az Új Művészet az elmúlt harminc év alatt csak a kortárs művészet legjavát nyújtotta az olvasóknak.

A születésnapi ünnepség egyik fő programpontját, egyben a P. Szabó Ernő emlékére alapított, az év művészeti írójának kiosztott díj átadójának felvezetőjét az egyes képművészeti magazinok főszerkesztőinek kerekasztal-beszélgetése jelentette. A Mit művelünk a művészettel? Képzőművészeti lapok a rendszerváltás után című beszélgetésen Andrási Gábor a Műértő főszerkesztőjeként, Hajdu István a Balkon főszerkesztőjeként, Nagy Gergely az Artportal főszerkesztőjeként, Topor Tünde az Artmagazin főszerkesztőjeként és Pataki Gábor az Új Művészet házigazdájaként köszöntötték a jelenlevőket. A kerekasztalt Muladi Brigitta moderálta.

A kerekasztal-beszélgetés során a főszerkesztők sorra bemutatták a lapokat, visszaemlékeztek a kezdetekre, értékelték az akkori és a mostani piacot. Andrási Gábor elmondta, hogy 23 évre tekint vissza a Műértő folyóirat a HVG kiadásában, a hetilaptól és az online kiadványoktól függetlenül. Piaci hiányszegmensbe tört be anno, kifejezetten a műkereskedelemre fókuszálva, ahol a tartalom egyharmada ma is e körül a téma körül forog. Régen tízezer példány fogyott, ma a piac már nem tartja el a lapot. Andrási Gábor szerint csoda, hogy még nem szűnt meg a HVG-vel együtt. Hozzátette, hogy a költségek csökkentése végett szóba került, hogy online formátumra térjenek át, de a kiadó és az olvasók egyaránt ragaszkodnak az nyomtatott újsághoz.

Topor Tünde, az Artmagazin főszerkesztője úgy fogalmazott, hogy a már tizenöt éves lap alapkoncepciója is azt volt, hogy közönségbarát cikkeket készítsenek, a laikusok számára is. Bevallja, ez nem mindig sikerült. Az Artmagazin magánkezdeményezésként indult, és abban reménykedtek, hogy a lapot eltartja majd a piac, de tévedtek.

Nagy Gergely, aki a HVG-nél dolgozott 10 évig, és onnan ült át az Artportal főszerkesztői székébe, elmondta, hogy az Artportal organikusan alakult, 2014-től pedig a kortárs művészetre és a regionalitásra fókuszálnak. Elmondása szerint a közpénz nem tartja el ezt a lapot sem, hiába a sok kulturális-politikai téma: a lap magántulajdonos kezében van. Nagy Gergely mindazonáltal hozzáfűzte azt is, hogy nem minden művész kortárs művész, azaz a címke nem életkorfüggő, hanem inkább a kor szellemére reflektál, és szoros viszonyban van a jelen történéseivel. A kortárs művész nem egyenlő a ma alkotó művésszel.

Topor Tünde hozzátette, hogy az Artmagazinban kifejezetten kortárs művészekkel, kiállításokkal foglalkoznak. Ezek élő kapcsolódást mutatnak azokhoz a társadalmi problémákhoz, amelyek a most élő emberek számára égetőek. Talán nem mindig egyértelműek az elvek, amelyek alapján kiválasztják a műveket, de az Artmagazinban a fő szempont az, hogy az adott művész vagy kiállítás mennyire Budapest-centrikus, és a téma mennyire naprakész.

A beszélgetésben egyre inkább előtérbe kerülő „kortárs” kérdése kapcsán Hajdú István egyet értett Nagy Gergellyel abban, hogy nem minden ma alkotó számít kortárs művésznek, mindazonáltal kiemelte a megfigyelő szerepét is. A befogadó, a kommentátor, az archivátor hatására sok minden lehet kortárs, akár egy olyan 19. századi művész is, mint Cézanne. Ha egy művész hatással van a ma emberére, munkája kortárs művészetté válhat, akkor is, ha a művész egy másik évszázadban élt és alkotott. Andrási Gábor ebben egyezett az előtte szólóval, de azt is elmondta, hogy náluk ez a besorolás sok problémát szült. A folyóiratban készítettek egy rovatot, „kortárs művészet” címmel, ám a definíció félreértelmezése miatt az akkor élő és alkotó művészek, akiknek a művei, kiállításai nem ebben a rovatban kaptak helyet, megsértődtek. Nem értették meg, hogy a „kortárs művész” nem egy esztétikai értékkategória. Végül a viták elkerülése végett megszüntették a rovatot.

Pataki Gábor, reflektálva az előtte szólóra, elmondta azt is, hogy jobb a békesség, és ő nem ír bíráló cikkeket, csak akkor, ha valamivel a végletekig nem ért egyet. Olyat, hogy valaki rossz művész, sosem írna le. Pataki megfogalmazása ezzel a kerekasztal korábbi fókuszát inkább a kritika – illetve a kritika hiányának – kérdése felé mozdította el.

Hajdú István kiemelte, hogy a mai írások közül rettenetesen hiányzik a kritika. A művészek és írók úgy döntöttek, megkímélik egymást. A szakma leszűkült, és mivel művészek írnak sokszor szövegeket, „baráti csigaházakba” vonultak be. Másfél évig küzdött az ellen, hogy a megnyitó szövegeket esszékké stilizálják át, mert így a szerzők a művészektől függenek. Végül belátta, hogy nincs mit tenni. A művészek összetartanak. „donquijotizmusnak” nevezte azt, ami ma Magyarországon folyik az írói és művészi berkekben. A lapok hitelét pedig épp a kritikus, éles írások adnák, de ilyen írások ma Magyarországon nincsenek.

Topor Tünde elmondása szerint az Artmagazin tudatosan nem akar kritikai cikkeket megjelentetni, mert ahhoz alapos kutatás és hozzáértés kellene, ami nem áll rendelkezésükre. Rengeteg munka kell ahhoz, hogy a művészek és a szerzők közötti kapcsolat létrejöjjön, ezért sem adnak le kritikus hangvételű cikkeket. A Horváth Művészeti Alapítvány arra törekszik, hogy a művészeti szakírást ösztönözze. A művészeti kritikát sok mindenre használja a művészeti sajtó, ide tartoznak az értelmező írások, reflexiók is. Topor Tünde szerint az a helyes út, ha csak az intézményi rendszert kritizáljuk, nem a művészt.

Andrási Gábor ebben nem egyezik Topor Tünde álláspontjával. A Műértőben minden számban van bírálat, ebbe beletartozik a pozitív kritika is. A lényeg az érvelés. A kritikának életben kell maradnia. Nincs ártatlan művészet sem, reflektív természet nélkül pedig nincs újság sem. Kétszázötven szerzővel dolgoznak, nagy a merítés, a kritikai írások mégis hiányoznak.

Nagy Gergely hasonlóképpen fontosnak tartja, hogy a szerzők, lapok vállalják a markáns véleményt is. Manapság egy-egy írás mindig ott ér véget a fiatal szerzőknél, ahol a saját véleményüket megosztanák. Alaposak, de mégsem mondják el, amit gondolnak. A kanonizációt szerinte ma már a kurátorok végzik, így a kritika szerepe is visszaszorult. Kurátorok írnak kritikákat is, ezért van bennük egy kis szemérmesség, hiszen tudják, helyzetben vannak a művészek. A marginalizált helyzet miatt nem akarnak kritikát írni.

Pataki Gábor hozzátette, hogy mivel minden múzeum piaci szereplő is, így az összes intézmény beleszól abba, hogy mi kerül a közönség elé. Topor Tünde hozzáfűzte, hogy a legjobb kritikákat régen művészek írták. A kritikusnak be kell mutatnia, mi alapján kritizál. Hajdu István ezzel a végletekig nem ért egyet, szerinte bármilyen alapon lehet kritizálni. Példaként hozta fel Kassákot, Apollinaire-t, akiknek írói teljesítményük volt az egyetlen jogosítványuk. Szerinte, ha valaki nagy gondolkodó, kritizáljon. A kritikához emberi kvalitás kell, megfelelő eljárás, hozzáállás, módszer. Pataki Gábor szerint a probléma stiláris jellegű, Topor Tünde szerint a kritika hiányának a gyökere az attitűd.

Pataki Gábor szerint a klasszikus kritika visszaszorult, de ez nem azt jelenti, hogy adott esetben ne merjünk kritizálni. A két világháború közötti időből is csak az maradt fenn, aminek valódi művészi értéke volt. Topor Tünde nem emlékszik egy műkritikára sem az elmúlt ötven évből, ami megváltoztatta volna a művész nézőpontját, ezáltal feleslegesnek tartja.

Muladi Brigitta, az est moderátora ehhez kapcsolódóan azt a kérdést teszi fel, hogy megváltozott-e az évek folyamán az, hogy kik írják a cikkeket és irányított lett-e a tartalom? Vannak-e még szabad pályák?

Hajdu István elmondta, hogy szokatlan vágya az, hogy írók is írjanak, hivatásos írók, íróművészek, mint Tandori Dezső volt. Voltak olyan írók, akiket jobban érdekelt a képzőművészet, mint az átlag írókat. Szerinte nagyjából ugyanazok a szerzők írnak az összes művészeti magazinba, portálra. A Balkonba sok fiatal egyetemi oktató ír. A szerkesztők itt jobban figyelnek talán, hogy a képzőművészeti egyetemről, esztétika szakról kezdjenek publikálni. A szerzőkkel nincs gondjuk, viszont sajnálattal veszik tudomásul ők is a nyelv, a szaknyelv mérhetetlen és borzalmas romlását.

Topor Tünde és Pataki Gábor csatlakozott Hajdu István véleményéhez, szerintük is romlik az írás színvonala. (A közönség is lázasan bólogat.) Ráadásul az online fogyasztási szokások miatt már senki nem olvas minőségi, hosszabb cikkeket. Topor Tünde hozzáteszi, ha lenne pénzük, leszerződnék az Új Művészet szerzőit, így viszont csak gratulálni tud hozzájuk, és örömét fejezte ki, hogy e születésnap miatt összeülhettek.  

Ezzel a végszóval zárul a kerekasztal beszélgetés, hogy a főszerkesztők átadják a színpadot a díjátadónak.

A legjobb művészeti író címet idén egyhangú szavazással Tayler Patrick festő nyerte el, aki szerzőként rendkívüli kritikákat készített. Az olvasói különdíjakat Kovács Alex és Mészáros Flóra kapta.

A díj névadójáról, P. Szabó Ernőről, az utánozhatatlan szerkesztőtársról és barátról úgy emlékeztek meg kollégái, mint akinek távozásával elveszett az a szerep is, amit a kultúrában betöltött. Személyében egyfajta vibráló harmóniává állt össze a művészet és az újságírás. Olyan ember volt, aki nem szeretett a kritikus szerepében tetszelegni, írásaival nem osztott pofonokat, akinek nagyfokú empátiája, holisztikus látásmódja írásaiban is áttükröződött. Tisztában volt a kánonnal, de szerette a magyar művészetet, ezért a kánont inkább bővíteni szerette volna, mint mások felett ítélkezni. Betegségét nem osztotta meg legközelebbi kollégáival sem, így hirtelen halála hatalmas veszteséget jelent mindenki számára. Az évente kiosztott díjjal az ő emlékét szeretnék fenntartani az utókor számára.

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Suhajda Annamária --


További írások a rovatból

art&design

Szörnyek, emberi ruhában Szörnyek, emberi ruhában
A Bestiárium című kiállításról a Rugógyár Galériában
art&design

Én lenni, nem Én lenni, nem
Késői gondolatok az „új szenzibilitásról”*
art&design

Mindenből lehet meríteni Mindenből lehet meríteni
Interjú Maurer Dórával külföldi élményekről, lehetőségekről, fordulópontokról és képzésekről
art&design

Éhesen alszik a tranzitzóna Éhesen alszik a tranzitzóna
Az emlékezés installációja Waldsee-ben (A 2B Galéria Waldsee 1944 című kiállításáról)

Más művészeti ágakról

irodalom

Kidobni a metafizikát Kidobni a metafizikát
Kritika Purosz Leonidasz „Egy férfi sosem hagyja félbe” című kötetéről (Magvető, 2019)
Kortárs ifjúsági és YA irodalom a középiskolában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés