bezár
 

film

2007. 08. 29.
Fekete Dáliák
3 variáció egy bűnesetre: Betty Short emléke, Ellroy regénye, De Palma filmje
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fekete Dáliák Pedig milyen jól nézhetett ki papíron! Brian De Palma rendezi James Ellroy regényének filmváltozatát, a kamerát Zsigmond Vilmos felügyeli, főszerepben tehetséges ifjú színészek.
De Palma ugyan nem feltétlenül az ideális jelölt egy Ellroy-féle komplex hard-boiled krimi megfilmesítésére (első blikkre jobb választásnak tűnt az eredeti rendező, David Fincher, vagy esetleg a rendőrös témákban, nihilben, perverzióban és szexuális feszültségben erős William Friedkin), de végül is a Halál a hídon rendezője nem csak Hitchcock, hanem a film noirhoz közel álló Howard Hawks legjobb tanítványa is, ráadásul szakmai felkészültsége, virtuozitása és rátermettsége megkérdőjelezhetetlen. Tud egyet s mást a bűn és szex mibenlétéről, többször dolgozott együtt a zseniális operatőrrel stb.

Bűn és szexEllroy kiváló, de nem feltétlenül tökéletes regénye felől nézve a film nem rossz, csak sajnos nem elég jó. Eleve nehéz a főszereplőkben felismerni a regény alakjait. Felnőnek a feladathoz (Eckhardt nem nagy tévedés Blanchardként, Hartnett meglepően jó a rá alig emlékeztető Bleichert szerepében, Johanssont is meg lehet szokni egy idő után), de attól még érezhetően hibádzik valami a szereposztás táján.

Aztán biceg egy kicsit a forgatókönyv is. A szerző, Josh Friedman drámaíró eddig csak a felejthető Láncreakción és a zavarba ejtő Világok harcán dolgozott – nem a legjobb ajánlólevelek. Ellroy regényeit filmre ültetni embert próbáló feladat, nem véletlenül kapott Brian Helgeland és Curtis Hanson Oscart a Szigorúan bizalmas szkriptjéért: A Fekete Dáliánál jóval összetettebb történetet (tulajdonképpen annak kvázi-folytatását) a szerző világához hűen, a cselekményhez maximálisan kötődve adaptálták, ami komoly teljesítmény, hiszen Ellroy regényei többnyire három fő cselekményszálat, több főszereplőt és mellékszereplők illetve kevésbé fontos szálak tömegét mozgatják. A néhai Robert Altman nagyon rossz hangulatában, szatíra és improvizálás helyett fekete humorral operálva elkészíthette volna egy ilyen könyv „egy-az-egyben” adaptációját. Sokszereplős, sötét hangulatú tabló lett volna a végeredmény – egy újabb, jóval hosszabb Gosford Park, Agatha Christie világa helyett Raymond Chandler és Dashiel Hammett univerzumában.

Szóval Friedman korrekt, de nem éppen virtuóz munkát végzett. A cselekmény követhető, csak erősen figyelni kell (tegyük hozzá, az Ellroyból kedvező reakciókat kiváltó 3 órás rendezői változatban talán Friedman munkája is értékelhetőbb). A tömörítés miatt sok minden kimarad vagy megváltozik a regényhez képest (különösen Blanchard halálának eredeti változatáért kár), ám ez szükségszerű. (A példaként említett Szigorúan bizalmas „éppen csak” az eredeti, regénybeli bűnösök személyét változtatta meg a harmadik fő cselekményszál teljes elejtése miatt.)

Josh Hartnett és Scarlett JohanssonA Fekete Dália középszer felé tendálása miatt a fő bűnös azonban semmiképpen sem Ellroy, Friedman vagy a főszereplők, pláne nem az operatőr. Brian de Palma, a rendező szúrta el a dolgokat, ha nem is nagyon. Vizuális vonalon persze jól teljesít (ha csak ezen és Zsigmond Vilmos munkáján múlna a film sikere, a Fekete Dália minden díjat besöpörne), a történetet is el tudja mesélni, ám a hozzáállása (és a szerepválasztásai, de ezt már említettem) kinyírja azt, amiről Ellroy prózája szól.

De Palma folyamatosan rájátszik a film noirra, akárcsak Hitchcockra szokott más (jobb) filmjeiben, ami komoly hiba. Ellroy íróként feleennyire sem koncentrál a chandleri-hammetti hagyományokra, sőt, alapvetően a valóságból indul ki (olyannyira, hogy a szabadidejében mások regényei helyett régi bűnügyek dossziéit szokta olvasgatni). De Palma viszont semmi pénzért sem mondana le arról, ami más műveit gyakran olyan jóvá teszi: annak hangsúlyozásáról, hogy ez bizony film, nem a valóság. Stilizáltak vagyunk ezerrel, és a jelenetek között úgy vágunk, mint a negyvenes évek krimijeiben (vagy éppen a Star Wars filmekben) szoktak, és a nyomozó még szex után is felrakja a fejére a puhakalapot, miközben cigizik, és hozzuk a szokásos, bonyolult kameramozgásokat. Még véletlenül se jusson szegény néző eszébe, hogy nem sztárokat néz egy nagy költségvetésű hollywoodi filmben!

Mindez Ellroy és a közönség szempontjai mellett azért is hiba, mert a Fekete Dália elsősorban nem regény vagy film, hanem egy szerencsétlen, kezdő színésznő gúnyneve. Azután kapta, hogy egy elhagyott telken rátaláltak a testére, amelyet korábban kivéreztettek, kibeleztek és kettévágtak, arcába pedig késsel torz vigyort vágtak. Ellroy sem volt kíméletes Elizabeth Short, a kezdő színésznő emlékével, igaz, neki jó kifogása van: az áldozat alakjának felhasználásával saját emlékeit és zavaros érzéseit akarta kiírni magából, melyek gyilkosságban elhunyt anyjához fűzték.

Mia Kirschner mint Elizabeth ShortA film középpontjában viszont nem a Fekete Dália áll, hanem egy nyomozó, és De Palma rendezői attitűdjének köszönhetően még az is kétségessé válhat a rosszul informált nézőben, hogy egyáltalán létezett-e valaha ez a filmben néha feltűnő, irreális lény – Elizabeth Short, akit fekete haja, sötét ruhái és a Kék Dália című film (írta: Raymond Chandler) miatt a sajtó utólag Fekete Dáliának keresztelt. Bizony, létezett, és – amennyire ezt utólag meg lehet állapítani – nem volt könnyűvérű, nem volt prosti, nem járt leszbibárba, nem szerepelt pornófilmben, nem élt különösebben veszélyes életet. (Talán a rendező hozzáállásáról tanúskodik az is, hogy a filmjében látható ál-próbafelvételek kapcsán egy interjúban megjegyezte: Fekete Dália szerepet kapott néhány fekete-fehér filmben. Ez nem igaz, Betty Shortról a mai napig nem sikerült még próbafelvételeket sem fellelni, bár ez a legenda is tartja magát, és néhány rá hasonlító statisztában már ráismertek a téma iránt érdeklődők.)

Érzéseim szerint a rendszeres alulértékelt Friedkin kellett volna ide. A Portyán képi világa és a rendező realizmusra törekvésre hozta volna mindazt, amit a szerző a regénnyel közölni akart (Friedkin Al Pacinóval készült, nagyot bukott thrillere érdekes módon szintén valós bűneseteken alapuló regényt dolgoz fel). Megkaptuk volna a vágyott realizmust (ami már rögtön a film elején, az utcai verekedésnél erősen hiányzik), és kézzelfoghatóvá vált volna a szereplők megszállottsága.

A Fekete Dália tehát nem kifejezetten rossz, de félrecsúszott film, amely nem ér fel az elvárásokhoz. Nem szültek egeret a hegyek, csak éppen egy hercig külsejű, lomha elefántnál többre sem tellett a nagy erőlködésből. Az a bűneset, amelynek lehetséges gyanúsítottjai között Orson Welles neve is felbukkan, többet érdemelt volna.
nyomtat

Szerzők

-- Orosdy Dániel --


További írások a rovatból

Csáki László: Kék Pelikan
Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
Interjú Vermes Dorkával az Árni című első nagyjátékfilmjéről
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem

Más művészeti ágakról

irodalom

Závada Péter: A muréna mozgása, Jelenkor, Budapest, 2023.
Az év ódaköltője 2024 pályázat eredményhirdetése
Komáromy Bese Soha jobban című darabjáról
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés