Ha az olvasó kezébe veszi a könyvet, gyorsan világossá válik számára, hogy akiről olvas, nem jó ember, arra viszont lehet, nincsen felkészülve, hogy ennek az elmezavarnak a működését belülről megismerje. 

A névtelen férfi feleségével és fiával él, egy iskola menzáján dolgozik, a gyerekek közvetlen közelében. Kollégáival nincs kifejezetten jóban, a konyhás nénik őt konyhás bácsinak csúfolják. Hamar kiderül, hogy gyerekkorától kezdve az egyetlen dolog, amit szeret, az a főzés, de vizsga hiányában nem dolgozhat szakácsként. A konyhán kívüli egyéb szenvedélyei pedig a gyerekek. Miután szabadjára engedte a benne rejlő szörnyeteget a börtönben, csak egyet akar: bekerülni a konyhára, ám ezt félig angolul kommunikáló ügyvédje nem tudja elintézni. 

Az egyik legizgalmasabb a regényt illetően a szerkezet, mert ez a 13 fejezetből felépülő történet mindössze 13 mondatból tevődik össze. Bár elsőre rémisztően hangzik, az olvasásra, történetkibontására pozitív hatással van ez a stratégia. Egy olyan áramló lendületességet kölcsönöznek ezek a mondatok, amely könnyen magával ragadja az olvasót, és érzékelteti azt a dinamikát, ahogy az ember képes belecsusszanni a törvényszegésbe, a saját elméjében rejlő téveszmékbe, fantáziákba.

A hatáshoz még hozzájárul, hogy minden fejezet a múltban, a gyerekkorban kezdődik, ahol a névtelen férfi csak egy kisgyerek, aki szeretetre és elfogadásra vágyik, de csak egy manipulatív, kiszámíthatatlan anyuka hangulatingadozásait kapja. Az egész regény folytonos átmenetté válik, ami jól tükrözi a főszereplő jellemét.  Miután egy szakasz bemutatja a gyerek rossz élményeit, társainak piszkálódásait, és azt is, hogy ő valójában mennyire magának való, a mondat észrevétlenül átbillen a családapa életszakaszába, mikor elkezdenek kibontakozni és formát ölteni beteges fantáziálásai, a fejezet vége pedig a jelenbe torkollik, amikor névtelen rab már, és a börtönben való boldogulása, gondolatai nyernek teret. Ezek a mondatközepi áthajlások minden esetben nagyon hatásosnak és megtévesztőnek ígérkeznek. Minden szemelvény temérdek érzelmet rejteget, egyszerre felbukkan a szeretet, szánalom, sajnálat, gyűlölet és undor. 

Az emberek, a helyszínek viszonylag semlegesek, a legtöbb dolgot a névtelen szempontjából ír le, a gyerekszobák, a gyerekek világának leírása ennél bővebb. A kedves, gyermekkort idéző motívumok, játékok, amik normál esetben vidámságot és ártatlanságot közvetítenek, azok itt az undor tárgyává, valóságos horrorrá vállnak. Néhány, a férfi életében fontos szerepet beöltő karakter neve kiderül, a sajátjának említése viszont sehol nem fordul elő. Sivár, alkalmazkodó lelkivilágú ember, filozófiai gondolatokkal, amelyek végighaladnak az egész könyvön. Az egyik ilyen jellemző idea az ember jelentéktelensége a hatalmas, végtelen és üres univerzumban: „egy üres, személyiség és múlt nélküli lény, aki az idők kezdete óta sodródik az univerzumban, akinek nincs jövője, mert halhatatlan, elpusztíthatatlan, azonos az örök sötétséggel, mert ő semmi és ő a minden, és senki nem képes őt megfékezni, senki nem lehet rá hatással, egyszerűen fel sem érhetnek az ő nagyszerűségéhez, mert ő, csak ő, ez a Charlie nevű entitás létezik, egyedül ő valódi ebben az egész elbaszott színjátékban” (64.) Az ilyen részek emlékeztethetnek egy kicsit Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij Egy nevetséges ember álma című fantasztikus novellájában a nevetséges ember gondolataira.  A fenevad itt nem keresi az igazságot ebben a cinikus, maga által igazinak vélt világban, hanem tudja, hogy ez az igazság. Érvelései visszatérőek és meggyőzőek, elbizonytalanító erejűek. Egy ilyen (lelki)világban élő ember gondolatait olvasva jogosan merülhet fel a kérdés az olvasóban, hogy tényleg ennyire mocskos és beteg a világunk. 

A névtelen igyekszik bizonyítani ezen elméleteit tetteivel is. A kiskutyás fejezet példa arra, amikor kifejezetten borzalmas tettekkel támasztja alá érvelését a világról kisfiának egy elhagyatott erdős részen. Az ilyen jelenetek különös intimitást biztosítanak a befogadó és a névtelen férfi elméje között. Hihetővé válnak az eszméi, és ez lehet az, amitől annyira megrökönyödhet, elborzadt az olvasó.

Egy másik jellemző beállítás, hogy ő a névtelen, aki tudja, milyen a világ, ismeri az igazságot, ő szemben áll a többi, tudatlan világi emberrel. Megkapjuk Bret Easton Ellis Amerikai Psycho című könyvének pszichopata prototípusát a 62. oldalon: a társadalomba illeszkedő, felvett maszk mögé rejtőző, érzelmek nélküli férfi. Böszörményi a kaméleon metaforát használja főhősére, a hüllő, ami minden környezetébe beolvad, de nincsen benne semmi érzelem, csak a másét veszi fel, de nem érzi – „habár nem érzi át, de könnyen felismeri mások érzelmeit, hangulatát, és alkalmazkodni is tud hozzájuk, mint egy kaméleon, ami magára ölti a környezete színeit, vagy, és ez elég nyakatekert hasonlat, de inkább ezzel tudta magát azonosítani, hogy olyan mint a nullás vércsoport, mindenkinek adható, ezért bármikor, bárkihez passzol, de visszafelé ez nem működik” (166.)

Egész éles társadalomkritika bontakozik ki, például a névtelen pedofíliát legitimáló gondolataiból is. Szerinte, amit csinál, teljesen normális, hiszen joga van kielégíteni az igényeit, és csakis ez az ellenszenves, civilizált társadalom az, ami ítélkezek a magafajták felett. Érdekes, hogy a regény vége felé felmerül Nabokov neve, amiről az asszociáció a befogadót a Lolita felé tereli, ahol szintén olyan főhősről van szó, aki nem érez különösebb bűntudatot tettei miatt. 

A szexualitás több formájában felbukkan a történet során. A legvisszatérőbb elem az, hogy a szexuális izgalom hatására a főhős csillagokat lát, és elveszíti a kapcsolatot a valóvilággal. A következő pillanatban, mikor magához tér, olyan szituációban találja magát, amire nem emlékszik, de minden jel arra utal, hogy visszaélt a partnerével, erőszakosan bánt vele. Ösztönszerű állapotba kerül, ami inkább emlékeztet állati, mintsem emberi magatartásra. A rohamszerű kiesések többször előfordulnak a történetben hasonló helyzetekben. Ezek és az ideáiról szóló ismétlődések a 9. fejezet felé kissé monotonná, unalmassá válnak, sejthető lesz, hogy mi következik. Ez utalhat a megtört elmének az egyszerű, sivár működésére.

Több gyerek- és tinikori tapasztalat jelenik meg a könyvben, szinte mind negatívumként. Ez indokolhatja, hogy a névtelen férfi ott van, ahol van. Névtelen gyerekként és fiatalként borzalmasan bántak vele, olyan atrocitások érték, amiket nem érdemel meg egy ártatlan gyerek, viszont ez nem használható sem a való életben, sem fikcióban mentségként arra, hogy ugyanilyen borzalmas dolgokat kövessen el, névtelen felnőttként ártatlan gyerekekkel, esetlegesen újra generálva ezzel a megrontás ördögi körét. 

A névtelen a regény során 3 teljesen különböző ember: gyerekkorában ártatlan, szánni való, kiszolgáltatott, aki pont ugyanolyan áldozat, a világunk áldozata, mint amilyet később, névtelen felnőttként, kibontakozott fenevadként, s majd névtelen rabként a börtönben, a teljes eszeveszettségben is hatalmába kerít majd. 

A regény beránt az elmebaj fokozataiba, s elkalauzol az emberi elme legsötétebb, rejtélyes rekeszeibe. Bemutatja az áldozatból, kiszolgáltatottból bántalmazóvá válás rendkívül összetett lelki és társadalmi folyamatait. Laza, köznyelvet beépítő irodalmi nyelve pompás terepe a filozófia eszmefuttatásoknak is, és az elképzelhető legprimitívebb helyzetben való megnyilvánulásra is. Böszörményi Fenevadja posztmodern narratívával tárja az olvasó elé ezt a cseppet sem megnyugtató, roppantmód felkavaró, émelyítő, undorkeltő, de annál inkább valóságos elbeszélést. A regény folyamatos párbeszédben van más, világirodalmi művekkel, ezek a kapcsolódások tovább rétegzik a szöveg értelmezésének szintjeit. Az állandó regiszterváltás is posztmodern jellemző, ugyanis a szöveg során váltakoznak a vulgáris, köznapi vagy hivatalos megszólalásmódok, egzisztenciális gondolatmenetek, ezek egymással feszültségben létezve hozzák létre ezt a nyitott szöveget, folyamatosan bevonva a befogadót, késztetve azt az aktív jelentésalkotásra.

A szöveg  szerkesztése, a véget nem érő mondatok és a kihagyásos rendszer, amelyben az olvasónak kell rekonstruálnia a történetet, melyet nem lineárisan tár elé a szöveg, ezek mind posztmodern gesztusok, akárcsak a névtelen férfi identitása, ami nem egy önálló, egyéni szuverén dolog, hanem egy feloldódó alak, egy társadalmi reprezentáns. 

A történet rámutat arra, hogy számos, ehhez hasonló alkotóból áll a társadalom. Vajon minden környezetben van ilyen rejtőzködő ember? Egy-egy sikeresen beépül a társadalomba, vagy nem bírja tovább, gyerekeket kínoz, munkahelyén a beosztottjaival, otthon pedig a családjával kegyetlenkedik? Mi az a tényező, ami élesen elválasztja a két helyzetet? Mikor vagyunk stresszesek, mikor hozunk rossz döntést, és mi az a pont, ahol totális szörnyeteggé válunk? Mi kell ahhoz, hogy csak fantáziáljunk róla, és minek kell történnie ahhoz, hogy megtegyük, hogy az éjjeli vérszomjunk már a nappalokban is csillapíthatatlanná váljon? Mi az, ami megmenthet minket, és biztonságot adhat? Elég, ha máshogy gondolunk a világra vagy teljesen el kell szeparálódni a társadalomtól, ami szüli ezeket a problémákat? És vajon milyen életté válik az a típusú élet, vagy éppen milyen az, amit jelenleg mi, modern, civilizált emberek élünk?

Böszörményi Márton: Fenevad, Kalligram, Budapest, 2026.
Fotó: Böszörményi Márton Facebook-oldala