Hollywoodban csak nagyon kevés rendező képes megőrizni és érvényesíteni sajátos művészi látásmódját. Szemtanúi lehettünk azért érdekes találkozásoknak, melyek alkalmával a látványfilm és a szerzőiség kompromisszumot kötöttek egymással. Izgalmas ebből a szempontból néhány kortárs szuperhősfilm (Patty Jenkins feminista Wonder Womanje, a Taika Waititi humorát dicsérő Thor 3 vagy az afro-amerikaiak ügyét a Fekete Párducban is zászlajára tűző Ryan Coogler), és Christopher Nolan mellett többek között a mexikói Guillermo del Torónak sikerült betörnie az Álomgyárba úgy, hogy stílusát és témáit se kelljen feladnia.

Persze del Torónak annyira nem is volt nehéz dolga, mivel kezdettől vonzódott a groteszk lényekhez, a sci-fi és a horror műfajához (Cronos, Mimic – A júdás-faj, Ördöggerinc, A faun labirintusa), így nem kellett nagyon megerőszakolnia magát, mikor a Pokolfajzat első és második részét, vagy az óriásrobotos-szörnyes Tűzgyűrűt elkészítette (de valószínűleg J. R. R. Tolkien Hobbitjának feldolgozása is jobban sikerül, ha az eredeti tervek szerint ő, és nem Peter Jackson dirigálja). A mexikói származású rendező legutóbb a vegyes fogadtatásban részesült kísértethorrorral, a Bíborheggyel állt elő, mely nem tudott felnőni Guillermo del Toro korábbi remek, szürreális drámáihoz. Del Toro 13 (többek között a legjobb filmnek járó) Oscar-díjra jelölt legújabb drámája, A víz érintése visszatérési kísérletnek is tekinthető, mivel a történelmet és a fantasztikumot A faun labirintusához hasonló módon keveri. Ám sajnos a mexikói rendező már nem találja egykori önmagát.

A víz érintése előképeként Guillermo del Toro gyerekkori kedvencét, az ötvenes évek klasszikus szörny-horrorfilmjét, a Jack Arnold által jegyzett A fekete lagúna szörnyét jelölte meg, azonban a Frankenstein-mítosz vagy A szépség és a szörnyeteg-történet is ugyanúgy eszünkbe juthat a film nézése közben (egy plágiumvád is felmerült). A kubai rakétaválság környékén (1961-62) játszódó történet főhőse egy átlagos, testi fogyatéka miatt mégis különleges (vagy inkább kitaszítottnak számító) néma takarítónő, Elisa, aki kolléganőjével, Zeldával dolgozik együtt egy szigorúan őrzött kutatóbázison. Hogy mit őriznek és figyelnek meg ott, arra csak hatalmas szarkofágokból, vérnyomokból, ismeretlen eredetű hangokból és az arrogáns projektvezető, Strickland nagyképű és kioktató parancsaiból következtethet Elisa. Azonban egy baleset miatt a magányos takarítónő kapcsolatba kerül a féltve őrzött titokkal, vagyis egy eleinte vad, de jobban megismerve érző kétéltű élőlénnyel. A két kitaszított, jelnyelvük miatt meg nem értett egyén lassan közel kerül egymáshoz, és Elisa megtanítja a kétéltűvel, mi az a szerelem. A katonai vezetők és a hidegháború azonban közbeszólnak, ami miatt nemcsak Elisa és a lény kapcsolata, hanem a lény élete is veszélybe kerül.

Akár az 1935-ös Frankenstein menyasszonya, az 1954-es A fekete lagúna szörnye vagy Tim Burton Ollókezű Edwardja, Guillermo del Toro műve is tulajdonképpen szörnymelodráma a lehetetlen, többek által elnyomott szerelemről, a rendező (ezúttal visszafogottabb) szürreális világába oltva. Mint azt del Toro maga is megvallotta egy interjúban, korábbi szerzői filmjei (az Ördöggerinc vagy A faun labirintusa) gyermekkori traumáinak feldolgozásai, melyektől A víz érintésével lép tovább a felnőtt világ problémái felé. A víz érintésének ez is a végzete, hiszen Guillermo del Toro korábbi filmjeiben megjelent, gyerekkorral kapcsolatos tabuknál sokkal konvencionálisabb, és éppen ezért jóval kevésbé érdekes a lehetetlen szerelem témája. Ezért sajnos del Toro történelmi tündérmeséje rendkívül kiszámítható, a rendező nem kerüli el, de nem is hozza előtérbe a kliséket, hogy nevessen azokon, mint hollywoodi blockbustereiben (Pokolfajzat, Tűzgyűrű) tette azt.

A víz érintése így túlságosan is szabályos, rossz értelemben hihetetlen szerelmi melodráma az elejétől a végéig, ez pedig karakterrajzaiban is tetten érhető. Akárhogy is vesszük, a film karakterei a két pólus közelében helyezkednek el: Elisa, a lény és támogatóik a melodramatikus Jók, míg Strickland és az egész amerikai katonai vezetés inkább a Rosszak táborát erősíti. Feszültséget csak két karakter hordoz. Az orosz kém, Dr. Hoffstetler komplexebb figura, ami azt jelenti, hogy egy helyett legalább két dimenziós a pozíciója miatt. Valamint Guillermo del Toro megpróbálja megérteni az amerikai sikermítosztól és önmaga zsenialitásától megőrült Stricklandet is, és azt, hogy mi motiválja a férfi egyre féktelenebb gaztetteit. És, már csak Michael Shannon tőle megszokott, színvonalas alakítása miatt is, Strickland válik a legizgalmasabb figurává, minthogy ha gonosz is, de ő is áldozat.

Strickland áldozat, mert felettesei folyamatosan éreztetik vele, hogy pótolható, és ha nem teljesít, eltörlik a Föld színéről. Fokozódó megszállottsága, kegyetlensége nem feltétlenül eredendő szadizmusából következik, hanem inkább teljesítmény- és megfelelési kényszerből. A  vezetők mentalitása éles kontrasztban áll a tipikus ötvenes-hatvanas évekbeli konzumista reklámszöveggel. Az egyik autószalon eladója meggyőzi Stricklandet, hogy kivételes és sikeres ember látszatát kelti, így igenis szüksége van az álomszép Cadillacre, ez a kocsi illik hozzá. Ám a reklám és a médiaszöveg csak a felszín és az ideológia, a realitás, ahogyan a kutatóbázis színfalai mögött is tapasztalható, sokkal dísztelenebb: legyen bár szó a kutatók, az egyszerű munkások vagy a lény életéről, az élet  csak addig értékes, amíg valamilyen hatalmasság érdekeit szolgálja.

Strickland tehát érdekes karakter lenne, ha del Toro nem változtatná abszolút gonosszá. Ami amúgy jól áll Michael Shannonnak, aki már-már tarantinói negatív hőssé nemesedik mulattató és elvetemült monológjai révén. Jelenetei bűnös élvezetet nyújthatnak a nézőnek, mert bár Shannon / Strickland olyan szituációban adja elő lebilincselő beszédeit, melyekben A víz érintése pozitív hősei szenvednek, ezek mégis legalább olyan szórakoztatóak, mint a Kutyaszorítóban „füllevágós” vagy a Becstelen Brigantyk Hans Landa szövegeléseit bemutató epizódjai.

Valóban kár, hogy a főszereplő szerelmespár közel sem ilyen szórakoztató, bár nyilván egyszerűségükben és elesettségükben szerethető karakterek Elisa és a lény (amúgy Sally Hawkins és Doug Jones is jól játszanak). Még szerencse, hogy Guillermo del Toro, ha nem is olyan kreatív módon, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, de még így is jó stílusérzékkel teremti meg a kora hatvanas évek ellentmondásos, egyszerre csillogó és rothadó világát. A víz érintésében a hatvanas évek eleje, illetve az „eisenhoweri boldog békeidők” vége, a hidegháborús paranoia által áthatott Amerika életre kel sajátos formában. Ez a hatvanas évek a sok ó-hollywoodi filmidézettel inkább a korszak szellemiségének félig nosztalgikus megidézése (szimulákruma), semmint annak hű rekonstrukciója.

Del Toro művében ott vannak a korszak színes-szagos látványfilmjei (musicalek és történelmi kalandfilmek mennek az Elisa lakása alatt található moziban), melyek telítettek a hurráoptimizmussal, a háború utáni prosperitás miatti önbizalommal, és amelyek így elfedik a gyűlölet, az elidegenedés és a rasszizmus problémáit. Hiszen Elisa és Zelda is hiába élnek viszonylagos jólétben, előbbi végtelenül magányos, utóbbi pedig nemcsak házasságában, de munkahelyén is el van nyomva, illetve többek között Strickland tudatosítja vele, hogy ő „csak” fekete. Ugyanakkor nincsenek annyira elszállt „del torós” jelenetek, mint a rendező szerzői (műfaj)filmjeiben. Egyetlen szürreálisnak ható képsorral találkozunk a cselekmény során, de valójában az is motivált.

A víz érintése szimbolikája egyszerűségében is intelligens és szép (lásd a címbeli vizet mint a határtalan, örök szerelem jelképét). Ugyanakkor ez az univerzális szimbolika éles kontrasztban áll a cselekménybe tuszkolt, sokszor erőltetett, kortárs áthallásoktól sem mentes „mondanivalóval”. Érthető, hogy Guillermo del Toro azért helyezte a történetet az ötvenes-hatvanas évek fordulójára, mert ekkoriban napirenden volt az afro-amerikaiak szegregációjának kérdése, valamint a hidegháborús szorongás újra aktuálissá válik az Egyesült Államok és Oroszország manapság kiéleződő konfliktusa miatt. Azonban del Toro antirasszista szimbolikája és párhuzamai erőltetettek, sokszor didaktikusak. Bármennyire is szórakoztató Strickland rasszizmussal átitatott alternatív Biblia-értelmezése a Sámson-történetről, a karakter emiatt is sztereotip gonosszá degradálódik, fehér férfiként pedig a nőkkel is úgy bánik, ahogy azt egy tipikus mai negatív hőstől „elvárja” az ember. Ráadásul teljesen felesleges volt ebbe a történetbe beleerőltetni egy meleg karaktert is. Főleg, hogy Elisa idős barátja, Giles homoszexualitása csak egyetlen erőltetett jelenetben jön elő, amúgy a férfi traumáját inkább osztályhelyzete, karrierbeli sikertelensége, nem pedig egy szerencsétlen és suta módon bemutatott udvarlási kísérlet okozza.

A víz érintése persze szép és megható film (bár azért a végén enged a giccs csábításának). Látható, hogy Guillermo del Torót ezúttal tényleg ez az őszinte, politikai és társadalmi problémák által veszélyeztetett szerelmi történet érdekelte. Ám ezt a sztorit rengetegszer láttuk már sokkal eredetibb formában, del Toro pedig korábban bizonyította, hogy ennél sokkal többre képes. Sajnálatos, hogy unásig ismert, klisék mentén előadott témái miatt fog valószínűleg Oscar-díjakat kapni A víz érintése, ha már valóban kiemelkedő művészi kvalitásai nincsenek.

A cikkben szereplő képek a Fórum Hungary weboldaláról származnak!

A víz érintése (The Shape of Water)

Színes, feliratos amerikai szerelmi dráma, sci-fi, 123 perc, 2017.

Írta és rendezte: Guillermo del Toro

Operatőr: Dan Lausten

Zene: Alexandre Desplat

Producer: J. Miles Dale, Guillermo del Toro

Vágó: Sidney Wolinsky

Szereplők: Sally Hawkins (Elisa), Doug Jones (a kétéltű), Michael Shannon (Strickland), Richard Jenkins (Giles), Michael Stuhlbarg (Dr. Hoffstetler), Octavia Spencer (Zelda).

Bemutató: 2018. február 22.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!