Az Elromlani milyen egy redukált, ugyanakkor a lehetőségig kicsiszolt eszközkészlettel ábrázolt egy fojtó, szintén redukált világot, szemben Az összes nevem éppen annyival tágasabb, amennyivel esetlegesebb versvilágával. Az eszközök és az ábrázolt világ összhangja nagyon markánssá változtatta a második kötetet, és éppen ez tette ki előre a kérdőjelet a leendő harmadik elé. Mert – gondoltam – vagy az lesz, hogy Krusovszky változtat, és akkor félő, hogy megbomlik az egység, vagy az, hogy semmi sem változik, lesz egy rutinból írt, egy "ugyanolyan jó", tehát unalmas harmadik kötetünk.

Nem lett igazam – bár A felesleges partnak rengeteg bosszantó hibája van, alapvető dolgokban újít, az előző kötet eredményeiből pedig sokat sikerül megőriznie.

Ami már első pillantásra szembetűnő, az A felesleges part minden szinten előtérbe tolt artisztikuma. A hangsúlyozott komponáltság a ciklusok szintjén ugyan az előző kötetre is jellemző volt – A felesleges partban azonban ez a túlzásig fokozódik. Három nagy ciklus van, amelyek nemcsak címet, hanem római számot is kaptak – jelezve, hogy itt nem szabad kedvünkre lapozgatnunk –, ezeket a kötet be- és kivezető verse foglalja keretbe. Ez a két keretvers is még egy-egy "ciklust" alkot, tehát ezekhez a szövegekhez tulajdonképpen két-két cím tartozik, ahogy kettős az egész kötet elé, illetve a záróvers elé helyezett mottó is. A ciklusokon belül pedig látszólag szintén példás a rend: az elsőben és a harmadikban is három-háromféle, egymástól formailag jól elkülönített verstípus váltakozik majdnem szabályos rendben, a második ciklus pedig számozott tételekből áll. Ugyan A felesleges part tele van vándorsorokkal és -motívumokkal, a komponáltságnak ezt a hiperlatívuszát mégsem igazolják a szövegek: gyakorlatilag mindegy, a három ciklus közül melyikkel kezdjük, és nekem többedszeri olvasásra is úgy tűnt, hogy az első ciklust sokkal jobb "tematikusan" olvasni, mint sorrendben – hogy mely versek tartoznak össze, a címekből kikövetkeztethető.

A felesleges part legnagyobb költői vállalkozása (egyben az artisztikum hangsúlyozásának legfőbb eleme) az, hogy saját világát művészsorsokkal és műalkotásokkal lépteti párbeszédbe, s azokon keresztül fejezi ki magát. Míg az Elromlani milyenben minden belül és befelé történt, A felesleges part szövegeinek egy jelentős része kívülre, mesterekre, előképekre, társakra mutat – kilát a saját fejéből, ezáltal saját világát mindannyiunk közös világaként ismeri fel. A Krusovszky-líra egész fejlődése ebből a felismerésből bomlik ki. Hiszen a szereplíra mindig az általánosban gondolkodik: azáltal, hogy Krusovszky Hart Crane vagy Chris Burden pozíciójából beszél, általában kérdez rá a művész feladatára. "Madártávlatból" az is látszik, hogy ennek a világnak megfogalmazható törvényei vannak pl.: "hazudni muszáj" (Megfelelő szégyen), a közös problémák pedig általános szinten is megfogalmazhatók: "Az előttünk álló pillanat / rettenetes üressége, a jövő, // egyedül a tagadással tölthető / ki megnyugtatóan, csakhogy nekünk még / kötelességeink vannak" (A matrózok felravatalozzák Hart Crane koporsóját). A léptékváltás következményeként tehát megjelennek az ehhez hasonló, axiomatikus megfogalmazások, illetve A felesleges part látóterébe kerülnek olyan problémák is, amelyek az egyén szintjén nem merülhetnek fel.



Hogy lássuk, miként nyúl Krusovszky az új problémákhoz, vegyük a kötet által megidézett legjellemzőbb alakot, Marszüaszt, a görög mitológia művészfiguráját. Marszüasznak isteni hangszere volt (Athéné auloszán játszott), ám ettől ő maga még nem volt nagyobb az isteneknél. Súlyos árat fizetett, amiért mégis ezt hitte. Kihívta Apollónt versenyre, aki legyőzte és megnyúzta őt. Krusovszky egy egész ciklus alapjául teszi meg ezt a történetet (Marszüasz polifón), és a motívum a kötet többi ciklusában is vissza-visszatér. Marszüasz sorsa, amely a kötet fülszövege szerint a fékevesztett egóról szól, Krusovszky olvasatában éppúgy szól az istenek zsarnokságáról is, akik kegyetlenül megtorolják, ha az ember isteni tökéletességre tör. Az ember képtelen egészen tökéletessé válni: bírhatja sokáig figyelemmel és erővel, de nem bírhatja örökké – a fenyőléc, amit szorítania kell, előbb-utóbb végig fog hasadni (v.ö. Akár egy fenyőléc). A művész mégis arra tesz kísérletet, hogy az isteni tökéletességet a világba csempéssze, a művészet ezért lényege szerint lázadás. Minden művész az istenek azon rendelése ellen lázad föl, amely az ember helyét a tökéletlenben jelöli ki. Mivel az ember tökéletlen, nem uralhatja, sőt, nem is értheti a világot: ez magyarázza és egyben feloldhatatlanná teszi a Krusovszky-líra szorongását, ezen túl pedig etikai vonást is kölcsönöz neki, hiszen a tökéletesre törni mindig etikus, akkor is, ha nincs esély az elérésére.

Innen az a mérhetetlen csodálat, amellyel Krusovszky a performanszművészetnek adózik. A performansz a lázadás legszélsőségesebb formája, amelyben a művész magát teszi műalkotássá; ugráskísérlet az istenibe. "Az őszinte beszédnél / semmi sem giccsesebb, / inkább azt hazudom hirtelen, / hogy műalkotás vagyok, / mégsem győz le a megértés" (Chris Burden-másolat (Deadman)). A kötet első ciklusának hét verse egy performanszművész, Chris Burden egy-egy művének "másolata". A performanszművész tette az igazságra mutat rá: amikor Chris Burden megalázza magát, például egy üvegszilánkokkal végigszórt úton vonszolja végig magát hason fekve, hátrakötözött kézzel, csak azt a megalázottságot demonstrálja, amely ember mivoltából következően mindenkinek eredendően sajátja (Through the Night Softly - megnézhető itt).

Az ugráskísérlet soha nem lehet sikeres, az ember a művészetben sem képes az abszolút tökéletesre: "ennyi elosztó sem lesz elég ahhoz, / hogy ebbe az egyetlen pillanatba / belezsúfoljam az összes korábbit." (Chris Burden-másolat (Doorway to Heaven)). Mivel az istenibe átlépő művész nincs és nem is lehet, Krusovszky ideálja a tökéletes vereség. Az a művész, aki belehal. Marszüasz története átértelmeződik: a művész igenis akkor igazi művész, ha "fékevesztett az egója", ha addig lázad az ember kisszerűsége ellen, míg meg nem nyúzzák.


Az eddig említetteken kívül még egy sor művésszel és műalkotással foglalkozik a kötet: az első ciklus központi alakja Chris Burden mellett a fiatalon öngyilkosságot elkövető amerikai költő, Hart Crane, akinek utolsó útját stációszerűen, hét versben írja meg Krusovszky. A második ciklus egy verse Marszüasz kapcsán a borítón is látható Anish Kapoor-szoborral foglalkozik, a harmadik pedig verset szentel Bukta Imre és Gerber Pál egy-egy festményének, valamint a sedleci osszáriumnak. Krusovszky jó ízléssel választ, és miközben interpretálja a tárgyául választott műalkotásokat, a szövegek szinte mindig teljesértékű Krusovszky-versek maradnak. Pozitív értelemben kiemelkedik a sedleci osszáriumban tett látogatást felidéző A csontkápolna, amely a kötet egyik legjobb szövege, negatív értelemben pedig a Kapoor-féle Marsyasról szóló Az egész szerkezet, amely az egyik legrosszabb vers a könyvben. Ez a szobor gyártását írja meg, mintha egy múzeum honlapján olvasnánk – tét nélküli hommage, amely minden szempontból kilóg a kötetből, csakúgy, mint párdarabja, az emberi bőr lenyúzásának folyamatát használati utasítás-szerűen leíró Szellős, árnyékos. Ez a szöveg egyetlen eszközt használ: a brutalitást hideg távolságtartással írja meg, ami amúgy is kedvelt módszere Krusovszkynak, csakhogy soha nem ennyire vegytisztán – így ugyanis erőltetett hatásvadászatnak tűnik, amire a kötet felénél már bőven immunisak vagyunk.

A hangütés, a képalkotás módja nem sokat változott az előző kötethez képest; a Krusovszky-líra tipikus képei és tárgyai, a kés, a kerítés, a padlás, a levált csempe, a rosszullét most is visszatérnek. Ezzel önmagában nincs baj, amíg az áthallás nem lesz túl erős és egyértelmű – sajnos ilyenre is akad példa: "nincs a kert végében semmi, / csak egy türelmesen várakozó ketrec" (Akár egy fenyőléc); "Van egy ketrecem a kert végében, / de nincsen hozzá kutyám" (Erdősáv, az előző kötetben). Változás is akad bőven, ezek közül a leglátványosabb az, hogy a kötet majdnem felét formaversek teszik ki. Találunk rímtelen szonetteket, kötött szótag- és sorszámmal; háromversszakú, csonka rímes (AXAX), de szabad sorhosszú verseket; a harmadik ciklus négy Ornamens megjelölésű szövege pedig rövid, kötött szótagszámú sorokból és meghatározott rímképletű strófákból áll. A forma nagyon jól áll Krusovszkynak, változatossá teszi a kötetet, erőlködést pedig szinte soha nem érzünk, a szonettek kötöttsége például elegáns módon észrevétlen marad. Aminek viszont nem örültem, hogy időnként érthetetlen módon olyan képek is bekerülnek a szövegekbe, amelyek komikusan hatnak, miközben a szerző szemmel láthatóan komolyan gondolja őket. Ilyen ez a mondat: "eljátszok az árnyékban, akár egy / bontókéssel a kíváncsi hentesgyerekek" (Dísztelen, praktikus), amely egy vicc tipikus mondatformuláját használja egy véresen komoly szövegkörnyezetben, illetve ez is: "Bárcsak ne az jutna eszembe folyton, / hogy mennyi aljasságot követnek el / délutánonként a tánciskolákban" (A régi jelentés). Sokat használt volna a kötetnek, ha ezek, és a fentebb kifogásolt két vers kimaradtak volna.

Elgondolkodtató, hogy a legerősebb szöveghelyek sokszor éppen azok, amelyekből a Krusovszkyra annyira jellemző körmönfontság teljesen hiányzik. Ilyenkor akár két apró versszak képes magába sűríteni egy abortusz teljes történetét: "Hárman mentünk, / ketten jöttünk / este vissza. / Mintha ritka / szövetből fonták volna, // úgy hullott ránk, / amit tettünk, / hogy elvérzett / ott helyettünk, / akit hoztunk titokban". Ez megrázó – még azt is megmenti, hogy a következő versszak átmerészkedik a giccshatáron: "Mint aki egy / betonsiló / alján ébred / fel egy rigó / régen hallott dalára" (Ornamens, 65-66.).


Mivel Krusovkszy másképp tekint a világra, mint az Elromlani milyenben, megváltozott az ars poeticája is. Az előző kötetben a költészet célja az volt, hogy megkonstruálja a rendet az egyébként megfejthetetlen világban: "ez a fehér csempével kirakott / folyosó semmivel sem több önmagánál, / néhány részlet, ha akarod, összefüggenek" (A fehér csempével kirakott folyosó); "Ezeket a képeket illesztettük össze, / nem logika, hanem elszántság szerint" (Szabálytalan részek). A világ megfejthetetlensége nem változott, azonban az oka nem a világ természetében, hanem az ember tökéletlenségében keresendő, aki nem képes számolni a szavak "régi jelentésével", ezért óhatatlanul hazudik, illetve mások örökké félreértik. "Bármilyen óvatosan beszélsz, mire / mondatod véget ér, megsavanyodik / a szád." (A régi jelentés). A vers célja ezért az, hogy kicselezze a hétköznapok nyelvét, és ezáltal valahogy igazabban mutassa meg az embert, ahogy a világban él. Az új ars poetica foglalata a kötet záró- és címadó verse, A felesleges part: A vers a "törékenység leplezése / és láthatóvá tétele közötti résbe" fut be, ezáltal az emberinél tökéletesebben mutatja meg az ember lényegét, vagyis tökéletlenségét. Ez a szöveg A csontkápolna és A matrózok felravatalozzák Hart Crane koporsóját mellett a kötet legszebb verse.

Összességében azt gondolom, A felesleges part minden idegesítő tökéletlensége ellenére jó kötet, mivel tudott váltani: kilépett a bezártságból, és ezáltal új kérdéseket tett fel. Már nem féltem attól Krusovszky Dénest, hogy nem lesz képes folytatni, amit itt elkezdett – inkább abban bízom, hogy harmincéves korára megtanul sokkal kevesebbet hibázni. (Most huszonkilenc.)