A Franciaországban régóta elismert, de először díjazott szerző tizedik, monumentális művében saját családja négy nemzedéken és a két világháborún átívelő történetét dolgozta fel, elsősorban a nők életén keresztül.

A 750 oldalas regény a Minuit kiadó gondozásában jelent meg, s szeptemberben már elnyerte a Le Monde című napilap szerkesztősége által odaítélt irodalmi elismerést is.

„Örömet érzek, ez óriási elismerés, mert ez egy olyan könyv, amely gyermekkori élményekből és több generációból származik” – mondta az 58 éves szerző, amikor megérkezett a párizsi Opera közelében található híres Drouant étterembe, ahol a Goncourt Akadémia tíz zsűritagja várta.

A történet kiindulópontja egy elveszett Becsületrend, amelyet posztumusz kapott meg Jules, a család 1916-ban, az első világháborúban elesett hőse. De van egy másik hiány is: Jules lányának, Marguerite-nek az arca, amelyet kivágtak a családi fotókról. Ez a szégyen, és vele együtt a társadalmi bukás a regény vezérfonala, amelynek fő helyszíne egy vidéki családi ház egy képzeletbeli kis faluban, La Bassée-ban, amely arra a Descartes nevű településre hasonlít, ahol a szerző felnőtt.

Az író arra törekszik, hogy egy paleontológushoz hasonlóan újraalkossa a családtagjai sorsát, mintha „egy fosszilizálódott combcsontból újraalkotná egy olyan őskori állat csontvázát, amelyet senki sem látott még”. Ehhez a családi emlékezetre és archívumokra, valamint egy nagy irodalmi hagyományra, a 19. század családregényeire támaszkodik.

Laurent Mauvignier ugyanakkor a fikciót eszközként használja a valóság vizsgálatára és pontos feltárására, megosztva az olvasóval az aggályait és a kétségeit, amelyek arra késztetik, hogy lemondjon bizonyos jelenetek megírásáról, miközben sok más, néha kegyetlen epizódot viszont bátran részletez.

„Azt hiszem, a családtörténetem több millió francia történetéhez hasonlít, a sötétebb oldalaival és dicsőségesebb részeivel együtt” – mondta Laurent Mauvignier az AFP hírügynökségnek. "Két-három generáció után az emlékek elvesznek. És miután a szál elszakad, teljesen vége” – tette hozzá.

A nők központi szerepet töltenek be a történetben, mert „ők viszik a házat, ahogy az gyakran előfordult vidéken és háborús időkben”.

A szerző elsősorban Marie-Ernestine-t mutatja be, aki tehetséges zongorista, és beleszeret a tanárába. De apja feleségül kényszeríti Jules-hoz, a családi fűrésztelep alkalmazottjához, és a nő kénytelen feladni párizsi zenei karrierjéről szóló álmait. Ebből a házasságból 1913-ban született meg Marguerite, a regényíró nagymamája, mielőtt Jules meghalt az első világháború lövészárkaiban.

Laurent Mauvignier megpróbálja megérteni, miért vette körül hallgatás Marguerite-ot, akinek arcát kivágták vagy összekarcolták a fényképeken. A nagyanyja ugyanis a második világháború idején, a német megszállás alatt német katonákkal keveredett kapcsolatba.

Az üres ház című művével a szerző újraértelmezi a családregény műfaját. A Le Monde irodalmi díjának átvételekor elmondta, hogy nem történelmi művet akart írni, hanem a kortárs kérdésekre koncentrált, például a férfiak és nők közötti kapcsolatokra, a háború vagy az intimitás problémájára. Ezenkívül politikai szövegnek is szánta a művét, mivel el akarta kerülni a regény hierarchikus szerkesztését, egy főszereplővel és mellékszereplőkkel, és arra törekedett, hogy mindenki azonos mértékben, hierarchia nélkül létezzen a szövegben.

A Goncourt-díj jelképes pénzjutalommal – csupán 10 euróval – jár, ám marketinghatása jelentős: a díjazott könyvet a francia olvasók több százezer példányban szokták megvásárolni.

A másik legjelentősebb francia irodalmi elismerést, a főként formai újításokért adományozott Renaudot-díjat a zsűri az 49 éves Adélaide de Clermont-Tonnerre-nek ítélte Je voulais vivre (Élni akartam) című regényéért, amely a Grasset kiadó gondozásában jelent meg.

Fotó: moroccoworldnews.com