Műút 27.

Ficskuval kezd az idei nyár utolsó Műútja, jó tehát a felütés – mégha nem is igazán egyenletesen. A "Pitty-putty" költészeti funkciójának (mármint az olvasó halálra idegesítésén felül) megfejtését nálam műveltebbekre hagynám mindazonáltal. A folytatás viszont olyan kiváló, hogy gyorsan elszáll minden idegességünk, Czesław Miłosz Orfeusz és Eurüdikéje Gömöri György méltó színvonalú fordításában nemcsak a mostani, de az utóbbi idők Műútjainak is egyik legkiválóbb közlése. (Ilyen pillanatokban nyer értelmet a lapmottó: "Úton lenni boldogság."). "Emlékezett szavára: „Te jó ember vagy”. / Nem nagyon hitt ebben. A lírikusok, általában, / Ezt tudta jól: hideg szívűek. / Szinte feltétel ez. A művészet tökélyét / Cserébe kapja az ember ezért a bénaságért."

Lennénk persze azért, legalább a folytatásban elégedetlenebbek, de nem áll módunkban, Bajtai András verse (Ébredések) ugyanis egészen kiváló, mi több, szép. Az ezúttal inkább lírában erős számban öröm látni Takács Nándor (műutas) bemutatkozását. "...ezt nagyon elbasztuk, Ildikó", zárul András László verse (Húsz év múlva), de a költemény megszólítottját megnyugtatandó, jeleznénk, akad itt (szerzői részről) jóval nagyobb elbaszás is, például ha valaki használt (írói) néven publikál, mondjuk az 1919-ben született (és 1988-ban elhunyt) András Lászlóén.

Zalán Tibor három verse közül különösen az Ady-parafrázis érdemes említésre, nemcsak mert egyáltalán tud mit kezdeni a Kocsi-úttal, sőt, a rákövesedett mázsás kultúrhordalék dacára is eredeti bír lenni, hanem mert emellett egészen megrendítő is – merész húzás egészében idézni (minden egész eltörött stb.), mikor épp spórolni kéne a hellyel, mégsem állhatjuk meg: "olyan csonka ma / a hold mért vagyok néma / hova futsz velem // minden eltörött / az egész ha te voltál / olyan csonka ma // az éj sivatag / milyen szomorú vagyok / félig siralom // az éj rossz szekér / utána mintha jajszó / mély és szállna csönd // néma vagyok én / és ma minden részekben / és darabokban // és félig lárma / most minden láng ellobban / fuss csonka a hold" (Kocsiút-átirat). Turczi István versnyelve sem kevésbé kemény vagy szikár: "Rossz / perceket vonszolsz mióta már. Engedd el azt is, amit nem akarsz / megtartani, de tudod, hogy van és a tiéd." (Ryōkan szerint életünk). Még egy pillanatig visszatérve Zalánhoz: hogy mitől jó egy jól sikerült átirat, csak felerészben a Zalán-vers mutatja meg, másik felerészben (negatívan) az amúgy kiváló Tatár Sándor művei, melyek ezúttal, szerzőjük vitathatatlan tehetségét teljes mértékben mellőzve, bármily sértő is költőről ilyet mondani, már-már Varró Dánielt idézik ("Már minden hegy fölött / Kuss van, / A falombok között / Semmi se mukkan; / Nagy madár nem szól, se kis’ — / Bármit is mongyá’, / Meglásd, hogy mingyá’ / Kushadsz te is." - Holdkóros, éjjel, magába’).

Ami a prózát illeti: Verena Rossbacher regényrészlete (mészárlás.) inkább elveszi az ember kedvét a továbbolvasástól, mintsem hogy meghozná, Czéh Zoltán írásán (bár látszhatna) ezúttal mégsem látszik a szerzői rutin, mondatai helyenként kamaszos affektáltsággal csuklanak-döcögnek: "„Tévedtem.” Csoki megadó kézmozdulatára egy karkötő is elővillant. „Már itt se vagyok. Bocsi.” „Kérem.” „Biztos… elnéztem valamit. Pedig a házszám stimmelt… Hatodik emelet…" (Magyar hang) A prózaszekció becsületét végül Csabai László nagyszerű írása (Vendégségben nálunk) menti meg.

A kritikák közül kiemelkedik a két Tóth Krisztina Pixeljéről szóló (melyek közül Lengyel Imre Zsolté mintha szigorúbb – s ennyivel tán jobb is - lenne). S amiért még nem zárjuk sorainkat, az Seláf Levente A költészet nehéz című írása, amelyet semmiképp sem hagyhatunk említés nélkül. Első ránézésre ugyanis kicsinyes és balga dolog recenzióra felelni, Seláf azonban kérlelhetetlen, tiszta logikával, végig meggyőzően érvelve teszi mindezt, olyan bizonyító erővel amely utólag igazolja is a szokatlan gesztust, Seláf írása ugyanis az eredeti recenzió (Kovács Ilona, Írni a mondhatatlant, Műút 26., 2011. június) olyan súlyos tárgyi tévedéseit gyomlálja ki, amelyeket valóban nem is lett volna szabad szó nélkül hagyni.


Holmi, 2011/8.

Első ránézésre, minden történelmi és (hívjuk így) hazafias tisztelete ellenére is mit érdekelné az (átlag)olvasót Bibó István levelezése Bierbauer (Borbíró) Virgilnével és családjával, tanakszik a pökhendi szemlész, majd rögtön meg is érti, amint ezeket a végtelenül bájos és szívmelengető sorokat olvassa. S végülis egy irodalmi folyóiratot lapozgatván (éri a jócskán megkésett felismerés) talán helyenként el lehetne már tekinteni a régi, buta beidegződéstől, miszerint egy közreadott dokumentumnak folyton kell, hogy legyen valami önmagán túlmutató jelentősége is. Hiszen lám, az első levélből is csak annyit tudunk meg (már akinek ez újdonságot jelent), hogy Bibó István meglehetősen alultáplált volt. Mennyivel több okunk lenne viszont a fanyalgásra, ha "csak" új és új fejleményeket kapnánk kézhez a szerencsére amúgy is bőségesen kutatott bibói élet és pálya apró részletei közül, közben viszont – a direkte erre szakosodott kutatókat leszámítva – az égvilágon senki érdeklődésére sem tarthatna számot a kezünkben tartott impozáns összeállítás. Határozottan így a jobb. Még akkor is, ha elismervén a közhely tagadhatatlan igazságértékét, tényleg megárt a jóból is a sok, pláne, ha túl sok, elvégre is a 973. lap alján álló /"(Folytatása következik.)"/ szerkesztői megjegyzés inkább hat (főleg a tematikus szám keretein immáron túl is nyújtózva) fenyegetésként, mint kecsegtetésképp, bármily bűbájos is például a sorban utoljára következő Bibó-levél zárósora (groteszk módon mindössze pár sorral a Mein Kampf emlegetése alatt): "Virgil bátyámat és a gyerekeket soxor csókolom. Pistitől"

Talán elnézhető a fáradó olvasó néhány elnyomott ásítása, ha figyelembe vesszük, hogy Bibó István lektori jelentései éppen műfaji különbözőségük okán sokkal kevésbé apellálhat a laikus (s tán még a Bibó-kutatók) érdeklődés(é)re, mint a magánlevelek. A "köz" szempontjából fontosabb, a privát érdeklődés szempontjából pedig izgalmasabb ifj. Bibó István előadásának (Bibó István magyar önértelmezése és önkritikája) írott változata. Az írás nemcsak azért nyer pikáns aktualitást, mert napjaink hazai mentálhigiéniai helyzetére is bőven reflektál, hanem mert az olvasó önkéntelenül sem tudja nem az azóta kipattant Kertész-botrány sajátos fénytörésében olvasni a (Bonhoeffer nyomán megfogalmazott) gondolatot: "Mint ilyen /ti. az ostobaság – nygá/ elsősorban nem biológiai, hanem társadalmi jelenség, ostobának nem születik az ember, hanem azzá válik..." Hogy aztán a fent utalt Kertész cikkel ez a sor most éppen polemizál, vagy éppen a szerencsétlen fogalmazás mentségét példázandó volna citálható, már kinek-kinek saját szájaíze szerint eldönthető. Már ha nem éppen is-is, de talán ez az (ha szabad így fogalmaznunk) isissége az írás egyik legnagyobb erénye, közhelyes eljárás, mégis helytálló esetében a gondolatébresztő jelző használata. Ugyancsak érdemes elolvasni mindenekelőtt e dolgozat egészét is, továbbá (s nem kevésbé) Gyáni Gábor és Ludassy Mária írásait is, az Ádám Péter-fordította Tocqueville-levelekről nem is beszélve, melyek bár kissé kilógnak a konkrétabb vonatkozásban is e számba illő szövegek sorából, ettől még nem kevésbé érdekesek.

Ha abból indulunk ki (azaz egy frászt indulunk, mikor épp terjengős sorainkat illene már berekesztenünk), hogy így zárul a nyár a Műút és a Holmi számára, egyik szemünk bátran nevethet, hiszen valóban jó nyarunk volt, de nem kevésbé nevethet a másik is, elvégre ez volt a holtszezon, mostantól még ennél is jobbnak kell lennie. Márpedig a jóból vétetett soknál már csak az ugyanebből kapott kevés árt meg jobban. Örülünk tehát annak, ami van, azaz amíg van (a Litera Világnézeti Klubjának keretében megtartott Jelenkor-megmentő esten elhangzottak alapján a Holmi például az év végéig még biztosan van). Módosítsuk hát akkor jelen korunkhoz a szövegünk elejefelé (közvetetten) idézett Kerouac-szállóigét, mostanság ugyanis már így igazabb: ...lenni boldogság. Nos rajtunk aztán igazán nem múlhat, boldogok is vagyunk még egyelőre,

asszem.

Tartalom

Műút 27.

FIGYELŐ