irodalom / gondolat
2012. 02. 15.
Tavaly volt 30 éve, hogy megjelent Petri György Örökhétfő című szamizdat verseskötete. A belső borítón legalábbis ez szerepel: 1981. A magam részéről azonban kissé talán ünneprontva ülöm meg most ezt az évfordulót, utólag…
2011. 12. 28.
Kemény István 1980 és 2006 között írott verseit, Állástalan táncosnő címmel, szigorú kronológiai elrendezésben, egy kötetben, közel 500 oldalon foghatja kezében az olvasó. E gyűjteményes megjelentetést nem csupán az indokolja, hogy a költő idén ünnepelte 50. születésnapját, hanem az is, hogy mostanra egy fiatalabb költőgeneráció egyik legtöbbször emlegetett előképévé vált, s így Szijj Ferenc versválogatása, A nereidák délutánja után, újabb vezérfonal-jelentőségű életmű – legalábbis annak túlnyomó többsége – olvasható egyben.
2011. 12. 23.
Midőn ezt írtam... tél volt és csend, stb. Azért kezdem így, mert szolgálati bejelentéssel tartozom a nyájas olvasónak: nevezetesen, hogy ebben a rovatban most utoljára szólítom meg, s ha a lantot nem is, a partitúrát letészem. Korántsem hozom ezzel könnyű helyzetbe leendő utódomat, mivel minél sanyarúbb lesz (értsd: minél sanyarúbbá teszik) a magyar kultúra sorsa, annál nehezebb dolog lesz (igaz, egyben annál heroikusabb is) lapszemlét írni - már hogy tudniillik, jelenleg még az sem biztos, hogy lesz egyáltalán miről. Ezért is következnek alább e kissé rendhagyó sorok.
2011. 12. 09.
Az L. Simon László által szervezett Haza és haladás című konferenciát sok tekintetben nem lehet kontextusától megfosztva látni és érteni. Elsősorban azért nem, mert a konferencia célja is egy bizonyos kontextuskeresés és -találás volt, amennyiben az identitás, a nemzeti identitás, kultúra és közösség tematikája, illetve az ezekről való beszéd, ezen fogalmak újraértelmezése önkéntelenül és jellegéből fakadóan kontextust, kontextualizálást kíván.
2011. 12. 07.
Amikor meglátogattam Ottót és Jutkát a Homokvárban, hogy újra megnézzem a semmis kis ragasztásokat, a teapapírra írt, rajzolt verseket és a festői önarckép-sorozatot, mert azt mondtam, ezekről szeretnék írni, megint szóba került Hantai Simon, előkerült Hélène Cixous könyve, a nem ragasztott, de hajtogatott indigó, a kötény, a Rózsa-szín írás és a vakítóan fehér könyv lapjain előbukkanó levelek.
2011. 11. 24.
Tehát munkamódszert váltunk: ezentúl havi egy kiemelt folyóiratról beszélünk, a többiből pedig tallózunk. Így hát megújuló lapszemlénket az ábécésorban is élen álló, s mostanság amúgy is igen jó formában, egyenletesen jól teljesítő Alfölddel bikázzuk be.
2011. 11. 20.
"Akkor tehát folytassuk az ősznyitást", valami ilyesmivel gondoltam kezdeni, aztán az jutott eszembe, mennyire hiányoznak azok a gyönyörű, naiv évek, mikor még sajnáltam, hogy jön az ősz. Most meg élvezem, ahogy újra beindul az élet, ide-oda pattognak a mélek a gépen, innen oda és onnan ide kell rohangászni, lapzárták és zárthelyik mentén szerveződik a nap. Persze aztán amint mindez elkezdődik, már jön is a nyafogás, hogy nincs semmire idő, folyóiratot olvasni is csak lopva lehet. Márpedig Tom Sawyer óta tudjuk, hogy a lopott alma mindig finomabb. Most is csak biztos, ami biztos alapon ellenőrizzük, hogy picit azért nem kásás-e.
2011. 11. 08.
Most látom csak, hogy (ilyen se volt még) elfelejtettem bevezetőt írni. Persze, hogy elfelejtettem, hiszen fejben már hetek óta készen áll a közhely bejelentése: tudniillik, hogy ősz, hogy szeptember, hogy felpezsdülő irodalmi élet, hogy na akkor lássuk, most (úgymond) főszezonban ki mire képes. Hogy ez aztán az igazi megmérettetés. De ezt úgyis mind tudjuk, meg hát több értelme is lenne belecsapni a(z előttünk gőzölgő irodalmi) lecsóba. Minden kívánságunk így teljesüljön, már csapunk is.
2011. 10. 19.
A ma, szerdán nyolcvan esztendős John le Carré az a regényíró, aki hatvanas-hetvenes években írott kémtörténeteivel átrendezte a hidegháborús szembenállás irodalmát: a komoly irodalomban tilalom alá vont regény-típust művészi erényekkel és esztétikailag releváns jegyekkel ruházta föl. Az Agave Kiadó néhány év óta életműsorozattal áldoz a műfaj halhatatlan klasszikusának, így végre magyarul is olvasható a Smiley-trilógia, melynek utolsó darabja a Smiley's People (Smiley népe) Csapda címmel az elmúlt hetekben jelent meg.
2011. 10. 11.
Ha megkérdeznék tőlem (még jó, hogy nem teszi a többes számú általános alany), voltaképp miről is szólt az idei irodalmi nyár utolsó hónapja, avagy miről szólhat majd az elkövetkezendő időszak, bízvást arról beszélnék, milyen kevesen múlott, hogy e sorok helyett épp nem egy soron kívüli, búcsúztató lapszemlét írok a Jelenkorról. Erről szólna hát tényleg hátralevő (irodalmi) életünk ezentúl, a rémüldöző aggódásról, a megkülönböztetett figyelemről, hogy ez-e például (jelen esetben) a Holmi és a Műút utolsó száma? Így kell már mérnünk eztán a teljesítményt, hogy milyen búcsú lenne az éppen aktuális? Igyekszünk nem ilyen szemmel értékelni. Más kérdés, hogy valaha is menni fog-e még másképp.
