film / film

Úgy tűnik, még mindig van Amerikában olyan fiatalkorú, akiről Larry Clark nem készített filmet. A Kölykökben (1995) a New York-i elanyátlanodott gördeszkás gyerekek, akik a HIV vírust adogatják ide-oda, a Genyában (2001) a lézengő fiatalok közötti erőszakos hierarchia, a Ken Park-ban (2002) pedig a felnőttek által elnyomott srácok kerülnek terítékre. S most itt a legújabb Clark-opus, a Külvárosi Rockerek.

Antal Nimród hollywoodi stúdiófilmje az első hazai Titanic-os vetítésen elég vegyes fogadtatásra talált. Legtöbben örömmel nyugtázták, hogy hazánk fia a közönségfilmek fellegvárában forgathatott, és egy kommersz filmben is lehetősége nyílt kipróbálnia magát. Mások meg húzták a szájukat, hogy ez azért nem ugyanaz a szint, mint a Kontroll.

Baljós sejtetés, komor színekkel festett, kaotikus és kiszámíthatatlan világ. Akik ismerik David Fincher eddigi rendezéseit, akár otthon is érezhetnék magukat ebben a miliőben. Annál is inkább, mert a rendező a Hetedik után a Zodiákusban ismét egy ördögi gyilkológép nyomába meneszti filmje főhőseit. A soha be nem azonosított sorozatgyilkos igaz történetét feldolgozó mozi első fél órájában talán még gyanút sem fog a néző. Hiheti, hogy hasonlót kap, mint amit Finchertől már megszokott és megszeretett a Végső megoldás: Halálban, a Játszmában, vagy a Harcosok Klubjában.

A kortárs spanyol filmesek kivételes érzékenységgel képesek a magánéleti problémákhoz nyúlni. Daniel Sanchez Arévalo első filmje ezt a vonalat viszi tovább, akár Almodóvár, rendkívül szimpatikusan, egy késhegynyivel komolyabb-szomorúbb hangvételben, bár kicsit kevesebb szex-szel és traviparádéval, ugyanakkor a nemiség és a homoszexualitás görcsök nélküli, könnyed, „spanyolos” kezelése itt is üdítő.

A számmisztika olyan, mint az Óriási Zöldeskék Kanegér: ha hinni akarsz benne, fogsz is. Semmivel sem rosszabb egy hercig prímszám a Kanegérnél, a Loch Ness-i Szörnynél, vagy a horoszkópnál. És ha már az életünket kötnünk kell valamihez, miért ne a 23-hoz kössük?