Az alábbiakat azért foglaltam össze, mert úgy gondolom, érvényes tapasztalataim vannak a Nemzeti Kulturális Alapítvány pályáztatása kapcsán. Az NKA L. Simon László által eltervezett és végrehajtott átalakítása óta, ha jól számolok, kereken 100 pályázatot adtam be a szervezethez, melyekből 53 támogatott, 41 elutasított, 4 érvénytelen, 1 visszavont volt, 1 pedig jelenleg is elbírálás alatt van. A pályázatok megírásáért, a projektek megvalósításában játszott szerepemért, majd az elszámolásáért soha nem fizetett senki egy fillért, a 4.478.211 „nevezési díjat” saját zsebből kellett fizetnem, ahogy a pályázati támogatás és a megvalósulás közti összeget is magamnak kellett kipótolnom. (Elenyésző mértékű segítséget a fenti munkában hozzávetőleg 6 pályázatnál kaptam.)

A „nevezési díj” a NKA-nál a megpályázni kívánt összeg 1 százaléka, általában minimum 5.000 Ft plusz áfa, de volt, hogy bruttó 238.760 forintot kellett fizetnünk egy pályázat kapcsán. Az összeget minden olyan pályázónak be kell fizetnie, aki/amely hivatalos pályázati kiírásra jelentkezve számított projektje finanszírozására. A „nevezési díjat” sem nyertes, sem vesztes pályázó nem kapta vissza. A „nevezési díjért” a pályázó az NKA-tól semmivel több szolgáltatást nem kapott, mint annak bevezetése előtt hozzájutott. Ilyen „nevezési díj” ismereteim szerint Magyarországon más szakterületen nem volt, csak a kulturális szférában, azon belül pedig csak az NKA-nál – sem az MMA, sem a PKÜ nem élt ezzel a kegyetlen eszközzel. Viszont úgy tudom, azok a szervezetek, illetve személyek, akiket a minisztérium akart „megdobni” valamennyi pénzzel (mondjuk pár százmillió forinttal), legtöbbször nem fizettek „nevezési díjat”.

Ez a „nevezési díj” tehát egy eleve forráshiányos szakterületet, a kulturális szférát sújtotta (civileket, és a nem profitorientált tevékenységet végző cégek, pl. kiadók, színházak).

Társulva azzal, hogy az NKA finanszírozási tevékenységének kiszámíthatósága kétséges volt, kuratóriumai rengeteg esetben ideológiai vagy személyes okok miatt nem támogattak szakmailag egyébként megalapozott pályázatokat, voltak, akiket országos szakmai elismertségük ellenére többször egymás után elutasítottak, és ők aztán már nem tudták felmutatni a „nevezési díjat” (honnan is szedték volna?), és így kihullottak a pályázói világból. Az ő esetükben konkrétan  kimutatható a kultúraromboló károkozás.

Ráadásul a tőlük elvont „nevezési díjakból” befolyt összeggel azok támogatása nőtt, amelyeket „szerettek” a kuratóriumok.

A „nevezési díjat”, azaz adót L. Simon László vezette be 2012-ben, miután az NKA elnöke lett, korábban ilyen nem volt. Köreiben azt a cinikus magyarázatot terjesztette el, ezt hallani vissza ma is, hogy túl sok pályázó volt, a kurátorok munkáját kellett megkönnyíteni a „nevezési díj” bevezetésével. Azzal kapcsolatban, hogy honnan vegyék az egyébként csak kulturális tevékenységgel foglalkozó, sokszor bevételt egyáltalán nem termelő szervezetek a „nevezési díjat”, azt is hallottam, hogy elég kreatívak tudnak lenni az elszámolásnál...

Meg kellene fontolni azt a kérdést, hogy a „nevezési díj” nem jogalap nélküli gazdagodást jelentett-e az egyébként a kultúrát közpénzből szakmai pályázatok útján finanszírozó NKA esetében.

Meg kellene fontolni egy olyan kimutatás elkészítését, amelyből kiviláglik, mely szervezetek mennyi „nevezési díjat” fizettek be, hány alkalommal nyertek, illetve utasították el őket, mennyi támogatást kaptak. Ebből az is kiderülne, az L. Simon László által bevezetett adó a kulturális szférából mennyi pénzt vont el létezése alatt.

Meg kellene fontolni azt is, hogy megállapítható-e a „nevezési díjjal” együtt járó tudatos károkozás szándéka, illetve bevezetése kapcsán bárkinek a személyes felelőssége.

Végül: nem kell megfontolni a „nevezési díj” eltörlését, hanem el kell törölni.