Papp Ida Zsuzsanna a pozsonyi Gandy Gallery Chapter1 programjában bemutatott The Disappearance of Childhood című kiállítása az iskolai évek tárgykultúrájával, főleg az adminisztratív, a teljesítményt és a haladást szemléltető iskolai dokumentumokkal foglalkozik. A művész továbbá az oktatásban eltöltött éveinek maradványai mellett a családja archív fotóit és saját gyerekkori emléktárgyait is beemeli a kiállítás színfalai közé, így értelmezve újra a gyermekkor kettős viszonyrendszerét, amelyben az egyén az otthon és az iskolapad között ingázva tölti mindennapjait. Zsuzsanna műveiben kísérletet tesz a saját emlékezete materiális lenyomatainak összefűzésével azt a komplex és bizonytalan érzelmi állapotot visszaadni, ami a gyerekkorunk különböző helyszíneinek, szereplőinek és hétköznapi használati tárgyainak összefonódó jelenléte és együtthatása mögött rejlik. 

Papp Ida Zsuzsanna (Somogyi Zsuzsanna, 1998) képzőművész, kulturális dolgozó és pedagógus. Jelenleg Pozsonyban él. Munkássága a művészeti kutatáson alapul, főként közösségi tematikájú, független projekteken dolgozik. Alkotói praxisában tudatosan mossa el a különböző műfajok és médiumok közötti határokat, konceptuális rendszerekben gondolkodik. Munkáit főként személyes tapasztalatai inspirálják: a kelet-európai és a női identitás, valamint a család, a paraszti kultúra és a folklór, továbbá az  ökológia kérdéskörei. Ezek vizuális és kulturális örökségének kortárs művészeti feldolgozása áll művészete fókuszában. Egyéni kiállításokat rendezett már Szlovákiában és Magyarországon, csoportos kiállításokon Magyarországon, Szlovákiában, Romániában és az Egyesült Királyságban vett részt. Legutóbb a 2026-os Photo London művészeti vásáron mutatta be műveit. Tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületnek és a Rethinking Eastern Europe alkotói kollektívának.

Zsuzsanna The Disappearance of Childhood című kiállítása a művész gyermekkori élményeinek feldolgozási folyamataként is értelmezhető: különböző médiumok és technikák által veszi sorra és fűzi össze azokat az emlékeket, amelyek sokszor a teljesítmény, a megfelelés, a nyomás érzéseivel társultak. Legyen az egy családi emlékkép vagy az iskolai bizonyítványkönyv, amely a komplex érzéseket felszínre hozza. A művész 2020-ban, a covid kezdetekor állt neki rendszerezni gyerekkori tárgyait és ekkor szembesült vele, hogy egy halom oklevelet, jegyzetet, iskolai papír foglalja el régi fiókjait. Ekkor kezdett el egy alkotói projektben gondolkodni, amiben fel tudja dolgozni ezeket a dokumentumokat. Továbbá szeretett volna visszanyúlni az elveszett ösztöni játék élményéhez és a gyerekkori kreativitáshoz kapcsolódó technikák használatával szeretett volna egy művészeti projektet létrehozni. Ennek eredménye látható a The Disappearance of Childhood című kiállításon. 

A művész a mintadiák perszónáját hívja életre a művekben feldolgozott emlékek által: azt a gyermeket, akit az elvárások és a teljesítmény nyomása formál. Akinek a képességei egyszerre könnyítik és nehezítik meg az iskolában és otthon töltött napjait is. A gyermek, aki jól tanul, szakkörökön vesz részt, sportol, rajzol, zeneiskolába jár, sokszor szinte elveszíti önmagát az erőforrásai és figyelme folyamatos összpontosításában. A mintadiák kreatív és mentális energiája végtelen, nem fulladhat ki és nem dőlhet hátra: ameddigre elfáradna, a környezete már olyan elvárásrendszert alakított ki vele szemben, aminek muszáj megfelelnie, különben észrevehetővé válik valódi tökéletlensége. 

A kiállításon bemutatott művek pont ezt a tökéletlenséget láttatják: a családi fotókon szereplő kislány és az iskolai technikaórák játékos módszereivel – mint a kollázs, a papírszövés vagy a hímzés – átdolgozott dokumentumok találkozása a gyermeki esendőséget hangsúlyozza. Azok a munkák, amelyekben Zsuzsanna az egykori órarendjét, kottáját vagy kiválóságért kapott oklevelét darabolja szét és teríti be játékos ceruzarajzokkal mind ezeknek a papíralapú emlékeknek a múlandóságát és jelentéktelenségét fejezik ki. Az iskolai teljesítmény bizonyítványát vagy annak eszköztárát hordozó tárgyak valójában csak az adott kontextusban ruházódnak fel szimbolikus erővel és a felnőtt valóság szemszögéből már teljesen feledésbe merülnek, egy darab papírrá lényegülnek vissza.

A tárlat egy fontos eleme továbbá a metronóm, ami önmagában áll a tér egyik felén, az egész falrészt egyedül uralva. A metronóm az idő folyamatos múlásának szimbólumává válik, emlékeztet minket a gyermekkor időbeli távolodására, az életünk esendőségére. A metronómon egy folklór öltözetbe bújt lányalak „táncol”, feltételezhetően a művész gyerekkori képét láthatjuk népviseletben. Azonban a figura már elveszítette arcát, ő is átlényegült az elfolyó időben. A lány a kötelező ritmust követi, minden mozdulata a fegyelmezett mintadiák tökéletes viselkedésére emlékeztet: a zeneórák sokszor kreativitásban is hiányt szenvedő szabályozott módszereire vagy átvitt értelemben az iskolarendszer szigorú keretrendszerére. A műhöz továbbá kapcsolódik Zsuzsanna egy meghatározó gyerekkori emléke is: amikor Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz ő népviseletében szavalt el egy verset a közönség előtt a különleges emlék alkalmából. Elsőosztályos lévén itt pont az idő, a hovatartozás, az országok és a gyerekkori haladás lépcsőfokai közötti bizonytalan térben mozgott. Ezt a átmenetiséget és időbeli, identitás- és térbeli bizonytalanságot kívánja megjeleníteni a metronóm is, ami a többi az otthoni és klasszikus iskolai emlékek mellett egy különálló, azokat összekötő műként jelenik meg. 

A terem központi eleme az a takaró, ami az otthon melegségére, a családi tárgyak örökségének fontosságára emlékeztet minket. A takaróval a művész egy olyan, jellemzően kelet-európai tárgyat szeretett volna bemutatni a kiállítótérben, amihez sokan tudnak kapcsolódni, hasonló emlékeket társítva a tárgyhoz. Ez a takaró egy fiktív családi emlék, itt Zsuzsanna nem a saját, hanem az általa más forrásokból gyűjtött archív fotókat használja fel: ezeket varrja bele a textilbe, mintegy univerzális, kulturálisan meghatározott gyermekkori emléktárgyat létrehozva. Mind a dunyha puha, leomló textúrája, mind az intim emlékképek az iskolai teljesítménykényszer elől való menekülőhely, a családi fészek szimbolikus erejét testesítik meg. A kedvenc takaró – ami sok gyerek komfort tárgya – az elbújás, a nyugalom és a magánszféra színhelye, ahol a mintadiák végre kiléphet az iskolai környezetben ráruházott szerepből. Ugyanakkor aki már takarózott ilyen ágyneművel az tudja, hogy az nagyon súlyos és sokszor nehéz alóla ki-be bújni, főleg kisgyerekként. Ez azt a kettősséget is szeretné szimbolizálni, hogy bár a takaró egyszerre kuckós, az ágy szépen kipárnázott, még így is nyomás nehezedik a mintadiákra, a “jó gyerekre”. Ami kívülről tökéletesnek tűnő állapot, belül ugyanúgy lehet fojtogató is. 

A kiállítás címe Neil Postman 1982-ben megjelent azonos című könyvére utal. Postman szerint a gyermekkor nem egyszerűen az életkorból következő természetes állapot, hanem a modern társadalom által létrehozott intézmény. A nyomtatott kultúra kialakulásával a gyermekek és a felnőttek világa élesen elkülönült egymástól, a gyermekkor pedig a felnőtt létre való fokozatos felkészítés időszakává vált. Ebben az értelemben a gyermekkor a társadalmi normák, értékek és viselkedésminták elsajátításának, vagyis a kulturális szocializáció folyamatának tere. (Neil 1982)

Papp Ida Zsuzsanna a pozsonyi Gandy Gallery-ben bemutatott kiállítása ennek az emléknek, az iskolai és családi struktúrák által átszőtt és kontrollált gyerekkornak állít emléket. A tárlaton bemutatott művek és különböző médiumok olyan tárgykultúra mementójaként értelmeződnek újra, amihez mindannyian tudunk kapcsolódni. Milyen érzéseket ébreszt bennünk, amikor kinyitjuk újra az iskolai bizonyítványunkat? Ezekben az utólagosan jelentőségüket, funkciójukat vesztett lapokban ott rejlik mindaz a nyomás, amit az iskolarendszer helyezett ránk. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy és mit hasznosítunk ma mindebből felnőttként? 

A művész továbbá Postman elméletéhez kapcsolódva arra is szeretne rávilágítani, hogy a gyermekkori „betáblázottság”, a folyamatos elfoglaltságok, különórák, a lehetetlen elvárásoknak való megfelelés hogyan alakulhat át felnőttkorban munkamániává, produktivitási kényszerré, teljesítményorientált életmóddá. Az a nyomás, amit az iskolarendszerben tapasztalunk, a munkaerőpiacon sokszor még elmélyültebbé válik, és a szükségleteink ignorálása, a túlhajszolás vagy a kiégés felé vezet. A művész egyúttal azzal a kérdéssel is aktívan foglalkozik, hogy a felnőttkori művészi szabadság vajon hogyan kapcsolódhat a gyerekkori szabadjátékhoz és miként tudja gyengíteni ezt a fajta kreativitást az alkotás teljesítményrendszerek, osztályzatok és jutalmazások általi szabályozása?

A kiállítás 2026. június 18 és július 31 között, Pozsonyban, a Gandy Gallery-ben volt megtekinthető.
A kiállítás kurátora: Fábián Luca
Bővebb információ: https://www.gandy-gallery.com/zsuzsanna-ida-papp-chapter-1/