bezár
 

irodalom

2017. 11. 21.
Nem születik mindenki forradalmárnak
Potozky László: Égéstermék. Magvető Kiadó, 2017.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Ha csak egy könyvet adsz majd gyermekeid vagy unokáid kezébe arról, hogy milyen volt az ezredforduló utáni évtizedek Magyarországa, ez legyen az - mondhatnám kissé eltúlozva, a manapság népszerű netes szófordulattal élve Potozky László Égéstermék című regényéről. Bár a történet egy fiktív budapesti forradalomról szól, mégis minden oldalán ott lüktet a mai magyar valóság.  

2017 a forradalom éve lehet a kortárs magyar irodalomban, hiszen két olyan, huszonéves szerző által írt könyv is napvilágot látott, melyben a központi cselekmény egy budapesti forradalom: Kemény Zsófi Rabok tovább és Potozky László Égéstermék című regénye. Méghozzá egyáltalán nem a múltba, vagy jövőbe helyezve, hanem a nagyon is valóságos, nagyon is kézzel fogható jelenünkbe. Alkotásaikkal mindketten ahhoz a trendhez csatlakoznak, amely a profán hétköznapi életünket, az itt és most megélt (gyakran igencsak kisszerű) mindennapjainkat veszi alapul, és nem ódzkodik a (konkrét) közéleti reflexióktól sem. 

Az Égéstermék narrátora egy huszonnyolc éves fiatalember, aki egykor kommunikáció szakra járt, de a szakdolgozatát végül soha nem írta meg, azóta pedig többek között éjjeliőrként is dolgozott, a regény elején pedig egy testépítő szalon vendégkörének szállítja autós futárként a különféle táplálékkiegészítőket. Egy ideje újra anyjával és öccsével lakik együtt, és sokat elárul egyéniségéről, hogy általában őt hiszik a fiatalabb fivérnek. Potozky regényhőse egy szorongó, életét irányítani képtelen, csupán az árral tehetetlenül sodródó kisember, és a szerző igyekszik e jellemvonások gyermekkori eredetére is rávilágítani. A visszatekintés mindig egy évszámhoz kötve és egy-egy fontosnak ítélt mozzanatra fókuszálva történik, így idéződik fel az élet a közbiztonság szempontjából igencsak problémás lakótelepen, az alkoholista apa figurája, az anya gyermekeivel szembeni passzív-agresszív játékai és érzelmi zsarolásai, és nem utolsósorban annak a rettegett tanárnőnek az alakja, akiből időközben politikus lett. 

Több szempontból is okos írói döntés épp egy ilyen fiatalembert a barikádokra küldeni, akinek nem sok köze lenne az eseményekhez, ha történetesen nem egy közéletileg aktív lánnyal jött volna össze nem sokkal a tüntetések előtt. Nikka azt a jellegzetes bölcsésztípust testesíti meg, aki el sem tudja képzelni, hogy más emberek nem egész nap a közéleti problémákon agyalnak, az lehetetlen, hogy a barátja ne akarjon részt venni az eseményekben. Végtelenül tragikus, ahogyan a fiú beszél magáról nekünk, olvasóknak: „Anyámmal és öcsémmel élek, legalább ne velük maradjak magamra, erre gondolok, miközben Nikka győzködését hallgatom.” (68) Nincs még harminc, de már súlyos kompromisszumokat köt: barátnője a családjához képest a kisebbik rossz. Az a barátnő, aki azzal magyarázza, hogy miért kell a fiúnak belépnie a Vasárnapi Légió nevű fegyveres alakulatba: „te szervezett keret nélkül szétszóródsz, ezért kéne beállnod a Légióba, hogy aktívan cselekedj valamit, én nem akarlak egyfolytában irányítani” (68.) [kiemelés tőlem – P.A.]

A tüntetések egyébként egy koncert alatt történt és halálos áldozatokkal is járó tűzeset miatt kezdődnek: a be nem tartott biztonsági előírások ellenére kenőpénzért cserébe kiadott működési engedély a rendszer szimbólumává válik, az egyetemisták – elsősorban az a szakkollégium, amelynek Nikka is aktív tagja – pedig az utcára vonulnak. A helyzet végül fegyveres konfliktussá eszkalálódik, melynek szintén lesznek halálos áldozatai is.  

Bár a regény szereplői maguk is forradalmat emlegetnek, és természetesen a könyv most formálódó recepciójában is ezt a kifejezést használják, nem biztos, hogy tényleg erről van szó, talán egy fokkal jobban illik rá a felkelés vagy fegyveres ellenállás meghatározás. A bizonytalanságot természetesen az egyes szám első személyű narráció okozza, hiszen egy én-elbeszélés mindig korlátozottabb perspektívájú egy mindentudó elbeszélő történetmondásához képest. E leszűkített információáramlásból következik a történet egyik legkínzóbb kérdése: vajon a társadalom mekkora szelete aktivizálja egyáltalán magát? És a passzívak közben mit csinálnak? Mennyire hatnak ki az ő életükre az események? Csendben elfogadják a kormány által bejelentett terrorveszély miatti rendkívüli helyzetet? Szitkozódnak, hogy megint kik nem férnek a bőrükbe, akik miatt nem jár a busz, metró vagy villamos? Esetleg egy nagy tál popcornnal a kezükben a kanapén ücsörögve bámulják a tévében a híreket, mintha az egy speciális valóságshow lenne? A főszereplő egy-egy megjegyzéséből úgy tűnik, hogy az események gócpontján túl a maga hétköznapi medrében csordogál az élet: „kicsit messzebbre a Konrádtól már úgy él a város, mintha nem is léteznének barikádok, rendesen, tisztán megy a dolgára mindenki, elvannak magukban, boldog közömbösek, nekik nem muszáj még úgy is futárkodniuk, hogy meg se fizetik őket” (77) - gondolja magában, amikor az első halálos áldozat özvegyéhez mennek Nikkával a napi szolidaritásból küldött ételadaggal. Buller, az öcs megnyilvánulásaiból is – ”De ugye nem jár ki a Konrádra hülyéskedni?” (101.), kérdezi Nikkáról – arra következtethetünk, hogy a regénybeli társadalom nagy része (még azok is, akik immunisak a kormánypárti propagandára) valamiféle libsi hepajnak, az egyetemisták magánügyének tekintheti az eseményeket, amelyhez idővel becsatlakozik az amúgy is mindig háborúsdit játszani akaró szélsőjobb.   

Olyan mondatokkal egyébként, melyek révén nyilvánvaló, hogy a srác azt szeretné, ha már ez az egész véget érne, elég gyakran találkozhatunk. Például: „Gondolkoztam rajta, mi lenne, ha megpendíteném Nikkának, hogy lassan visszavehetnénk a konrádterezésből, és végre egymással is kezdhetnénk valamit, de tüntetünk tovább a régi alkotmányért meg a kormány lemondásáért.” (98) Később pedig: „Engem nem érdekelt, mi lesz, de most már nem ártana, ha elmúlna békésen, esetleg győzne a forradalom.[…] és pörögnek bennem a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek, néha beletörődnék bármibe, csak ne a bizonytalanság legyen végre, sose tudom mi lesz, szétszed a para.” (115) Ő ugyanúgy a csendes, "boldogan közömbös" többséghez szeretne csatlakozni, de nem teheti meg, mert akkor elveszíti Nikkát. A valakihez kötődés vágyából, a magánytól való félelemből fegyvert fogni - méghozzá úgy, hogy aki ezt teszi, az egész eseménysor célját, erkölcsi tartalmát nem érzi magáénak - nem az a motívum, amit megszoktunk abban az országban, ahol minden kisiskolás kívülről fújja, hogy "Sehonnai bitang ember, Ki most ha kell, halni nem mer". Már csak ezért is nagyon-nagyon jó, hogy ezt a regényt, ezzel a főszereplővel megírta Potozky . 

Mint az idézett részletekből is látszik, a szerző megváltoztatja a közismert budapesti helyszínek nevét, de azok így is könnyen felismerhetőek. Hasonlóképpen átkereszteli a politikusokat is, méghozzá meglehetősen maró gúnnyal. Így lesz a miniszterelnök neve Mikiegér, a polgármesteré Rednek, az ellenzék három legfontosabb alakjáé pedig Szlendermen, Holgerszon és Betmen. Megnyilvánulásaik parodisztikusan hatnak, de annyira jól sikerültek, hogy valószínűleg nem sok mindenkinek van kedve rajtuk nevetni. Külön érdemes kiemelni, mikor a Békés Polgárok Társulásának (ellenzék) szóvivője fontos bejelentést tesz („nem hagyhatom szó nélkül azt, ami ma történt” 88.): a társulás Polgári Koalícióra változtatja a nevét. A regény olvasása során bizony sokszor elgondolkozhatunk azon, hogy mifelénk a (párt)politika nem a tettek kommunikálásáról szól, hanem a kommunikáció maga a politika.

De nem csupán ilyen látványos módon, sokszor inkább csak nagyon apró mozzanatokban köszönnek vissza a valós hétköznapok jelenségei: Nikkát először csak várólistára akarják venni az önkénteseknél (mégis mihez érthet egy bölcsész?), majd egy ismerős közbenjárásával (azaz protekcióval) mégiscsak kötözhet sebeket. Vagy hogy az anya azt hiszi, a fia jól keres azzal, hogy tüntetésekre jár, mert úgy tudja, Amerikából pénzelik a résztvevőket.

És persze szinte nincs is olyan oldal, amelyen ne lenne szó valamiképp a Facebookról, hogy épp ki és hol élőzik, ki mit lájkolt vagy épp nem lájkolt. Jellegzetes az is, ahogyan Nikka, aki meg van sértődve, hogy a blogbejegyzéseit nem nagyon osztják meg szakkolis társai, lelkendezve mesél arról, hogy külföldön élő ismerősei a magyarországi helyzetről szóló idegen nyelvű cikkeket posztolnak, és szemrehányást tesz az épp egy csataszerűséget túlélt főszereplőnek, hogy ő miért nem elég aktív Facebookon. Az ilyen és ehhez hasonló jeleneteket persze felfoghatjuk úgy is, hogy Nikka már digitális bennszülött, míg barátja (és vele együtt valószínűleg az olvasók többsége) még nem. Mert egyébként Potozky nagyon ügyesen, magától értetődően, mindenféle erőltetettség nélkül illeszti bele a szövegbe a 21. századi életnek ezt az immáron igencsak meghatározó jelenségét.

Az Égéstermék relatív kis terjedelme, valamint a már említett korlátozott elbeszélői perspektíva ellenére is komplex képet nyújt a mai magyar társadalomról, amihez segítségül hívja az elmúlt nagyjából egy évtized emlékezetesebb eseményeit is (MTV-székház ostroma, egyetemfoglalás, illetve egyes nagy port kavart bűntények), melyeket hol valóban múltbeliként, hol a jelen eseményeibe implikálva ábrázol. Azért érezhetjük tehát annyira valószerűnek, igaznak, hitelesnek a történetet egyértelműen fiktív mivolta ellenére is, mert apró részleteiben tényleg valóságban megtörtént elemekből építkezik. Mindez szétszálazhatatlanul összefonódik egyetlenegy ember magánéleti válságaival és problémáival, melyek ugyancsak élethűen kisszerűek, hétköznapiak és átlagosak. És részint láthatatlanok, hiszen a szorongó, „lelkiző” férfi (sőt, a szorongásának vannak sokkal kínosabb megnyilvánulásai is), főleg egy forradalom (vagy nevezzük bárminek is) kellős közepén a mai magyar társadalom számára tabu. Így, ennek ellenére megtenni egy ilyen figurát központi karakternek, jóval bátrabb írói gesztus, mint egy közjogi méltóság lemikiegerezése. Potozky László regénye valószínűleg előkelő helyet fog elfoglalni az "év könyve"-típusú listákon. 

Mindezeken felül pedig érdemes Potozky elsőrangú, érzékletes hasonlataira is odafigyelni, például az olyan mondatokra, mint:  "A rohamrendőr meg a csávó két méterre álltak egymástól, maximum három, ennyit ment a sörétes puskából a gumilövedék a csávó szeméig, én meg nem tudtam eldönteni, hogy képzelem, vagy tényleg olyan hang hallatszik, mintha követ ejtenének egy tál eperpudingba." (118.)    

 

 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pethő Anita --


További írások a rovatból

irodalom

A legtöbbet a régiektől tanultam A legtöbbet a régiektől tanultam
Interjú Horváth Viktor íróval inspirációról és motivációról, a történelmi regényről, kritikáról és tanításról
irodalom

Huszonegyedik #11 Huszonegyedik #11
Történetmondás 2.0 - Játéktudomány és transzmedialitás

Más művészeti ágakról

Interjú Kárpáti Tiborral könyvről, a pixelek mai felhasználásáról és külföldi munkáiról
Háttérinterjú Barda Beátával és Szabó Györggyel a Trafó működéséről, kapcsolódó projektekről, a nemzetközi beágyazottságról
színház

8in1 élmény 8in1 élmény
Textúra a Szépművészeti Múzeumban


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés