A Gyulán született művész a Magyar Iparművészeti Főiskolán végzett keramikusként, mestere Csekovszky Árpád volt. Pályáját a 70-es években kezdte a kecskeméti, siklósi és villányi alkotótelepek inspiratív közegében. Ebben az időszakban a természetes anyag, a formai fegyelem és térbeliség iránti érzékenység jellemezte szemléletét. Művészetében fontos értelmet nyert az anyaggal való kapcsolata.

Korai munkáiban a bezártság, az emberi küzdelem motívumai kaptak hangsúlyt. Később kibontakozott sorozatai már a szerkezet és a bomlás, az egyensúly és a feszültség kérdéseit vizsgálták. A hegyeshalmi határátkelő fogadóépületébe készült monumentális domborművei a magyar köztéri kerámiaszobrászat kiemelkedő teljesítményei közé tartoznak.

A formák egymásra felelő rendje, a tömeg és üreg dialógusa, a fény és árnyék szerepe nála nem stiláris hatás, hanem belső törvény volt. A papírból készült, tépett, rétegzett munkái ugyanennek a plasztikai gondolkodásnak a sűrített lenyomatai. Kompozícióit erőteljes stilizálás, de leginkább elvont nyelvezet, architektonikus szemlélet, szobrászati gondolkodás, monumentalitásra törekvés jellemzi. Formanyelve markáns és összetéveszthetetlen: egyszerre geometrikus és organikus, zárt és nyitott, súlyos és légies.

Kecskeméti Sándor 1989-ben Munkácsy Mihály-díjat kapott, 1982-től a Nemzetközi Kerámia Akadémia tagja volt. Évtizedeken át Magyarország és Németország között élt és alkotott, köztéri művei világszerte több mint negyven helyszínen láthatók.