Idővel megjelentek új szereplők is mind az alkalmazotti, mind a vezetői szinten: jelentkeztek friss doktoranduszok, érkeztek külsős munkatársak más egyetemekről, és a 70. életévét betöltő (s épp ezért az MTA TKI által támogatott kutatócsoport vezetői paramétereinek már „nem megfelelő”) Szegedy-Maszák is átadta a stafétát Dobos Istvánnak. Az utóbbi években pedig, amikor már a források tisztességesen elapadtak, Bengi László és Takács László jelent meg újonnan a sorozatszerkesztők (és egyúttal a kutatócsoporti vezetők) között. Mindezzel párhuzamosan a kiadók is váltakoztak: a kritikai kiadássorozat eredetileg a Kalligram gondozásában indult, majd a Bengi László vezette csoport publicisztikai írásokat egybegyűjtő köteteit a Ráció adta ki – akárcsak azokat a kis példányszámban megjelenő forrásjegyzékeket (bibliográfia-előzményeket), amelyek Kosztolányi sajtóban közölt szövegeinek adatait gyűjtötték egybe (nota bene: ez a sorozat sincs még befejezve) –, míg a Veres András-féle vállalkozás újabb darabjait a L’Harmattan.

Az első kritikai kötetek 2010-ben láttak napvilágot („most elmondom, mint vesztem el” – Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai; Édes Anna), míg a legfrissebb az idei évben jelent meg (Kosztolányi Dezső Levelezése II. 1908–1913). Jelképes, hogy az író beszélgetőlapjait közreadó kötet a veszprémi Eötvös Károly Megyei Könyvtárban leselejtezésre került, és maga a vállalkozás, a kezdeti nagy szakmai „hájpolás” után, mintha perifériára sodródott volna. A jelenségnek összetett oka lehet: a kulturális és humán tudományos (bölcsészeti, irodalmi) szféra (kultúr)politikai mellőzöttsége (vagy épp tudatos kiszorítása és/vagy ellehetetlenítése); a szakma társadalmi presztízsvesztése a digitális hókuszpókuszok és az AI korában (aminek ellensúlyozására nem tettek semmi észrevehetőt a közművelődési kérdésekért felelős korábbi vezetők); a kutatócsoport több tagjának lemorzsolódása (konfliktusok, családalapítás vagy épp a kedvezőbb egzisztenciális helyzet keresése miatt); az egykori „ikonikus” vezetők közül többnek is a halála (Szegedy-Maszák Mihály, majd a már korábban más projektek felé orientálódó Horváth Iván); illetve egyáltalán az idő múlása és az új generációk másként gondolkodása; s végül, de nem utolsó sorban az anyagi források bizonytalansága – mindezek egyaránt hozzájárulhattak ahhoz, hogy a kezdeti lendület alábbhagyjon. De nemcsak hanyatlásról, hanem fejlődésről is beszélhetünk: a munkatársak közül sokan „kinőtték magukat”, érettebbek és professzionálisabbak lettek (még akkor is, ha a Kosztolányi-kutatócsoportban szerzett tapasztalataikat többen másutt kamatoztatták), valamint az újabb kötetek is jóval átgondoltabb és összeszedettebb benyomást keltenek, mint a korábbiak. Az sem mellékes, hogy jelentős mértékben gyarapodott minden érintett filológiai háttértudása, és egymás köteteire is lehet már oda-vissza hivatkozni.

Akár egy végeláthatatlan Kosztolányi-univerzumot is létrehozhatnánk, afféle filológiai labirintust: az életrajz hivatkozik a levelezésre, a levelezés visszautal az életrajzra és a regényekre, a regények a publicisztikára, a publicisztika az életrajzra, ésatöbbi, ésatöbbi, körkörösen, mint Borges szövegeiben vagy Escher grafikáin.

A fejlődéssel és a tudásanyag gyarapodásával kapcsolatos állításunkat igazolja a levelezést közreadó alsorozat második darabja is, mely a Kosztolányi által írt, valamint a hozzá szóló leveleket egyszerre tartalmazza, a(z) – kötet címében is megadott – 1908 és 1913 közötti időszakból. Mint a sajtó alá rendező Sárközi Éva előszavából kiderül, a kiadás a teljesség igényével készült, ám tudjuk jól: a teljességet sosem érhetjük el. Mindezzel nem holmi metafizikai kinyilatkoztatást kívánok tenni vagy épp Weöres taoista bölcseletére reflektálni, hanem tényt közlök. Nemcsak azért nem lehetünk sosem a levelezés egészének birtokában, mert a második világháborús pusztítások áldozatául esett számos Kosztolányi-kézirat, hanem azért is, mert mind a mai napig lappanganak értékes dokumentumok magángyűjteményekben, itthon és külföldön egyaránt. A magántulajdon védelme sajnos felülírja a kulturális örökség professzionális megőrzésének kívánalmát, s amíg klasszikus szerzőink kéziratos hagyatékával kapcsolatban nem születik külön törvényi szabályozás, „szegény” irodalomtörténészek arra kényszerülnek, hogy az elmúlt évek árverési katalógusaiból vadásszák elő: milyen kéziratok cseréltek vagy cserélnek épp gazdát, és olvasható-e az írás azon a fényképfelvételen, amelyet az online felületen közzétett az adott aukciósház. Így tett Sárközi Éva is, és ezzel a módszerrel számos korábban publikálatlan levelet be tudott venni az igencsak értékes korpuszba.

„Honnan bukkanhatnak még elő publikálatlan levelek?” – tehetnénk fel a költői kérdést, ha nem tudnánk, hogy a közgyűjteményekben sincs mindig minden úgy, ahogyan az elvárható lenne. Több olyan szerzői hagyatékról is tudunk, amely ugyan bekerült az adott közgyűjteménybe, ám hosszú évek óta nem sikerült feldolgozni, így a kutatók nem ismerhetik meg, mi minden rejlik a katalogizálatlan anyagban. A most megjelent kritikai kiadásban is akad több olyan levél, amely ott lappangott valamelyik feldolgozatlan palliumban, mint ahogy olyan is, amely bár megtalálható lett volna a katalógusban, csak épp senkinek nem jutott eszébe ott keresni, ahol Sárközi Éva tette. Minden kanonizált szerzőnkre igaz: nemcsak az adott író anyagában kell tájékozódni, hanem a kapcsolati hálójához tartozó személyek hagyatékát is célszerű ellenőrizni. Olyan banális példa is akadhat, amikor egy egyszerű névváltozás okozza a problémát, de túl is kombinálhatjuk a helyzetet, „lövöldözve vakon” a magángyűjtőkre, miközben eszünkbe sem jut például Kosztolányi szabadkai „Fecskelány-szerelmének”, Lányi Ernő zeneszerző lányának, Heddának a naplóját (vagy legalábbis annak másolatát) az MTA Könyvtár Kézirattárának katalógusában a „Lányi Hedda” név alatt keresni. Miután Sárközi felderítette a leszármazottakat (a Retteghy-családot), és kutakodott a szabadkai irodalomtörténész, Dér Zoltán hagyatékában – a néprajzos özvegy, Beszédes Valéria segédletével –, próba-szerencse alapon a klasszikus protokoll-útvonalon is elindult, és (láss csodát!) épp ott járt sikerrel: „A korabeli naplónak és a fent leírt visszaemlékezésnek [ti. Lányi Hedda idős korában is készített feljegyzéseket, feltehetően Dér kérésére] a fénymásolatát viszont felfedeztem az MTA könyvtárának kézirattárában. A növedéknapló szerint már 1978-tól ott lapult. Katalóguscédulája azonban nem a Kosztolányi-fiókba került, hanem Lányi Hedda nevéhez, talán ezért nem lelt rá korábban senki, vagy azért, mert mindenki azt feltételezte, hogy csak Dér Zoltánnál található meg.” (649. o.)

Ne rohanjunk azonban ennyire előre, hanem térjünk vissza még egy-két gondolat erejéig az előszóhoz! Ez alapján tudjuk, hogy az új levelezéskötet 321 tételt tartalmaz, és számos, datálással kapcsolatos pontatlanságot is kijavított a sajtó alá rendező, illetve a két lektor, Veres András és Buda Attila. A Kosztolányi-leveleket korábban két kiadásban is (Budapest, 1996, Osiris; 2. kiad.: 1998) közreadó Réz Pál ugyanis olykor téves dátumot adott meg, vagy más következtetésre jutott, mint a kritikai kiadás készítői. Így fordulhatott elő, hogy például egy Galántai Gyulához írt levél bekerült a tárgyalt kötet függelékébe: nem 1910 végén keletkezett ugyanis, amint Réz vélte, hanem 1914-ben. Mindez onnan tudható, hogy A szegény kisgyermek panaszainak a negyedik kiadásáról van szó a szövegben – ezért akarhatott pontosan 4 koronát fizetni Kosztolányi a könyvkereskedőnek –, nem pedig az 1910-es, elsőről (634. o.). Az efféle filológiai nyalánkságok miatt támadt nekem is nosztalgiám, és gondoltam arra: mi, akik valaha a kritikai kiadással foglalkozó kutatócsoportban vagy annak környékén dolgoztunk, Kosztolányi-filológusként, egy kis szekta tagjai vagyunk. Közülünk mindenki tudja, mi az az FJ1, FJ2, KDL1, KDLN (forrásjegyzékek és levelezéskötetek); milyen kéziratokat nézegettünk Szabadkán, amelyek egy része idővel a PIM-ben landolt; milyen kalandja volt Kosztolányinak Mme Frou-Frou-val a Tabarin mulatóban; milyen szép volt Rilke aláírása azon a bizonyos, Desiréhez szóló levélen; mi volt Lengyel András és mi Szegedy-Maszák véleménye a Pardon-ügyben; és mennyire megváltozott a kutatók élete, amióta létezik az Arcanum, és nem kell a „szecskában” (OSZK) ülnünk – növelve a dioptriáinkat a mikrofilmek pörgetésével –, hogy egy-egy plusz adatra vagy forrásként felmutatható cikkre bukkanjunk. Ránk is igaz, amit Babits ír a Komjáthy Jenő Társaságról, melyet épp Kosztolányival közösen alapítottak: „Én Istenem, ha elgondolom: nem is oly régen kevesen, fiatalok, ismeretlen rajongtunk egy halottért, egy ismeretlenért, aki épen azért, mert ismeretlen volt, mert nem beszéltek róla az irodalom hivatalos fórumai: a miénk volt, teljesen, kizárólag, a mi költőnk, gyökerünk a multban, erőnk a jövőre. Tizen voltunk és tizen úgy őriztünk egy nevet, mint a koptus a vallását, melynek messze földön ő az egyetlen híve.” (Babits Mihály: Az irodalom halottjai. Nyugat, 1910. máj. 1., 606. o.) Mindezt már úgy írom, hogy forogtam távol is a szorosabb szakmától, találkoztam más értékrendekkel is, és sokszor hallottam: minek az irodalom, minek a bölcsészet, ki az a Kosztolányi…

Sárközi Éva előszava azt is közli, hogy a levelek összegyűjtése – a kötetek megjelentetésével párhuzamosan – folyamatban van, és jelenleg 2950 darab áll rendelkezésre. Nemcsak a már említett módszerekkel tehetünk szert ugyanis újabb ismeretlen Kosztolányi-levelekre, hanem felhívás útján is, valamint az egyébként katalogizált, de nem ellenőrzött kézirattári vagy levéltári fondokban. Halasi Andor hagyatékát például kevesebbszer ellenőrizte a szakma, mint Babits Mihályét, így fordulhatott elő, hogy Halasi anyagai közül is kerültek elő vonatkozó levelek.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kritikai kiadás nem pusztán a Kosztolányi által írtakat tartalmazza, hanem a hozzá címzett sorokat is, így nagyobb az esély arra, hogy kutatás közben, egy-egy kortárs hagyatékában „kotorászva”, magának az írónak is újabb leveleire ráleljünk.

A kritikai kiadás legfrissebb kötetében tárgyalt korszak nem utolsó sorban az első nagy szerelmek és a házasság ideje Kosztolányi életében. Ezért nem meglepő, hogy a levelek jelentős része szerelmeslevél, és a Lányi Hedda iránti érzelemről, valamint a Harmos Ilonával folytatott „héjanászról” ad látleletet. Harmos Kosztolányihoz írt levelei ugyancsak publikálatlanok voltak korábban. Jómagam az MTAK Kézirattárában már évekkel ezelőtt olvasgattam őket, de mi, a kritikai kiadásban dolgozó irodalmárok úgy voltunk vele: nem jelentetjük meg az időközben kezünk közé kerülő anyagokat külön, mert a sorozatban úgyis előbb-utóbb napvilágot látnak majd, és annál nagyobb lesz az értéke az adott kritikai kiadási kötetnek, minél több újdonsággal szolgál. Így aztán a sajtó alá rendezőnek „itt és most” adódott a lehetőség, hogy a feleség túlfűtött, helyenként egy szorongó kötődő magatartásának a mintázatát mutató sorai a nyilvánosság elé kerüljenek. A Kosztolányi–Harmos levélváltásból nem csak a szerelem alakulása – ki-ki maga döntse el, Kosztolányi akarta-e jobban ezt a házasságot vagy Harmos –, de a fiatal színésznő karrierjének alakulása, kapcsolata a színházi reformokban élen járó Bárdos Lászlóékkal, korabeli színészi (munka)lehetőségek ugyancsak nyomon követhetők.

A másik nagy szerelem, mely kirajzolódik a kötetből, a már idézett Lányi Hedda-féle érzelmi hullámvasút. Kosztolányi, miközben budapesti karrierjét indítja, komoly lapoknál vállal állást, és megjelenik már az első kötete is, beleszeret egy szabadkai diáklányba, aki kissé gyermetegen, az osztálytársaival flörtölget a palicsi bálokon.

Persze, az író sem fogadott túlzott hűséget, hiszen a hivatásos prostituáltaktól a francia bártáncosnőkig sokakkal kapcsolatba lép ez alatt az időszak alatt. Utazgat szerte Európában, és éli a maga bohém életét, mialatt párizsi tipegő apácákról írogat beszámolókat a szabadkai kiskamasznak. Lányi Hedda naplója az érem másik oldalát is bemutatja: azt, ahogyan ő látta a befutóban lévő költőt. Nemcsak a kézirat (vagy annak másolata) kallódása okozhatott azonban fejtörést az irodalomtörténészeknek, hanem Dér Zoltán szövegközlési gyakorlata is. Dér ugyanis – mint Sárközi kiderítette – egy ifjúsági regénypályázatra is beadta a kötettervet, hisz lényegében „regényt írt”, pontosabban Hedda kézirata alapján olyan egyveleget állított össze, melyben a dokumentum keveredik a fikcióval. A mostani kritikai kiadás tételesen összeveti Dér közléseit (Dér Zoltán: Fecskelány – Dokumentumregény. Újvidék, 1970, Forum; 2. bőv. kiad.: 1985), és az eredeti kézirat másolatát, valamint Lányi Hedda későbbi visszaemlékezéseit. Ez alapján kiderül, hogy sajnos igencsak fontos passzusokról tudjuk meg utólag: nem igazak, és a Fecskelány sosem vetett bizonyos gondolatokat papírra. Magam is hivatkozom ezek közül párat a Kosztolányiról írt életrajzomban (igaz, jegyzetben közlöm azt is: megbízhatatlan a forrás, és épp a levelezéskötet sajtó alá rendezőjének segítségét várom a megoldásban; lásd Kosztolányi Dezső élete. Budapest, 2017, Osiris), miután főként az utólag beszúrt, fiktívnek bizonyult szövegek közöltek filológiailag értékesnek tűnő információkat. Hedda Csáth iránt érzett vonzalma például a szerzői közbeavatkozás révén sokkal erősebbnek láttatik, de olyan alapvető adatok is hamisnak bizonyulnak, mint annak „ténye”, hogy Kosztolányi 1907. június 2-án Négy fal között című verseskötetét odaajándékozta a Lányi-családnak. Sok kicsi sokra megy, és a végeredmény valóban más képet mutat így, mint amúgy.

Sárközi nagy bátran kitér egy másik kellemetlenségre is, ami Dér Zoltán kutatásaival kapcsolatos. Szakmai berkekben afféle suttogó propagandaként terjedt a hír, hogy a szabadkai irodalmár és gyűjtő, aki tetemes mennyiségű Csáth- és Kosztolányi-kézirat tulajdonosa volt, valamint ezeket sorozatban publikálta is, komoly nézeteltérésbe keveredett a budapesti Kiss Ferenccel, aki még a marxista kánon uralkodása idején, ahhoz alkalmazkodva, a Ménesi úti intézet munkatársaként, megrendelésre írta Az érett Kosztolányi című könyvét (Budapest, 1979, Akadémiai). Lényegében mindkét szerző plagizálással vádolta a másikat, és a vita nem ült el teljes mértékben, még ma is nyitott kérdés, kinek mennyiben lehetett igaza. Sárközi nem ítélkezik, pusztán forrásokat kutat, és igyekszik mindkét felet tiszteletben tartani, amikor nyomozása végére érve így fogalmaz: „Kiss Ferenc utolsó megnyilvánulása a témában feloldja az ellentmondásokat, melyek feltehetően abból adódtak, hogy írását az Élet és Irodalom rövidítve, szerkesztve közölte. A korábbi vitacikkek alapján és ez utolsó, hosszabb és részletes összefoglalóból az szűrhető le, hogy Dér Zoltán forráskutatásai, anyaggyűjtései alapján írt értekezéseket Kiss Ferenc, melyeket – rá való hivatkozás nélkül – részben vagy egészben felhasznált DZ a saját neve alatt szerkesztett dokumentumgyűjteményei és forráskiadványai kísérőtanulmányaiban, illetve a neve alatt megjelent egyéb közléseiben, többször is. Némelyekről csak sokkal később értesült, némelyek egyszeri közléséhez hozzájárult Kiss Ferenc. Dér Zoltán érdemeként elismeri, hogy ezek »korrektúráját újságírói alapossággal, nagy pontossággal, precízen javította«. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy Kiss Ferenc viszont saját műveiben nem jelezte Dér Zoltán kutatómunkájának szerepét.” (648–649. o.)

De szóljunk a kötet felépítéséről is, hiszen mindez kulcsfontosságú egy tudományos apparátussal dolgozó szövegkiadás esetében! Világos, egyszerű és egyértelmű szerkezetről beszélhetünk, ami nem minden kötetet jellemzett a múltban.

Üdvös például, hogy a könnyebb idézhetőség kedvéért – a levelezést közlő alsorozat első darabjával ellentétben – a kéziratok korábbi szövegváltozatainak eltéréseit (áthúzások stb.) nem a főszövegben, hanem a vonatkozó lábjegyzetekben tüntették fel a kiadvány munkatársai. Hasonlóképp díjazandó, hogy a rövid, lényegretörő előszót követően olvashatjuk magát a korpuszt, a leveleket, majd mellékletben a pótlások és kiegészítések jönnek (melyek az említett datálási hibák, illetve az újonnan előkerült darabok miatt váltak szükségessé), a Függelék (Lányi Hedda naplójával, illetve azt felvezetendő, a forrásdokumentum előkerülésének kalandos történetével), végül az Adattár és a mutatók következnek.

Az Adattár esetén halványan még mindig érzem azt a redundanciát, amelyet egy-két regénykiadásnál észrevettem: mintha a filológiai háttérmunka eredményeit nem akarnánk veszni hagyni, s ha kell, ha nem, közölni szeretnénk, mennyit is dolgoztunk, mennyi információval rendelkezünk az írói munkásságról úgy en bloc.

Kosztolányi álneveinek listája például a publicisztikai szövegeket közlő kötetekben sokkal relevánsabb lehet, mint a levelezésköteteknél. A lakcímjegyzék és az életrajzi kronológia közlésének kétségtelenül megvan a létjogosultsága az itt tárgyalt munkában, ám az a lista, amely azokat a periodikumokat közli, ahol Kosztolányi publikált, ugyancsak nem tartozik szorosan a tárgyhoz (ráadásul a lajstrom még mindig nem teljes…). Harmos Ilona 1913-ig tartó pályaképét magam is megírtam, nem utolsó sorban színháztörténeti forrásokra alapozva, miután néhány év csak ezekből az anyagokból rekonstruálható. Nem hagyhatók ki természetesen Borgos Anna szövegközlései sem, melyekkel Kosztolányi feleségének (az ő írói működésének) egyfajta rehabilitációját vagy még inkább újrafelfedezését segítette elő. A színésznő életútja tehát ugyancsak releváns a kötet szempontjából, hisz teljesebbé teszi Kosztolányi nevezett alkotói korszakáról kialakult képünket. És már csak azért is fontos Harmos markánsabb szerepeltetése, mert különben a korai „fruska-szerelem”, Lányi Hedda „elvinné a show-t” a hányattatott sorsú naplófeljegyzésekkel.

A levélszövegek közlése is említést érdemel még, nevezetesen a szövegközlést követő apparátus logikai felépítése, a tárgyi jegyzetek tudományos újdonságai és az olvasóbarát szempont figyelembevétele. Az adott levél sorai után minden esetben a kéziratleírás, valamint a lelőhely megadása következik, jelezvén, hogy az adott dokumentumot hol közölték, illetve közölték-e már egyáltalán vagy pedig publikálatlan. Itt találhatjuk azoknak az aukciós katalógusoknak is a hivatkozásait, melyekben a sajtó alá rendező ismeretlen Kosztolányi-levelekre bukkant. Ezután olvasható a szövegkritika, majd végül a tárgyi jegyzetek. Utóbbiak rendkívül alaposak, és sok friss adattal is szolgálnak. Az Arcanum adatbázisai kulcsszavas kereséssel napjainkban már pillanatok alatt dobnak fel olyan, mára elfeledett lapokban lapuló kis cikkeket, melyek a filológusoknak igazi csemegéket szolgáltatnak. Talán érdemes lenne a korábbi forrásjegyzékeinket is frissíteni az Arcanumos módszerrel, hiszen a 2000-es évek elején még csak az alig kisilabizálható mikrobetűs mikrofilmekre hagyatkozhattunk, ha a korabeli sajtóban keresgéltünk.

A tárgyi jegyzetek azonban nemcsak újdonságokkal szolgálnak, hanem lényegében összegzik is eddigi filológiai tudásunkat Kosztolányi megadott éveiről. Sárközi támaszkodik a máig bezárólag megjelent szakirodalomra, a többi kritikai kiadásra és a meglévő forrásjegyzékekre, Réz Pál, Dér Zoltán és mások kutatásaira és szövegközléseire, valamint az általam írt életrajzi monográfiára is, ami még a 2017-es állapotot tükrözi.

Mindezeken túl a kortársak levelezése is számos forrásanyagot szolgáltat, nem utolsó sorban Csáth Géza összegyűjtött leveleinek (sajnálatos módon „csak” e-book formátumú, és nem nyomtatott) kiadása (lásd Csáth Géza egybegyűjtött levelezése. Szöveggond., jegyz.: Molnár Eszter Edina – Szajbély Mihály. Budapest, 2022, Magvető). Természetesen a filológiai labirintusnak soha nincs vége, és mindig lehet (és talán kell is) újabb és újabb kiegészítéseket tenni. Ebben a szellemben „kekeckednék” – elvégre kritikát írok, nem dicshimnuszt – egy-két, találomra kiválasztott tárgyi jegyzet ürügyén: 1909-ben, amikor Kosztolányi Párizsban járt, a Rue Monge 33. szám alatt lakott, és ez lesz majd Esti Kornél lakcíme is az 1933-as regényben. Miután másutt is utal a sajtó alá rendező Esti-novellára, a vonatkozó leveleknél (párizsi tartózkodás) ugyancsak célszerű lett volna megemlíteni a sajátos koincidenciát (lásd pl. 268-as levél, 176. o.). A Chat Noir meglátogatása esetén pedig nem hagytam volna ki az utalást az ikonikus előd-kabaréra (1909-ben már nem létezett a Rodolphe Salis által alapított eredeti mulató, ám annak hagyományát felelevenítendő nyitottak újra, azonos névvel, 1907-ben), ahova a párizsi bohémek jártak (Verlaine, Rimbaud, Debussy, Satie, Toulouse-Lautrec stb.), miután Kosztolányiék főként ezért a kulturális miliőért és örökségért zarándokolhattak oda. Amikor egy Csáth Gézának szóló levélben függönybe szúrásra céloz az író, mely mögött valaki ott áll, akkor lehet, a Hamlet-utalást is megneveztem volna a tárgyi jegyzetekben (321. o.). Azt azonban kifejezetten hiányoltam, hogy az 1913. júniusi levelek esetén (582–584. o.) nem jelezték a szerkesztők, hogy a Kosztolányi-házaspár nászútra indult (csak a 479-es levél utal „körutazásra”, 585. o.), és hogy az író ekkor több cikkben is beszámolt az egyes állomásokról, melyeket később más szövegváltozattal Tinta című kötetében publikált. Krúdy és Kosztolányi kapcsolatának taglalásakor (a 492-es levélhez fűzött jegyzetekben, 608–609. o.) a Rothermere-díj csak érintőlegesen kerül elő, és nem vezetődik be, így a történetet nem ismerő olvasó nem értheti meg az összefüggéseket; valamint a Gárdonyi Gézával foglalkozó pótlásban sem kerül elő az Új Nemzedékben megjelent interjú, és a Magyar Írók Nemzeti Szövetségében való szerepvállalás ügye ([Kosztolányi Dezső]: Gárdonyi Géza üzenete a magyar iróknak. Látogatás az egri költőnél. Új Nemzedék, 1919. okt. 9., 5. o.).

Ugyanakkor minden könyv megírásának (és minden recenziónak is!) véget kell vetni egyszer. A filológiai útvesztőkben nem eltévedni kell, hanem egy alkalmas pillanatban megállni, és nem csalinkázni be több és több zsákutcába. Sárközi Évának megvan a hajlama arra, hogy mindent felkutasson (mondom mindezt „rokon lélekként”), de az 1908 és 1913 közötti évek levelezését közreadó kötetben ennek a csábításnak jelentős részben megálljt tudott parancsolni.

Meglátásom szerint néhol hosszabb az idézet a kelleténél, olykor eltérünk a tárgytól is, de mindez nem lépi át azt a szintet, ami zavarná az olvasót. Megértem például, hogy Velence leírását hosszabban idézzük (81. o.), a jegyzetekhez fűzött lábjegyzetek logikáját is elfogadom. De Kis Mariska kilétének azonosításakor miért kell az egyértelműen kizárható testvérhúgnál is elidőzni (244. o.), vagy miért kell a Lányi Hedda-féle napló közlésének bevezetésekor külön jegyzetben jelezni Kosztolányi Dezső születési dátumát (639. o.)?

Zárásként csak ismételni tudom: komoly munkával akad dolgunk, ha kézbe vesszük a Kosztolányi kritikai kiadás legfrissebb kötetét, és erős csábítást érezhetünk arra, hogy (a magam részéről újra) belevesszünk a Kosztolányi-filológiába. Az író személyisége, magánéletének izgalmai, a korszak divatja és mindennapi szokásai, az irodalmi élet működésmódja mind rabul ejthet, és hajlamossá tehet a mindennapokból való kiszakadásra. Talán ez is adja ennek a szakmai feladatnak a szépségét: miközben sajtó alá rendezünk, ott és akkor élünk a Nyugat nagyjaival, a 20. század eleji bohémekkel. Ha a kritikai sorozat folytatódik, többek között az is küldetése lesz, hogy ezt a „lenézett passziót” újra a társadalmi értékrend valamely magasabb polcára helyezze.