bezár
 

irodalom

2007. 12. 09.
Az elveszett verseskötet fosztogatója
Orhan Pamuk: Hó
Az elveszett verseskötet fosztogatója Nem biztos, hogy érdemes az Orhan Pamuk Hó című regénye felépítette torz tükörből hátrapislantani Kis-Ázsia rögvalójára. Annyi azonban bizonyos, hogy a szöveg, távolságtartásának és a megnyilvánulások széles spektrumának köszönhetően talán egy kicsit segít jobban megérteni, mivé is lett Kemal Atatürk katonai állama.
Európa peremén, hidat képezve Európa és Ázsia közt él egy nép, amely kifejezetten háklis a történelmére. Mi is bizalmas viszonyba keveredtünk ezzel a néppel vagy 150 évre, és világraszóló barátság volt, mint ahogy azt krónikáink is jegyzik. Meg hát pacsiztak ők mindenfelé – annak idején Bizánccal és a mamelukokkal, később a fél Balkánnal, a huszadik században meg az örményekkel és a kurdokkal. Szeretnek jóbaráti viszonyt fenntartani maguk körül, na. És a török kormány (mert róluk van szó, ha a fentiekből nem derült volna ki) kínos óvatossággal ügyel arra, hogy ezekről a barátságokról senki ne állítson mást. Még véletlenül sem. Olyannyira, hogy 2005-ben hoztak egy törvényt, mely kimondja: ha valaki a török nemzetet, a „törökség” szimbólumait, jelképeit sértő kijelentést tesz, az államellenes bűncselekményt követ el. Ha tehát valaki urambocsá megemlítené, hogy az Oszmán Birodalom bezony nem pacsizott az örményekkel, inkább halomra gyilkolta őket, már mehet is a bíróságra. Nem egy török értelmiségit hurcoltak meg olyan kijelentéseik miatt, melyek „sértik a török nemzeti identitást” – Hrant Dink újságírót (aki azóta merénylet áldozata lett), Elif Şafak írónőt és a 2006-os irodalmi Nobel-díj birtokosát, Orhan Pamukot is – annak a regénynek a szerzőjét, amelyről a most olvasott szöveg valójában szólni fog.

Nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen a politikai kontextus figyelembe vétele nélkül olvasni Pamuk című alkotását. Lehet, persze a puccsokat, jó előre kilátásba helyezett, golyó ütötte sebeket, masszív Atatürk-párti és szélsőségesen iszlamista megnyilvánulásokat kizárólag a poétikai-narratív szintről vizsgálni, mint ahogy az összes politikai megnyilvánulást, az egész regényt egy lélek önmagával vívott harcának allegóriájaként is fel lehet fogni. Mi azonban ennél földhözragadtabbak vagyunk, és megpróbáljuk bebizonyítani a pártatlan, de a török állapotokat híven konzerváló, másodsorban veszettül vontatott és unalmas regényről, hogy pontosan az, ami: egy veszettül vontatott és unalmas közelkép (vagy inkább talán torzkép) a poszt-kemalista államigazgatásról, kicsiben.


Egy narrátor lehetséges pózai és pozíciói

A kritika nem egy alkalommal hasonlította Pamuk írásművészetét Eco és Marquez mellett Kafka stílusához. Ha túl vagyunk a első néhány mondatán, beláthatjuk, hogy okkal – Ka, a költő nevének olvastán óhatatlanul is felidéződik Kafka Kastélya, K. nevű főszereplőjével. És a hasonlóság nem feltétlenül merül ki ennyiben. Itt is a világtól elszigetelt közegben zajlanak az események; első pillantásra itt is kicsit életidegen az emberek mentalitása, belső kódját, belső rendezettségét legalábbis nehezen érti meg kívülről idekerülő főhősünk; itt is kicsit irracionális a cél és értelem nélküli bürokrácia működése (aminek a teteje Karszban inkább a rendőrség és a titkosrendőrség tevékenységében érhető tetten). És Pamuk Kája, akárcsak Kafka hőse, olyan morális értékrendet képvisel, melyre (a narráció legalábbis ezt sugallja) valóban szüksége volna az egész török nemzetnek ahhoz, hogy szélsőségek, ellentétek barázdálta társadalmi-politikai közege életképessé, „EU-kompatibilissé” váljon. Ilyen szempontból a szövegnek van némi üzenet-szaga, bár a narrátor kellő felelősséggel ábrázolja a másik oldal, a két kultúra közé szorult törökök véleményét és állásfoglalását is Európával szemben. „Ha egyszer Karszban játszódó könyvet találna írni, és engem is bele akarna venni, figyelmeztesse az olvasóit, nehogy elhiggyék, amit rólam vagy bármelyikünkről mesél nekik, mert olyan messziről senki nem érthet meg minket... sem az életünket.” – mondja Orhan bejnek, a narrátornak Fázil, a fiatal iszlamista, a regény zárásánál.

Pamuk gátlások nélkül szembemegy a posztmodern, kortárs irodalomelmélet nagyjainak statútumaival. Jelesül azzal, hogy a szerző halott, a szerző nem része művének. Való igaz, hogy a mű elkészültét követően önálló életet él, recepció és hatástörténet útvesztőjében halad a maga útján a kanonizáltság vagy a felejtés felé. Azt sem tagadhatjuk, hogy a szerző a legtöbb esetben nem azonos az elbeszélővel, még ha mindkettőt ugyanúgy hívjuk is. Pamuk azonban érezhetően próbálja kizárni az elidegenítő effektusokat, és néhány szállal az írói életrajzhoz köti elbeszélőjét, Orhan Pamukot. Orhan bejt, aki, miután értesül szeretett barátjának, Kának sorsáról, úgy dönt, ellátogat Karszba, és dokumentálja, a lehető legalaposabban feltérképezi annak a három napnak az eseményeit, amíg Ka ott tartózkodott. Orhan bej minden fellelhető forrást beilleszt tényfeltáró munkájába – megszerzi a líceumigazgató gyilkossága idején diktafonra rögzített beszélgetés jegyzőkönyvét, mely az igazgató és a merénylő közt hangzott el. Felhasználja a Határvárosi Hírlap egy nappal mindig előre megírt cikkei közül azokat, amelyek történetformáló erővel bírhattak. Megszerez minden apró megjegyzést, minden papírfecnit, és amit csak tud, az olvasó elé tár. Csak Ka verseit nem találja meg, egy kivételével, amit azonban mégis vonakodik dokumentálni. A szöveg utolsó harmadában történik először utalás arra, hogy ami a kezünkben van, nem egy egyszerű elbeszélés, hanem egy detektívmunka eredményeinek összegzése – a detektívmunka katalizátora pedig nem más, mint a főhős, Ka halála. Most, hogy sikerült első lendületből tarkón lőni a szöveg egyik slusszpoénját, és kideríteni, hogy a komornyik a gyilkos, merüljünk el kicsit alaposabban a szövegben.


A kurdokat lelövik, ugye?

A történet homlokterében a fejkendős lányok körüli öngyilkosság-mizéria van – látszólag. Ka egy Isztambuli lap munkatársától, egykori évfolyamtársától tudja meg, hogy milyen furcsa „betegség” terjed az északi határvidéken, és mellesleg azt is, hogy ebben a városban lakik Ipek, Ka egyetemi (és nem utolsó sorban plátói) szerelme. Az első néhány száz oldal után az elbeszélés síkjáról egyre inkább perifériára kerül az a történetszál, ami látszólagos apropóul szolgált ahhoz, hogy Ka Észak-Törökországba utazzon. A lépésről lépésre, lomhán haladó történet a líceum igazgatójának meggyilkolásával vesz nagyobb lendületet. Ezután pedig, mikor a második nap estéjén, az első karszi élő tévéközvetítés alkalmával Szunaj Zaim, az ország ünnepelt színészéből vidéki haknizóvá laposodott, elhízott, önjelölt forradalmár vezetésével megkezdődik az olvadásig tartó, iszlamista-ellenes puccs, a történet egyik pillanatról a másikra felgyorsul, és drasztikus mélységig telítődik politikával.

A letartóztatások, kivégzések, tankkal járőröző, a puccsistáknak segítő katonák adta kulisszák előtt zajló történések közepette lassan minden mellékszereplő ítélete és véleménye kidomborodik. A baloldali liberális Turgut bej éppúgy állást foglal az események, és Törökország jelene/ jövője kapcsán, mint a szélsőséges iszlamista terrorista, Éjszemű, a Határvárosi Hírlap jövőbelátó szerkesztője. Szerdár bej, a vallás felemelő erejében és Istenben (értsd: Allahban) meggyőződéssel hívő iszlamista líceumi diákok, Nedzsip és Fázil, vagy akár Ipek (megdöbbentő pálfordulással világi nőből fejkendős lánnyá vedlő) húga, Kadife.

Demagóg, kemalista ítéletek az egyik oldalon: „... az iszlamisták tudják: csak úgy kaparinthatják meg az ország fölött a hatalmat, hogy rettegésben tartanak mindnyájunkat. Idővel be fog bizonyosodni, hogy nem alaptalanul féltünk tőlük. Ha nem hagyjuk, hogy a hadsereg meg az állam leszámoljon ezekkel a veszélyes fanatikusokkal, akkor anarchiába süllyedünk, a vesztünkbe rohanunk. Az lesz a nóta vége, hogy oly sok ázsiai és közel-keleti törzs jól kitaposott útját járva visszatérünk a középkorba” – hangzik Szunaj Zaim ítélete, ami egyben magyarázza is a színész döntését.

A világi elvekből és állásfoglalásokból sugárzó meg-nem-értettségre reflektáló megnyilvánulások a másik oldalon: „A Nyugat vélekedésével ellentétben nem a szegénységünk miatt áll oly közel a magunkfajtához az Isten, hanem azért, mert nálunk jobban senki sem szeretné tudni, mi végre vagyunk ezen a világon, és mi vár majd ránk a másvilágon” – mondja hősünknek Fázil, a líceum diákja, miközben Kával rója a havas utcákat. Az iszlamisták eltúlzott, nyugati szemmel következetlen világképéből is ízelítőt kaphatunk: „Mint Marvin King professzor találóan megjegyezte, ha az ünnepelt filmsztár, Elizabeth Taylor lefátyolozva élte volna le az elmúlt húsz esztendőt, akkor nem kellett volna annyit gyötrődnie, amiért elhízott” – jelenti ki a líceumigazgató merénylője a teaházi beszélgetés során.

Széles a politika és a vallás, illetve a kettő szembenállása kapcsán elhangzó gondolatok spektruma – a kínos alaposság, amivel ezeket a megnyilvánulásokat a narrátor beilleszti a történetbe, elsődlegesen nem a történetmagyarázás kényszere. Igaz, az események előrehaladásában sokat segít, ha tisztában lehetünk egyes szereplők motivációival, álláspontjával – könnyebben megértjük a puccs, a rejtőzködés, a hibásnak látszó döntések okait. Mégis szaglik kicsit ez az alaposság – mintha tanmesét olvasnánk, amolyan pszeudo-Aesopust, csak itt róka és holló helyett militáns van, meg fundamentalista, kurd nacionalista meg liberális baloldali. Tanmesét arról, hogyan is alakulhatott ki a „Nyugat” Törökország-képe, mik az Európából érkező ítéletek kiindulópontjai. A szerző gúnya persze ebben is megnyilvánul – mikor az egykor virágzó, mára lelakott és elhagyatott Ázsia Hotelben összegyűlik néhány, más-más politikai álláspontot képviselő polgár, hogy közös kiáltványt írjanak „a Nyugat”-nak címezve egy frankfurti lap fiktív szerkesztőjének (mely kiáltványt Ka juttatja majd el Németországba), a legtöbb felkiáltásban, kijelentésben észrevehető, hogy legalább annyi előítélet van az ott összegyűlt törökökben (és kurdokban) a „Nyugattal” szemben, mint amennyit ők érzékelnek. Az aránytalanságok mégis megmaradnak, senki nem tud objektív álláspontra helyezkedni, senki nem próbálja legalább annyira megérteni Európát, mint amennyire elvárja, hogy Európa értse meg őt.


A nyomozati jegyzőkönyv perverz frigye a hókristályokkal

A regény retorikája valahol a posztmodern önmagából is gúnyt űző szövegépítő stratégiája, a realizmus kíméletet nem ismerő, nyögvenyelősen alapos, ezen felül (a dokumentarista pozícióból adódóan) majdnem omnisciens narrációja és a szatíra kicsit az olvasó felé kacsintgató, a történésekre gúnnyal reflektáló elemei között lavírozik. Ásítva vehetjük tudomásul, hogy költőnk kétlaponként ül be egy teázóba, elbeszélgetni valamelyik mellékszereplővel. Annyi időt tölt a város ilyen-olyan teázóiban, cukrászdáiban, éttermeiben, hogy kész csoda az is, ha emellett valami történik vele. Lassan, mérhetetlenül lassan jutnak tudomására azok a dolgok, amiket érdemes tudnia – itt-ott elejtett megjegyzésekből, melyek hosszú, politikai utalásokkal és jelentéktelen, semmibe irányuló kérdésekkel és válaszokkal vannak teletűzdelve. Egy fanyar mosoly kíséretében vehetjük tudomásul, hogy költőnk minden második gondolata Ipek körül forog, és azok közül is minden másodikban előkerül a majdani boldog életük Frankfurtban, Németországban – Németországban, ami a törökök számára egyet jelent a fejlett Nyugattal. Nem lehet eldönteni, sírni vagy csak mosolyogni érdemes azon az epizódon, ahol néhány oldalon belül fél tucatszor fordul elő a „szerelem tantaluszi kínjai” szókapcsolat, és annak variánsai. Mindeközben Dosztojevszkijhez méltó lomhasággal és mozgalmatlansággal hömpölyög előre a szöveg.

Több, önmagában steril műfaj hibridje a regény. Struktúráját, metanarratív hátterét tekintve oknyomozó dokumentumregény, a narratív szinten viszont egyértelműen jelen vannak a politikai szatíra (kicsit mélyebben a politikai vitairat vagy kiáltvány), a tragédia, a románc, a történelmi elbeszélés elemei is. Bár a regény tulajdonképp dokumentarista fikció, egy sarokpontja (egy, mindent meghatározó eleme) a mágikus realizmushoz köthető művek jellegzetességét viseli magán. A hó ebben a szövegben nem pusztán egymással párbeszédben álló poétikai textúrák és trópusok összessége – a hó egy metatrópus; a hó és az abból származó másodlagos elemek rendszere által a szöveg allegorikus metafikciós horizontot kap. Hó az, ami a kis, észak-törökországi várost kiszakítja a valóságból, kirekeszti a hétköznapokból, elszigeteli a világ elöl, s így megtörténhetnek a mindenki által bizarrnak és álomszerűnek látszó események. Érdemes itt megjegyezni azt, hogy a hó törökül kar – a város neve máris a történet egészét magyarázó és értelmező többletjelentésekkel töltődik.

A hó az, ami Kát versírásra ihleti, és a hó struktúrája határozza meg készülő verseskötete szerkezetét is. Négy év csönd után Karszban képes újra verset írni, és a szöveg több helyen is jelzi, hogy Ka médiumnak, egy transzcendens létező csatornájának érzi magát, akin csak átfolynak ezek a költemények, és valójában nem ő a szerzőjük. A hó ilyen értelemben transzcendálódik, egy világon kívüli, de annak történéseit befolyásoló entitássá válik, ami képes gondolatokat – művészi alkotás formájába öntött gondolatokat!! – közvetíteni. A hópehely struktúrája, ami az emlékekből, érzelmekből, megfigyelésekből és benyomásokból felépülő versek pontos elhelyezkedését, egymáshoz való viszonyát is meghatározza, egyben az emberek egyéniségének, személyiségének metaforájaként is működtethető – egy ember, akár a hópehely, első látásra azonos mindegyik másikkal, közelről szemügyre véve azonban észrevehető, hogy nincs köztük kettő, ami minden tekintetben hasonlítana egymásra.

De a hó, azon kívül, hogy elszigetel, egyben be is fogad. A hideg, a fehérség, a sterilitás mind olyan képzetek és fogalmak, melyek a gondolatok és érzelmek játékát nagyban meghatározzák. „A farkasordító hidegtől meglepődött Ka pár pillanatig borzongva merengett rajta, milyen sekélyesek, felszínesek az ember álmai és vágyai, milyen jelentéktelenek a politikai cselszövések, s milyen üres a mindennapi élet a jeges karszi szélhez képest” – olvashatjuk egy mozzanat leírásánál, máshol pedig: „Olyan ez, mintha a hó fátylat borítana a gyűlöletre, a kapzsiságra, a haragra, és mindenkit összetartásra buzdítana.” A karszi puccs vége egyben a hó olvadásával következik be, ugyanígy költőnk meghasonulása is az olvadással, az első vonat elindulásával ér csúcspontjára.

„De többnyire nem az európaiak becsülnek le bennünket. Ha rájuk nézünk, azt hisszük, különbek nálunk, és mi becsüljük le önmagunkat” – mondja Éjszemű a költőnek, mikor szóba kerül az idealizált Nyugat. Pamuk leginkább talán a mentalitásnak ezt a kettősségét érzékelteti, egyrészt regényével, másrészt személyes tapasztalataival és meghurcoltatásával. A török nemzet eszményített történelmébe és szimbólumaiba nem köthet bele senki retorziók nélkül, a szöveg fent idézett részéből mégis kiderül, hogy a törökök valahol szégyellik azt, amik. Egy részük legalábbis, Éjszemű véleménye szerint.


Orhan Pamuk: Hó, Ulpius-Ház Könyvkiadó, 2006, angolból fordította: Ladányi Katalin, 3980 HUF
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés