Ha elfogadjuk, hogy van egy nagyobb erő által kiválasztott nép az emberiség történelmében, akkor azok nem az amerikaiak, hanem egyértelműen a zsidók, akiket részint persze pont bibliai kitüntetett pozíciójuk miatt, vallási okokból üldöztek sokszor a régmúltban és a huszadik században. A diaszpóra fogalma a Római Birodalom elleni sikertelen lázadások során vált ismertté, mely eredeti értelmében a zsidóság szétszóródását jelentette szerte a világon a második-harmadik századdal kezdődően.

Erre egyfajta történelmi reakcióként indult meg a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején a cionizmus mozgalma vagy ideológiája, mely mintegy válaszolt arra a kérdésre, hogy zsidónak lenni egy valláshoz vagy egy etnikumhoz, nemzethez tartozást jelent-e. A zsidó identitás tudatosítása és felébresztése Izrael első világháború utáni újjászervezését eredményezte, melynek keretében buzdították a világszerte szétszóródott zsidóságot, hogy újra települjenek le az őket megillető földön. A nagy visszaköltözés korszaka pedig egybeesett a náci hatalomátvétellel, a második világégéssel és a holokauszttal. Így a két fő történelmi eseménysorozat, illetve szereplői nyilván reflektáltak egymásra (melynek egyik fő állomása Adolf Eichmann jeruzsálemi pere 1961-ben).

Arnon Goldfinger művének is tulajdonképpen a diaszpóra és a cionizmus a fő témája. Furcsa lehet, hogy A lakás csak most, négy-öt évvel izraeli és német premierje után kerül bemutatásra nálunk, pedig fontos és izgalmas alkotásról van szó. A lakás többek között a Jeruzsálemi Filmfesztiválon nyerte el a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat, de 2012-ben Tribecában is jól szerepelt, és bejárta a világot. Jelenléte fontos, mert egészen más megvilágításba helyezi a zsidók és a nem-zsidók kapcsolatát, melyet leggyakrabban a haláltáborok és a holokauszt-emlékezet kapcsán szokás tárgyalni. Arnon Goldfinger dokumentumfilmje jó példa arra, hogy a múlt kutatása olyan ajtókat nyithat meg, melyek mögött nagyon meghökkentő dolgok rejtőzhetnek családunkkal, identitásunkkal kapcsolatban.

Arnon Goldfinger A lakása kiválóan illeszkedik a kortárs, erősen szubjektív dokumentumfilmek közé. Akár a Sherman’s March, a Shoah vagy akár a tavalyelőtt bemutatott A Föld sója dokuk alkotói, úgy az izraeli rendező is személyes élményeiből, konkrétan családja történetéből indul ki, és nemcsak a történelmet, ősei és a történelem kapcsolatát tárja fel, hanem saját álláspontját is rögzíti, dokumentálja viszonyát a témához.

A lakás története, avagy a nyomozás Arnon Goldfinger nagyszülőjének, Gerda Tuchler halálával, illetve az ezt követő „lomtalanítással” indul a hölgy tel-avivi lakásában. A rendező rokonaival az idős hölgy holmijai közt válogat viccelődve, mely triviálisnak tűnő képsorok nagyon is frappáns és fajsúlyos dokumentumokként beszélnek arról, hogy a fiatal generációnak már nincs közvetlen kapcsolata sem a cionizmussal, sem a második világháborúval, sem a holokauszttal. Van, aki még a nagymama, dédmama születési dátumát sem tudja megmondani, pedig Gerda Tuchler szép kort megélt, majdnem száz évesen hunyt el.

Ekkor akad rá Arnon Goldfinger érdekes és felkavaró cikkekre, információkra, képekre, melyek tanúsága szerint nagyszülei, az egyébként elkötelezett cionista újságíró, Kurt Tuchler és Gerda igen jó viszonyt ápoltak még a második háború után is a náci Leopold von Mildensteinnel, aki többek között Adolf Eichmann elődje volt az SS-ben, s nem mellesleg sikerült ilyen-olyan ürügyekkel kibújnia a felelősségre vonás alól. (Bizarr módon még a Coca-Cola Company-nél is dolgozott vezető pozícióban.) Ezután kezd el nyomozni a rendező édesanyja, Hannah segítségével, persze nem kevés félelemmel, hiszen csak sejtik, mit rejt a múlt sötét kazamatája.

A lakás tulajdonképpen izgalmas krimi, nem is annyira a dokumentumfilmekkel, hanem akár Constantin Costa-Gavras Music Box című politikai drámájával rokonítható. Jóllehet, a közepén kicsit leül a cselekmény, de ez csak pár jelenetet jelent, melyekben a rendező nem tudja tovább fokozni a feszültséget, hanem csak körbe-körbejárja Leopold von Mildenstein sztoriját a németországi részeknél. Persze később belátjuk, hogy miért kellett elidőzni ezeknél az epizódoknál. De amúgy összességében Arnon Goldfinger alkotása lebilincselően izgalmas sztori, együtt izgulunk a rendezővel, illetve édesanyjával, hogy milyen hajmeresztő tényre derül még fény családjuk múltjával kapcsolatban. Nagyon szép íve van tehát a történetnek, melyet a valóságból és anya és fia nyomozásából rakott össze Arnon Goldfinger.

Ám az említett németországi részekre sem lehet panasz persze. Utólag megértjük, miért volt szükség ennyit beszélgetni a történtekről. Hiszen A lakásban nagyon fontos mozzanat lesz az, amire csak kevés dokumentumfilm képes: változást előidézni. Igen kevés filmalkotást tudunk felsorolni a filmtörténetből, melyek tényleg befolyásolták a történelem vagy egy ember életének alakulását. A tavalyi Citizenfour például ilyen, és bár nem olyan nagyvolumenű, de A lakás is ide sorolható. Igaz, azért felmerül a kérdés, hogy mennyire etikus az ártatlan, apja múltját eddig másképp ismerő Edda Milz von Mildensteint ilyen idős korában szembesíteni azzal, hogy milyen volt valójából Leopold von Mildenstein. De szerencsére azért Arnon Goldfinger nem esik túlzásba, és megfelelően tapintatos marad. Illetve inkább csak azért provokálja von Mildenstein lányát, hogy maga is közelebb jusson nagyszülei titkához. Ennek ellenére mégis nagyon érdekes látni, hogy ki-kipattannak valóban évtizedekig elhallgatott információk, melyekről még az együtt élő házastársak sem beszéltek. Nem lehet könnyű egy népirtó rezsim tagjával közösséget vállalni, még nehezebb annak gyermekének lenni.

Persze amúgy Arnon Goldfinger a legnagyobb tisztelettel kérdezősködik, és meg kell jegyezni, hogy A lakás hangvétele sem vérkomoly, drámai. Az izraeli rendező elkerülte a témához társított tragikus hangnemet, és laza humorral adja elő a nyomozást, s igyekszik a töltelékjeleneteket is iróniával komponálni. Egyik képsorban például Gerda Tuchler, a nagymama bőröndjei kerülnek elő egy látszólag kicsi szekrényből. Aztán persze Arnon Goldfinger előtúr vagy harminc táskát, és elénk tárul, hogy abban a szekrényben bizony lakni is lehetne. Triviális megmozdulások ezek, de a téma komolysága ellenére meg tudta őrizni humorérzékét a rendező.

A lakás így simulékony könnyedséggel rajzolja fel, milyen kapcsolat áll fenn a nagy történelem, a mikrotörténelem és az egyén személyes élettörténete között. Arnon Goldfinger művét az a posztmodern gondolat hatja át, hogy a történelem nem valamilyen lineáris folyamat, nagy narratíva, hanem a hétköznapi ember magánakcióit vizsgálva új tárlatok nyílhatnak meg. A konvencionális történelem szerint náci és zsidó úgy állnak szemben egymással, mint elnyomó és elnyomott, rossz és jó. Ez a kétpólusú világkép árnyaltabbá válik, ha az egyes emberek élettörténete egyenrangúvá válik a világtörténelem nagy eseményeivel.

Emellett A lakás arra is rávilágít, hogy az ideológia és az egyéni vágyak között milyen feszültség áll fenn. A bevágott képekből, archív felvételekből az világlik ki, hogy az emberek közt szövődő kapcsolatok még egy ilyen kényes téma esetében is bizony felülírhatják az ideológiát. Az ideológia így még mesterségesebbnek, még üresebbnek tűnik, hiszen ha egy náci zsidókkal barátkozik, az az egyik leginkább szubverzív tény, amire csak kutató rátalálhat a történelem sötét zugait vizsgálva. Az ideológia konstrukció, melyet az érdekcsoportok felhasználhatnak hatalmi célokra, egyéni előrejutásra. Arnon Goldfinger is tulajdonképpen erre hívja fel a figyelmet nyomozásával, s azt a kérdést teszi fel, hogy Leopold von Mildenstein csak elvtelen báb volt, ravasz köpönyegforgató vagy pálforduláson átesett mártír. Ezek a szerepkörök váltakoznak az interakciók során, és mindinkább láthatóvá, tapinthatóvá válik az ideológiák hamissága.

S nagyon fontos Arnon Goldfinger rendezői személyisége mellett az alkotó mint kérdésfeltevő, kétségbe esett karakter is. Goldfinger A lakásban azt is dokumentálja, hogy ő mint egyén milyen ideológiai áramlatok metszéspontjában áll. Álláspontja a témával kapcsolatban már abból a mozzanatból is érzékelhető, hogy nyomozni kezd. Mint zsidó, mint a cionista Kurt Tuchler örököse, a rendező képtelen elfogadni, hogy nagyszülei egy náci tiszttel álltak jó barátságban. Megpróbálja értelmezni az újságcikkeket, a fotókat, csalások, félreértések után kutat. Ezzel pedig megjeleníti az ideológiák működésmódját is, hiszen az is egy ideológia (vagy ellen-ideológia) munkájának eredménye, hogy nem tudja elfogadni az objektív dokumentumok, bizonyítékok által közvetített tényeket. Makacs nyomozása, a film elkészülte is ideológiák működésének lenyomata. Akár tudatosan, akár öntudatlanul törekedett ennek megmutatására Arnon Goldfinger, A lakás ebből a szempontból is páratlanul érdekes alkotás.

Emellett nagyon izgalmas a dokumentumfilm azért is, mert megmutatja mind a rendező személyén keresztül, mind rokonai szemszögéből az egyes generációk viszonyát a történelemhez, a közelmúlthoz és saját identitásukhoz. S itt tulajdonképpen Jan Assmann kulturális és kommunikatív emlékezet fogalmai merülnek fel. A kulturális emlékezet régmúlt korszakokra vonatkozik, végső soron történelmi emlékezetnek is nevezhetnénk, hiszen a generációk, akik közvetlenül tapasztalták meg az adott eseményeket, már nem élnek, vagy legfeljebb egy-két matuzsálemkorú szemtanú van jelen. A kommunikatív emlékezet ezzel szemben olyan, száz évnél nem régebbi, közelmúltbeli történésre vonatkozik, melyet még viszonylag nagy számban megtapasztaltak a velünk élő idősebbek. Éppen ezért a kommunikatív emlékezet lezáratlan, formálódó, alakulóban levő múltértelmezésnek tekinthető, mely épp a szemtanúk különböző perspektívái miatt többértelmű. Avagy a kulturális emlékezet tárgyáról van egy viszonylag stabil, kialakult konszenzus, legalábbis addig, amíg egy történész kutatása nem tár fel valamilyen fordulópontot jelentő tényt, a kommunikatív emlékezet viszont dinamikus, folyamatban levő, egymásnak ellentmondó interpretációk versengését jelöli.

Az 1956-os forradalom, a Kádár-rendszer vagy a 9/11 még olyan történelmi korszakok/események, melyekkel kapcsolatban sok az egymással vitatkozó vélemény, tanúságtétel. Azonban az első és második világháború, illetve a cionista mozgalom kibontakozása, a zsidók izraeli visszatelepülése már a kulturális és a kommunikatív emlékezet határán vannak, mint arról A lakás is tudósít. A szemtanúk (Kurt és Gerda Tuchler) kihalóban vannak, a fiatalabb generáció (ide sorolhatók még az 1930-40-es években születettek is) már csak a múlt értelmezésével (szüleik álláspontjával, történeteivel), de közvetlenül a történelmi múlttal nem találkoztak. A film elején a Goldfinger generációjába tartozó rokon férfiak és nők csak nevetnek Gerda Tuchler tárgyain, megőrzött újságcikkein, a diaszpóra és a cionizmus narratíváinak ők már nem lehettek főszereplői.

Ezért is fontos feladat, amit Arnon Goldfinger felvállalt A lakással, hogy újra mozgásba hozza a lassan tufává dermedő múlt lávafolyamát. Nemcsak azért, mert új megvilágításba helyezi az antagonisztikus ideológiák, oldalak kapcsolatát, hanem a náci ideológia természetére is rávilágít Leopold von Mildenstein és Tuchlerék baráti viszonyának feltérképezésével. A nácizmus ennek fényében még inkább konstrukciónak tűnik, mely a von Mildenstein-félék számára csak egy belépőkártya volt a kiváltságosok körébe, azonban, mint azt Arnon Goldfinger nagyszüleinek és az ex-náci tisztnek a barátsága mutatja, feltehetőleg nem mindenki hitt benne teljes mellszélességgel, nem ragaszkodott hozzá következetesen.

A lakás tehát rendkívül érdekes dokumentumfilm a személyes emlékezésről és a múltkutatás fontosságáról. Frappáns, humoros, krimiszerű szerkesztése csak az utolsó pár jelenetben bicsaklik meg. Legalábbis a lezárás, a zárókép túl didaktikusra sikerült, jóllehet, persze egy ilyen személyes dokumentumfilmnél felettébb fontossá válik a személyes viszony hangsúlyozása az utolsó képkockáig. De itt ez a mozzanat szükségtelen volt, mert míg a fikció és a realitás kéz a kézben jártak a játékidő nagy részében, addig ez az utolsó momentum manírosan mesterkéltté teszi Arnon Goldfinger dokumentumfilmjét. Ez persze nem ront az amúgy impozáns összképen, A lakás nagyon ajánlott, sokrétű alkotás, örvendetes, hogy végre eljutott a magyar mozikba.

A lakás (Die Wohnung)

Színes, feliratos, izraeli-német dokumentumfilm, 97 perc, 2011

Rendező: Arnon Goldfinger

Forgatókönyvíró: Arnon Goldfinger

Operatőr: Philippe Bellaiche, Talia Galon

Zene: Yoni Rechter

Producer: Arnon Goldfinger

Vágó: Tali Halter Shenkar

Szereplők: Arnon Goldfinger, Kurt Tuchler (fénykép), Gerda Tuchler (fénykép), Hannah Tuchler, Edda Milz von Mildenstein, Leopold von Mildenstein (archív felvételek)

Bemutató: 2016. április 28.

Forgalmazó: Cirko Film

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!