irodalom
2011. 04. 05.
Káromkodások, szlenges párbeszédek, kitörési pontok
Raymond Carver: Kezdők. Magvető, 2010. Fordította Barabás András. 311 o.
Carver prózaéletműve nem hosszú, hatása mégis óriási. Ha a hetvenes évek amerikai prózájának egyik kulcsregénye Thomas Pynchon Súlyszivárványa, akkor a ’80-as éveket Carver és az ő nevével fémjelzett minimalista iskola jellemzi a leginkább. Aztán, hogy a sokak által inkább dirty realismként aposztrofált carveri prózavilág tényleg befér-e a minimalizmus kalapja alá, arról mostanában sokat vitatkoznak...
Raymond Carver a 20. század amerikai irodalmának meghatározó alkotója, akinek stílusát Hemingwayéhez, szereplőit pedig Csehovéihoz szokták hasonlítani. Jelentőségéhez képest nálunk eddig kevés szó esett róla: munkásságát Robert Altman Cannes-ban győztes filmjén kívül (Short Cuts – Rövidre vágva, 1993) csak egy több mint egy évtizede megjelent fordításkötetből (Nem ők a te férjed, Kalligram, 1997) vagy folyóiratokban szórványosan megjelent írásokból ismerhettük. A Magvető tavaly indult háromkötetes életműsorozata azonban változtat ezen: az év végére az életmű minden fontosabb novelláját olvashatjuk majd.
Carver prózaéletműve nem hosszú, hatása mégis óriási. Ha a hetvenes évek amerikai prózájának egyik kulcsregénye Thomas Pynchon Súlyszivárványa, akkor a ’80-as éveket Carver és az ő nevével fémjelzett minimalista iskola jellemzi a leginkább. Aztán, hogy a sokak által inkább dirty realismként aposztrofált carveri prózavilág tényleg befér-e a minimalizmus kalapja alá, arról mostanában sokat vitatkoznak – pontosabban 2009 óta, ekkor jelent meg ugyanis angolul a Beginners, Carver második, korábban What We Talk About When We Talk About Love címmel megjelent kötetének új kiadása, amelyben a már korábban napvilágot látott novellák lényegesen hosszabb változatai olvashatók. A különbség oka, a hagyatékot kezelő özvegy szavaival élve, hogy a korábbi szerkesztő „megcsonkította” a szövegeket. Hogy ez a vád mennyiben igaztalan, nem tisztem eldönteni, mindenesetre tény, hogy a változtatásokra Carver maga is rábólintott, és hogy a kötet első kiadása nemcsak a minimalista címkét akasztotta a szerző nyakába, hanem hírnevet is hozott neki. Akárhogy is, abban nincs vita, hogy Carver úgy tudott nagyot alkotni, hogy eszközeiben az uralkodó posztmodernnel szemben határozta meg magát – hiszen többnyire hagyományos elbeszélői technikákat és formanyelvet alkalmaz – és ezzel új lökést adott az amerikai kisepikának.
A Kezdők a Magvető életműsorozatának első darabja, és amint a címe is mutatja, az új amerikai kiadás szövegét veszi alapul. A tizenhét novella az ábrázolt világot és az elbeszélés módját tekintve egységes. A szereplők az amerikai munkásosztály kényelmes és középszerű életét élik, legtöbben közülük megállapodott, családos emberek, biztos megélhetéssel és hétvégi örömökkel. Mégis boldogtalanok – egyikük sem érzi, hogy valóban révbe ért volna, hiszen vagy a lelkiismeretük kínozza őket, vagy úgy érzik, valami hiányzik az életükből. Carver szövegei azt mutatják be, miként találja meg a maga kitörési pontját egy-egy elfojtott lelkiismereti probléma vagy vágy, ezzel leplezve le azt az egzisztenciális nyomort, amelyben az adott szereplő él, sőt, sokszor végleg szét is zúzva az élete kereteit. A tragédiáknak mindig csak az utolsó jelenetét látjuk: az igazi bűnöket már sokkal a történet kezdete előtt elkövették, de csak most jött el a pillanat, hogy a szereplők végső elkeseredettségükben tegyenek valamit, amitől lekerül vállukról a teher. Az apa nem bír a lelkiismeretével, ezért sok év után végül elmondja a fiának, hogyan csalta meg a feleségét és hogyan vezetett ez közvetve egy ember halálához – a vágyott feloldozást azonban nem kapja meg (Futó viszony). Egy férfi sok-sok év családi robotja alól egy pillanatra felszabadulva úgy dönt, vadászgat egy kicsit, mint fiatalkorában – végül megerőszakol és megöl egy tizenéves lányt (Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk).
Carver novellái nemcsak azért olyan nyomasztóak, mert szörnyűségeket írnak le, vagy mert olyan lénynek ábrázolják az embert, amely nem képes kontrollálni saját énjét és ezáltal saját cselekedeteit sem, hanem azért is, mert ezt olyan elbeszélői technikával teszik, amely megakadályozza, hogy idegenségükön kívül bármit is érzékeljünk a szereplők személyiségéből, és ezáltal érzelmileg viszonyulhassunk hozzájuk. Ezeket a szereplőket éppúgy nem lehet utálni, mint ahogy szeretni sem. Ennek az elbeszélői technikának a lényege és egyben a carveri próza legfőbb jellegzetessége a reflexió lehetőleg teljes kizárása, és ezzel összefüggésben a kihagyásos, elhallgatásos szerkesztés. A kötetben közel fele-fele arányban olvashatunk egyes szám első, illetve harmadik személyben írott szövegeket; az alapelvek mindkét esetben másképp-másképp valósulnak meg. Az egyes szám harmadik személyű szövegekben a mondatok rövidek és mindig egy-egy apró eseményt, például mozdulatot rögzítenek – Carver az anyag történéseire szorítkozik, az arcra ki nem ülő érzelmekről, pláne a cselekvéseket mozgató okokról egy szó sem esik.
Az egyes szám első személyű novellákban a reflektálatlanság még szembetűnőbb, mivel mindig érezhető hiányokon keresztül valósul meg: vagy azt érezzük, hogy az elbeszélő maga sem tudja, miért tartja fontosnak leírni a történetet vagy egy-egy gondolatát (pl. Kereső, Mutassak valamit?, Dinka), vagy azt, hogy már magukat az egyes gondolatokat sem érti (Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk). Ezeknek a szövegeknek mindig pszichológiai-terápiás jellegük van, ennek legerőteljesebb példája a Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk elbeszélője, aki az álomleírásokra jellemző jelen időt használja, és a tudatában felmerülő képeket, amelyeket egy régi traumája vetít elé, nem választja el az elbeszélés valós eseményeitől. A carveri elbeszéléstechnika minden novellában azt sejteti, hogy magukban a szereplőkben sem tudatos, miért teszik, amit tesznek; azt a tudati állapotot tükrözi, amelyben ezek a spontán módon felszínre törő, zsigeri cselekvések létrejönnek. A szövegek lefojtottságát és „piszkos realizmusát” éppen az teszi, hogy nem tudhatunk többet, mint amennyit a szereplők maguk tudnak.
Carver kisiklott figurái közösek abban, hogy nincs személyiségük – tulajdonképpen simán összecserélhetők. Nincsenek terveik, komolyabb ambícióik, és ha van hobbijuk, az csak a horgászat és a vadászat lehet. Ezek az emberek soha életükben nem hoztak meg egyetlen tudatos döntést sem, ezért ha látszólag a „boldog élet” kellékei veszik is őket körül, azokat elsősorban nem saját boldogságuk előmozdításának érdekében, hanem a tisztes megélhetésre és a családra vonatkozó társadalmi normát követve szerezték meg. A személyiség hiánya a moralitás hiányával is összefügg – a kötetnyitó Miért nem táncoltok? fiataljai a lehetőségig kihasználják azt a szerencsétlent, aki felesége elköltözése után kínjában az utcára pakolja a közös bútorokat; a horgászok pedig nem éreznek bűntudatot, amiért csak három nappal később jelentik, hogy egy hullát találtak a vízben (Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk).
Mindezek után furcsának hathat, de a Kezdők nem csupán a kilátástalanságról szól, hanem időnként feloldást is ad: ezek azok a pillanatok, amikor – mindig egy-egy novella zárásaként – az egyébként kizárt reflexió visszakerül a szöveg világába. Ilyenből hármat számoltam a kötetben, mindhárom egy-egy ráismerés, egy-egy kellemetlen dolog vallomásszerű, őszinte kimondása. Beismerni és kimondani valamit – ez még akkor is győzelem, ha saját boldogtalanságunkat valljuk be, és még akkor is, ha nem hallja senki. Az ilyen feloldások a kötet katartikus pontjai.
A Magvető életműsorozatának két nagy erénye van. Az egyik a teljesség, hiszen a három kötet valamelyikébe az életmű valamennyi kulcsszövege bekerül majd, a másik pedig az egységesség, hiszen valamennyi szöveget ugyanaz a fordító jegyzi. Barabás András jó választásnak bizonyult: a carveri próza párbeszédeit klasszikusan szlengesre veszi, a káromkodások pedig a helyükön vannak, nem cifráznak, de nem is sikkadnak el. A második kötet, a Befognád, ha szépen kérlek? néhány hete jelent meg, a zárókötet pedig az év második felére várható.
Carver prózaéletműve nem hosszú, hatása mégis óriási. Ha a hetvenes évek amerikai prózájának egyik kulcsregénye Thomas Pynchon Súlyszivárványa, akkor a ’80-as éveket Carver és az ő nevével fémjelzett minimalista iskola jellemzi a leginkább. Aztán, hogy a sokak által inkább dirty realismként aposztrofált carveri prózavilág tényleg befér-e a minimalizmus kalapja alá, arról mostanában sokat vitatkoznak – pontosabban 2009 óta, ekkor jelent meg ugyanis angolul a Beginners, Carver második, korábban What We Talk About When We Talk About Love címmel megjelent kötetének új kiadása, amelyben a már korábban napvilágot látott novellák lényegesen hosszabb változatai olvashatók. A különbség oka, a hagyatékot kezelő özvegy szavaival élve, hogy a korábbi szerkesztő „megcsonkította” a szövegeket. Hogy ez a vád mennyiben igaztalan, nem tisztem eldönteni, mindenesetre tény, hogy a változtatásokra Carver maga is rábólintott, és hogy a kötet első kiadása nemcsak a minimalista címkét akasztotta a szerző nyakába, hanem hírnevet is hozott neki. Akárhogy is, abban nincs vita, hogy Carver úgy tudott nagyot alkotni, hogy eszközeiben az uralkodó posztmodernnel szemben határozta meg magát – hiszen többnyire hagyományos elbeszélői technikákat és formanyelvet alkalmaz – és ezzel új lökést adott az amerikai kisepikának.
A Kezdők a Magvető életműsorozatának első darabja, és amint a címe is mutatja, az új amerikai kiadás szövegét veszi alapul. A tizenhét novella az ábrázolt világot és az elbeszélés módját tekintve egységes. A szereplők az amerikai munkásosztály kényelmes és középszerű életét élik, legtöbben közülük megállapodott, családos emberek, biztos megélhetéssel és hétvégi örömökkel. Mégis boldogtalanok – egyikük sem érzi, hogy valóban révbe ért volna, hiszen vagy a lelkiismeretük kínozza őket, vagy úgy érzik, valami hiányzik az életükből. Carver szövegei azt mutatják be, miként találja meg a maga kitörési pontját egy-egy elfojtott lelkiismereti probléma vagy vágy, ezzel leplezve le azt az egzisztenciális nyomort, amelyben az adott szereplő él, sőt, sokszor végleg szét is zúzva az élete kereteit. A tragédiáknak mindig csak az utolsó jelenetét látjuk: az igazi bűnöket már sokkal a történet kezdete előtt elkövették, de csak most jött el a pillanat, hogy a szereplők végső elkeseredettségükben tegyenek valamit, amitől lekerül vállukról a teher. Az apa nem bír a lelkiismeretével, ezért sok év után végül elmondja a fiának, hogyan csalta meg a feleségét és hogyan vezetett ez közvetve egy ember halálához – a vágyott feloldozást azonban nem kapja meg (Futó viszony). Egy férfi sok-sok év családi robotja alól egy pillanatra felszabadulva úgy dönt, vadászgat egy kicsit, mint fiatalkorában – végül megerőszakol és megöl egy tizenéves lányt (Csak beszólok a csajoknak, hogy elhúzunk).Carver novellái nemcsak azért olyan nyomasztóak, mert szörnyűségeket írnak le, vagy mert olyan lénynek ábrázolják az embert, amely nem képes kontrollálni saját énjét és ezáltal saját cselekedeteit sem, hanem azért is, mert ezt olyan elbeszélői technikával teszik, amely megakadályozza, hogy idegenségükön kívül bármit is érzékeljünk a szereplők személyiségéből, és ezáltal érzelmileg viszonyulhassunk hozzájuk. Ezeket a szereplőket éppúgy nem lehet utálni, mint ahogy szeretni sem. Ennek az elbeszélői technikának a lényege és egyben a carveri próza legfőbb jellegzetessége a reflexió lehetőleg teljes kizárása, és ezzel összefüggésben a kihagyásos, elhallgatásos szerkesztés. A kötetben közel fele-fele arányban olvashatunk egyes szám első, illetve harmadik személyben írott szövegeket; az alapelvek mindkét esetben másképp-másképp valósulnak meg. Az egyes szám harmadik személyű szövegekben a mondatok rövidek és mindig egy-egy apró eseményt, például mozdulatot rögzítenek – Carver az anyag történéseire szorítkozik, az arcra ki nem ülő érzelmekről, pláne a cselekvéseket mozgató okokról egy szó sem esik.
Az egyes szám első személyű novellákban a reflektálatlanság még szembetűnőbb, mivel mindig érezhető hiányokon keresztül valósul meg: vagy azt érezzük, hogy az elbeszélő maga sem tudja, miért tartja fontosnak leírni a történetet vagy egy-egy gondolatát (pl. Kereső, Mutassak valamit?, Dinka), vagy azt, hogy már magukat az egyes gondolatokat sem érti (Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk). Ezeknek a szövegeknek mindig pszichológiai-terápiás jellegük van, ennek legerőteljesebb példája a Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk elbeszélője, aki az álomleírásokra jellemző jelen időt használja, és a tudatában felmerülő képeket, amelyeket egy régi traumája vetít elé, nem választja el az elbeszélés valós eseményeitől. A carveri elbeszéléstechnika minden novellában azt sejteti, hogy magukban a szereplőkben sem tudatos, miért teszik, amit tesznek; azt a tudati állapotot tükrözi, amelyben ezek a spontán módon felszínre törő, zsigeri cselekvések létrejönnek. A szövegek lefojtottságát és „piszkos realizmusát” éppen az teszi, hogy nem tudhatunk többet, mint amennyit a szereplők maguk tudnak.
Carver kisiklott figurái közösek abban, hogy nincs személyiségük – tulajdonképpen simán összecserélhetők. Nincsenek terveik, komolyabb ambícióik, és ha van hobbijuk, az csak a horgászat és a vadászat lehet. Ezek az emberek soha életükben nem hoztak meg egyetlen tudatos döntést sem, ezért ha látszólag a „boldog élet” kellékei veszik is őket körül, azokat elsősorban nem saját boldogságuk előmozdításának érdekében, hanem a tisztes megélhetésre és a családra vonatkozó társadalmi normát követve szerezték meg. A személyiség hiánya a moralitás hiányával is összefügg – a kötetnyitó Miért nem táncoltok? fiataljai a lehetőségig kihasználják azt a szerencsétlent, aki felesége elköltözése után kínjában az utcára pakolja a közös bútorokat; a horgászok pedig nem éreznek bűntudatot, amiért csak három nappal később jelentik, hogy egy hullát találtak a vízben (Rengeteg víz, egy ugrásra tőlünk).
Mindezek után furcsának hathat, de a Kezdők nem csupán a kilátástalanságról szól, hanem időnként feloldást is ad: ezek azok a pillanatok, amikor – mindig egy-egy novella zárásaként – az egyébként kizárt reflexió visszakerül a szöveg világába. Ilyenből hármat számoltam a kötetben, mindhárom egy-egy ráismerés, egy-egy kellemetlen dolog vallomásszerű, őszinte kimondása. Beismerni és kimondani valamit – ez még akkor is győzelem, ha saját boldogtalanságunkat valljuk be, és még akkor is, ha nem hallja senki. Az ilyen feloldások a kötet katartikus pontjai.
A Magvető életműsorozatának két nagy erénye van. Az egyik a teljesség, hiszen a három kötet valamelyikébe az életmű valamennyi kulcsszövege bekerül majd, a másik pedig az egységesség, hiszen valamennyi szöveget ugyanaz a fordító jegyzi. Barabás András jó választásnak bizonyult: a carveri próza párbeszédeit klasszikusan szlengesre veszi, a káromkodások pedig a helyükön vannak, nem cifráznak, de nem is sikkadnak el. A második kötet, a Befognád, ha szépen kérlek? néhány hete jelent meg, a zárókötet pedig az év második felére várható.
Kapcsolódó cikkek
Szerzők
-- Szilvay Máté --
További írások a rovatból
irodalom
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
irodalom
Az Élet és Irodalom Könyvtolmácsok című beszélgetéssorozatának első alkalma
