A könyv hat címnélküli, lazán tematizálható részből áll, amelyeket a borítókép kinagyított részletei választanak el egymástól. Kritikában általában nem szokás kitérni a borítóra külön, itt mégis megemlítendő, ugyanis a ködbe borult falusi tájkép tökéletesen kiegészíti a szöveget, és népmeséket idéző szakralitással ruházza fel. A kötet másik különlegessége az, hogy a lírai megmunkáltságot erős történetiség egészít ki.  A falu emlékezete a lakosokon keresztül bontakozik ki. „Tyúkvértől vöröslő anyakezek. / Szeszhalálú apák. / Öreg szénacsinálók tekintete” (nem megváltás).

Már a kötet első verse megadja a mű egészén végigvonuló alaphangot, amely ismétlődő, ritmikus soraival sűrű, imaszerű hatást kelt, és szinte népdalszerűen énekelhető. „Altasd el fiad, kinek holdja földre termett, s napja testvére volt. / Altasd el fiad, kivel bölcsőt faragtattál, majd koporsót.” (hagyaték) Egy olyan szövegvilág bontakozik ki, melyet az elhagyatottság és az erős reményvesztettség jellemez, ahol még a hit sem tud segíteni. Sorra veszik a katonák által megrövidített életeket, az elrabolt békét, az állataiktól és terményeiktől megfosztott földművelőket, a fejlődéshez szükséges tudás (könyvek) eltűnését.  Visszatérő jelkép a madár, mint a leselkedő veszély szimbóluma, mely néhol megnevezett, máskor homályosan sejlik csak fel. „Holló száll a fák fölött, csőrében / lángcsóva, szívében sírgödör” (egy falu tizennégy meséje).

A szerző finom eszközökkel vezeti végig az olvasót az emberi életek reménytelenségén és a közösség kollektív traumáján. Jól adagolja a feszültséget, és visszafogott lírai képekkel építi fel a traumatikus eseményeket.

Az emberi gonoszságot a természet részleteivel helyettesíti, ezáltal még a legkegyetlenebb erőszak leírása sem válik hatásvadásszá. „Szakad a part, gyűlnek a madarak. / Aki tűr, az súlytalan. / Aki gyűjt, az itt marad” (zsákoslag a semmivel).

Ezen szakasz a kulcs és kaszakő című, rímelő versben csúcsosodik ki, amely a falu egyik lakosának, Kolumbán Ferencnek feleségéhez szóló búcsúlevelét tartalmazza. Az idáig rímelő költeménybe a prózai szövegrész betoldása szokatlan költői gesztus, de jól működik. A rímtelen és sokszor nyelvtanilag helytelen sorok nem ugranak ki, sőt népies jelleggel ruházzák fel a verset, ami ezáltal hitelesebbé válik.  „Tehát én reám ne várj Regina, / ara kérlek hogy viseld gondját / Margitkának amig te élsz/ adig legalább árvaságot / ne érezzen nagyot" (kulcs és kaszakő).

A második és harmadik ciklus a háború utáni továbbélesre koncentrál. Középpontba kerül az, hogy hogyan adják át az idősebbek a háborús traumáikat a következő generációnak. A szerző a traumák által súlytott generáció és a fiatalabb lakosok nézeteit ütközteti. A kötet ezen felében nem történnek drámai események, a település embereinek mindennapi pillanatait jegyzik fel finoman megragadva a veszteség okozta sebeket és a transzgenerációs traumák tovább élését. „Az én falum határkő. Ha kimész / belőle, utánad dobnak egy darabot. / Fáj a szó, s aki hallgat, / jó, még ha egykor ölt is” (varjúfelhő).

A könyv második fele a haldoklás költészeteként is interpretálható. A fiatalabb generáció próbálja megfogni a halált, idősebb családtagjaik elmúlását. A szerző olyan érzékletes képeket használ, mint a szokatlan szájíz és a haldokló illedelmes magatartása a rokonok felé. Személyesebb hangvételű költemények ezek a nagyszülők utolsó heteiről, ahogy halálukban is próbálnak az élőkre tekintettel lenni. A nagymama még halála után a mennykapuban is unokája miatt magyarázkodik, azért, hogy a fiúnak jobb legyen. Ezek a gesztusok a végtelenül borús témákat reménnyel ruházzák fel. Ez a fajta költői megoldás több helyen is megfigyelhető a kötet második felében.

A könyv legerősebb része az ezután következő, melyben a falu lakosainak pszichés állapota tárul elénk, néhol olyan statikus elemek által, mint a házak, mezők. A verseket átjárja a félelem és a reményvesztettség, a falu megüresedik, a lakók bezárkóznak. „Kettényílt házak, / szótlan tekintetek. / A félkész felnőttek / szakadt ruhában" (füst).

Szép ívet jár be ez a ciklus, a teljes reményvesztettségtől indul, viszont előre haladva egyre inkább lazulnak fel a versek, ugyanakkor nem billennek át a banális pozitivitás oldalára, ezáltal képesek valóságosak és emberiek maradni.

A könyv tartalmaz még személyesebb, gyermekkori visszaemlékezéseket és képzelt emlékeket olyan emberekkel, akiket az elbeszélő már elvesztett. Illetve biblikus formavilágot idéző, szinte imába hajó verseket és népdalszerűen megénekelhető, népies strófákat. „[F]ekszünk, botlunk, csetlünk, / hol fiatalon, hol ráncosan / nézünk ki az ablakon, / s nagy sóhajtások / között adunk hálát, hogy / vagyunk amíg lenni hagynak" (vagyunk amíg lenni hagynak). Ez a forma először egyedi ízt ad a szakasz közepén, egy idő után mégis repetitívvé válik.  A mű a vége felé viszont új erőre kap, felfelé ívelő tendenciát mutat, mégsem lesz túlzó. A falu átalakult, az elhagyatott házak mellett megjelentek a külföldi turisták autói, és habár mi sem állunk meg nézelődni és elgondolkozni a falu történetén, egy apró darab mégis marad belőle bennünk, ahogy továbbhajtunk.

Demeter Arnold verseskötete egyedi és kiforrott költői hangról tanúskodik. A szerző a már toposszá vált témákat is képes újszerűen megfogni, jól vegyíti a misztikumot a népiességgel. Nem traumakötet ez, annál sokkal mélyebb pszichológiai, generációkon átívelő korrajza egy erdélyi falunak. A Búzaköd egy jól szerkesztett és ígéretes debütkötet.

Demeter Arnold: Búzaköd, Fiatal Írók Szövetsége-Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2026.

Fotó: Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra/Erdélyi Híradó Kiadó Facebook-oldala