bezár
 

Felhasználói adatlap

-- Nyerges Gábor Ádám --

felhasználói adatlapja

Nyerges Gábor Ádám által feltöltött cikkek:

A fontos dolgok és az aláfestő jelleg
Mindenekelőtt rögzítsük a fontos dolgokat: 1. Bérczesi Róbert, úgy hírlik, felülkerekedett félnyilvánosan megélt küszködésén a különböző szubsztanciáktól való függéssel, él és alkot és ez mindennél lényegesebb dolog. 2. A hovatovább a Guns 'n Roses (legfeljebb ilyen szempontból) legendásan lassan készülő Chinese Democracy albumával is vetekvően sokára összeálló harmadik Hiperkarma-lemez is megérkezett. Fontos rögzíteni a tényt, hogy ez a két pozitívum minden másnál fontosabb, az alábbiak ezek fényében legfeljebb másodlagos relevanciájú megállapításokként hathatnak. Mert hogy félreértés ne essen, mikor a későbbiekben kifejtem, hogy egyébként miért nem lelhető (én legalábbis nem leltem), sokkal több öröm a Konyharegényben.
Fültől lefelé haladva
Amikor talán 2-3 éve valamelyik magyar zenei portálon először olvastam a The Notwistről, méghozzá, hogy ők volnának "a német Radiohead", rögtön "a Kárpátok Maradonájára" (Gheorghe Hagi, román focista) asszociáltam. Meg szegény nyomorult jugoszláv indiánokra és persze Csorna saját, különbejáratú Charles Bronsonjára. Valószínűleg, ha nem szembesülök ilyen bájos képtelenséggel, ha meglehetős sztereotíp lelki füleim előtt nem képzelem el a rammsteini szigorral, nadrágtartóban sramlizva elharsogott vezényszavakat némi endékás ipari pittyegéssel aláfestve, úgy siklottam volna át (a) The Notwist munkássága fölött, mint a sicc. Óriási veszteség lett volna.
A giccs határán onnan
Nehéz volna vitatni, hogy kevés jobb dolog történt az utóbbi években könnyűzene terén, mint (a) The National feltűnése. Késhegyre menő vitákat lehetne és lehet is folytatni arról, hogy melyik a legjobb lemezük, a kritikai sikert meghozó 2005-ös Alligator vagy a zenekart a közönségsiker kapujába juttató 2007-es Boxer (szerintem amúgy, bár szoros versenyben, a még korai, kiforratlan sokszínűségében frenetikusat létrehozó 2003-as Sad Songs for Dirty Lovers). Akárhogy is, a 2010-ben megjelent High Violet, bár összességében jól sikerült, az együttes addigi pályája során először aggasztó jeleket kezdett mutatni. Hogy mik ezek a jelek és miért (különösen) fontosak 2013-ban, ez kiderül a továbbiakból.
A tortára kívánkozó hab
Az talán nem is kérdés, hogy az igazán népszerű előadók csak a Kárpátoktól bőven nyugatra bírnak olyan lelkes, úgy szocializálódott és (legfőképp) olyan tehetős rajongótáborral, amelynek nyugodt szívvel eladhatóak a ritka és kiadatlan felvételek, demok, b-oldalak, satöbbik gyűjteményei. Mivel Magyarországon idáig még nem jutott a kapitalizmus, a 30y Szentimentálé című lemezének sikerültsége ezúttal főként azon múlik: mennyire ismerte föl tulajdon kontextusát és mennyiben képes legitim nagylemezként működni.
A tervgazdálkodás előnyeiről
A 10 éves Kistehén zenekar azon látja a kiutat a jelenlegi kulturális-érték válságból, hogy még jobbat, még letisztultabbat, még kikristályosodottabb dolgokat csináljon, a minőség felé menjen el, ne a mennyiség felé. A Kistehén zenészei és környezete azt gondolja, hogy hosszú távon ez lehet csak életképes, és a közönség egyre éhesebb az igényes magas színvonalú, tartalommal rendelkező értékorientált dolgokra. (...)
Nem Settembrini, nem lasagne
Kerüljük a közhelyeket. Legalább mi. De persze már csupán ennyit leírni is közhely, legalábbis a Linkin Park kapcsán, hiszen tudjuk és ezerszer hallottuk, hogy a kétezres években kifejlődő, majd nagyon csúf véget érő nu-metal műfaj valahai úttörői bizony nem is szeretnek jobban semmit a nagy, zsíros, cupákos közhelyeknél.
Abszolút lövőhelyzetek
2009-ben én a magam részéről idegbajt kaptam. E megállapítás természetesen sem a kritikus amúgy is igen gyakori idegbajos állapota, sem egyébként is fennálló érdektelensége okán sem számíthat sokat az olvasónak. Kivéve talán, ha elárulom, hogy ezúttali idegfeszültségem oka olyasvalami volt, ami talán e sorok olvasóiból is hasonló reakciókat váltott ki anno: mégpedig az Amber Smith - akkortájt nem feltétlenül csak ideiglenes szünetnek tűnő - leállása.
Van miben bízni, rockonszenves fickók
Essünk túl a nehezén, mindjárt az elején: a Velőrózsák bemutatkozó lemeze ugyanis pont úgy indul, mintha a Kispál és a Borzot hallanánk. Ami nem meglepő, hiszen minden Kispál-dobosok legjobbika, Csülök (Tóth Zoltán) püföli a ritmust, amire Kispál András évek óta nem hallott lelkesedéssel penget, legalábbis így tűnik a felvételeket hallgatván. Szóval persze, van hasonlóság, naná hogy van, de ezt már olyan közhely volna kimutatni, hogy bátran tovább is léphetünk
Top 50 könnyűzenei lemez (2011)
Ott kezdődik azért minden ilyen listázhatnék, hogyha az ember nem maga az egyszemélyes Rolling Stone magazin, vagy legalább nem oly dögös, fiatalos és (ezáltal) népszerű és hatásos, mint az NME, akkor mégis hogy jön ahhoz, hogy innen a társasház negyedik emeletéről, a Kárpát-medence közepéből, mackónaciban, ölében laptoppal gubbasztva vegye magának a jogot, hogy majd ő eldönti, mi volt a jó lemez, meg a rossz, méghozzá egytől ötvenig be is sorszámozza.
Utó/előszó
Midőn ezt írtam... tél volt és csend, stb. Azért kezdem így, mert szolgálati bejelentéssel tartozom a nyájas olvasónak: nevezetesen, hogy ebben a rovatban most utoljára szólítom meg, s ha a lantot nem is, a partitúrát letészem. Korántsem hozom ezzel könnyű helyzetbe leendő utódomat, mivel minél sanyarúbb lesz (értsd: minél sanyarúbbá teszik) a magyar kultúra sorsa, annál nehezebb dolog lesz (igaz, egyben annál heroikusabb is) lapszemlét írni - már hogy tudniillik, jelenleg még az sem biztos, hogy lesz egyáltalán miről. Ezért is következnek alább e kissé rendhagyó sorok.
A másik hét te magad vagy
Tehát munkamódszert váltunk: ezentúl havi egy kiemelt folyóiratról beszélünk, a többiből pedig tallózunk. Így hát megújuló lapszemlénket az ábécésorban is élen álló, s mostanság amúgy is igen jó formában, egyenletesen jól teljesítő Alfölddel bikázzuk be.
Az áron alul adott anya
"Akkor tehát folytassuk az ősznyitást", valami ilyesmivel gondoltam kezdeni, aztán az jutott eszembe, mennyire hiányoznak azok a gyönyörű, naiv évek, mikor még sajnáltam, hogy jön az ősz. Most meg élvezem, ahogy újra beindul az élet, ide-oda pattognak a mélek a gépen, innen oda és onnan ide kell rohangászni, lapzárták és zárthelyik mentén szerveződik a nap. Persze aztán amint mindez elkezdődik, már jön is a nyafogás, hogy nincs semmire idő, folyóiratot olvasni is csak lopva lehet. Márpedig Tom Sawyer óta tudjuk, hogy a lopott alma mindig finomabb. Most is csak biztos, ami biztos alapon ellenőrizzük, hogy picit azért nem kásás-e.
A súlytalanság közege
A Kispál és a Borz feloszlása és a Kispál András szervezte Velőrózsák zenekar eddig igen csúfosnak tűnő (le)szereplése, a Quimby fáradt önismételgetése és a tény, hogy a 30Y (lemez tekintetében) kihagyja ezt az évet, a szokásosnál is vakítóbb reflektorfényt kölcsönzött a Kiscsillag harmadik nagylemezének. Az alábbiakban elsősorban azt tervezzük vizsgálni, hogy mit tud kezdeni az elvben épp zenei nagykorúsága küszöbét átlépő együttes mindezzel.
Szkanderezés Stallonéval avagy a túlságos magaslabdaság
Most látom csak, hogy (ilyen se volt még) elfelejtettem bevezetőt írni. Persze, hogy elfelejtettem, hiszen fejben már hetek óta készen áll a közhely bejelentése: tudniillik, hogy ősz, hogy szeptember, hogy felpezsdülő irodalmi élet, hogy na akkor lássuk, most (úgymond) főszezonban ki mire képes. Hogy ez aztán az igazi megmérettetés. De ezt úgyis mind tudjuk, meg hát több értelme is lenne belecsapni a(z előttünk gőzölgő irodalmi) lecsóba. Minden kívánságunk így teljesüljön, már csapunk is.
...lenni boldogság
Ha megkérdeznék tőlem (még jó, hogy nem teszi a többes számú általános alany), voltaképp miről is szólt az idei irodalmi nyár utolsó hónapja, avagy miről szólhat majd az elkövetkezendő időszak, bízvást arról beszélnék, milyen kevesen múlott, hogy e sorok helyett épp nem egy soron kívüli, búcsúztató lapszemlét írok a Jelenkorról. Erről szólna hát tényleg hátralevő (irodalmi) életünk ezentúl, a rémüldöző aggódásról, a megkülönböztetett figyelemről, hogy ez-e például (jelen esetben) a Holmi és a Műút utolsó száma? Így kell már mérnünk eztán a teljesítményt, hogy milyen búcsú lenne az éppen aktuális? Igyekszünk nem ilyen szemmel értékelni. Más kérdés, hogy valaha is menni fog-e még másképp.
Főzelékmód és tapasztó anyag
A rendületlenül lelkes szemléző, mikor nyáron úgy ül padon, kocsmában vagy épp randevú előtt bárhol, hogy kezében – ha csak öt szabad (?!) perce is akad – folyóiratot böngész lelkesen, egyre inkább beigazolódni látja baljós sejtelmét, miszerint irodalmi ügyekről ejtvén szót valójában igazi(bb) magánéletét taglalja. Egyre biztosabban úgy sejti: nem is lapszemlét, hanem érzelmes énblogot vezet hónapról hónapra. S a sürgetésnek, hogy a felületes locsogás helyett végre már inkább a szívét önthesse ki, valahára engedve, be is fejezi a remegő izgalommal idebiggyesztett leadet.
Nincs minek nem örülni
Az R.E.M. kritikus ponthoz érkezett: új lemeze ugyanis nemcsak önmaga, hanem előző, amolyan mindent egy lapra feltevő munkája megítéléséért is nagyban felelős. Arról nem is beszélve, hogy Michael Stipe a kétezres évek közepefelé dokumentáltan (is) elhatározta: ha a zenekar továbbra sem képes olyasmit létrehozni, amivel hosszútávon is elégedett lehet, beszüntetik több évtizedes működésüket. Itt (is) a lét a tét.
Így múlik el - Red Hot Chili Peppers: I'm With You
Gyíkból van-e a Red Hot Chili Peppers? Képesek-e (ahogy a legendás Hillel Slovak halála után még összejött) ismét növeszteni egy új zsenit a korábban elvesztett helyére? Vagy ismét temetni jöttünk fiatalságunk legfogékonyabb éveinek egyik meghatározó zenekarát? Tényleg igaz-e, hogy egyszer kötelezően le kell járnia minden szavatosságnak, és egy ponton még a legjobb dolgoknak is törvényszerűen el kell baszódniuk? Válasz azonnal.
Száraz tenger, anyagidegen törmelék és a semmi partja
Felsorakozik a felsőház nagycsapatai közül három is. Vajon körbeverés lesz-e, vagy sorozatos döntetlenek, lesz-e gólzápor vagy unott null-nullák? Kiindulópontunk szerint persze felsőházról, nagycsapatokról, rangadókról és ilyesmiről beszélni durva sznobizmus, miért lennének pont a legjobb hírű, legnevesebb folyóiratok a legjobbak? Nyár - és így irodalmi uborkaszezon - lévén különösen rigorózus szemmel figyeljük felkészülési mérkőzéseiket, már csak a fenti retorikai kérdés okán is.
Lelki gyomor és legitim érzelmesség
Lehet-e az ember annyira elragadtatott, hogy az már a saját gyanúja fölött áll? Vagy másrészt: lehet-e valami annyira jó, hogy az ember joggal legyen tőle annyira elragadtatott, hogy...? A Bon Iver második nagylemeze ugyanis a szigorútollú (klaviatúrájú) kritikus minden maradék kritizálási kényszerét lefegyverezve elsősorban ezeket a kérdéseket veti fel.
Ezt mérte rám az Úr – lapszemle
Már-már gyanús lehet, hogy az alacsony ingerküszöbű szemléző nem is annyira lapszemlét, mint inkább panaszkönyvet ír, elvégre mindig akad valami sirám, hogy ilyen meg olyan nehéz a dolga. A jámbor olvasónak már lassan megesik a szíve, és ha rajta múlna, bízvást fel is mentené, ezek szerint oly nehéz tiszte alól: hát akkor ne csinálja, ha ennyi baj van vele. Pedig pont azért érdemes.
Nehézvíz és jóindulatú szufla
Jön tehát a második etap. A szemléző a fejéhez kap, mondván, mi mindenről kellett volna még írnia, méricskéli, elég-e az idézet, hogy alátámassza vélt vagy valós igazát, s elég-e a vélt vagy valós igaz, hogy ne csak innen-onnan idézgetve ollózza össze rövidke írásmunkáját. Farkasszemet néz a tartalomjegyzékek és impresszumok névsoraival, utólag gondolva csak bele-bele, ki min fog megsértődni, vagy éppen altesti nyalintásnak félreérteni őszinte elragadtatását. Megrántja a vállát, mielőtt még rémisztőbb konklúziókra jutna önmagára nézvést is.
Szokásos pokol, mim odavan
Lapszemle kezdődik, havi rendszerességgel, kettes adagokban. Az ember érzi a tüneteket, dobol az ujj, forog a szem, izzad a tenyér. Van benne persze egy adag műbalhé is, de azért, ha kezemben az oldalak, mindig emelkedik a pulzusszám, már ünneplőben a szív, kicsit szoros a nyakkendő, de még elviselhető. Irodalmi feszültség. Minden készen áll, még gyorsan előre, hosszútávon is a Nyájas Olvasó elnézését kell kérni, hogy mindez feltehetően számottevő mennyiségű lap-os szóvicc nélkül következik. Utolsó simítás a vállak körül, egy, esetleg két kereső-igazító mozdulat a nyakkendőn. Készen állunk, vágjunk hát bele.
Valami hideg már megint fúj
Napra pontosan ma tíz éve jelent meg a Radiohead korszakalkotó nagylemeze, a Kid A, amely, bár maga a kiadó sem bízott benne, dacára annak, hogy a zenekar nem másolt ki róla kislemezt, már egy hónap alatt platinalemez lett az Egyesült Királyságban. Az album Grammy-díjat kapott a 'Legjobb Alternatív Lemez'-kategóriában és jelölést 'Az év lemeze'-i közé. A Pitchfork, a Rolling Stone és a The Times szerint is a kétezres évek legfontosabb, legjobb kiadványa.
bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés