bezár
 

art&design

2018. 02. 23.
A posztmodern Vénusz
Agnes von Uray Idefordul című kiállításáról
Tartalom értékelése (2 vélemény alapján):
A női test ábrázolása jelentős változásokon ment keresztül az évszázadok során. Mint ismert, sokáig hierarchikus jelenségként tekintettünk rá: a felöltözött férfi, mint a megismerő tudat képviselője, az uralkodó pozícióban lévő alkotó az, aki a látás és megformálás jogát birtokolja. Az akttá váló női test ebben a szituációban alárendelt és a kiszolgáltatottság tapasztalatával terhelt. A kortárs képzőművészet pedig bővelkedik a nők képének újrastrukturálását megcélzó művekben.

Agnes von Uray nőket ábrázoló festményein a nőiséget e kontextusban ambivalens módon tárgyalja: (talán) még mindig a vágy tárgyaként, ám a tekintet státusza már nem egyértelműen eldönthető. A nőt mint olyan jelet alkotja meg, amely már a posztmodern kulturális logikája révén láthatóvá vált szempontoknak engedelmeskedve, elbizonytalanítja az olvashatóságot és ellenáll a kézenfekvő jelentésrétegek rögzítésének.

A posztmodernizmus felerősítette azokat a folyamatokat, amelyekben a magas kultúra és a tömegkultúra közötti határok összemosódtak, s mely során az alkotások a giccsel és reklámokkal táplált kultúraipar formáitól és tartalmaitól inspirálódtak vagy éppen fertőződtek. Uray Idefordul című kiállítási anyaga is ezekre a jelenségekre épít, amikor megalkotja összetett nő-alakzatait. A festőnő, saját reprezentálási technikáját követve, kisajátít egy nőt ábrázoló képet (amatőr-képeket vagy magazinok fotóit, reklámok, filmek jelenetkockáit használja fel erre) és egy (már ismert) klasszikus festmény formamotívumaiba illeszti bele. Így azok új kontextuális térbe kerülnek, először a vásznon, aztán pedig a kiállítótér összefüggésében. Vagyis, egyrészt a kisajátított fotók a közösségi oldalak vagy divatmagazinok nyilvánossága helyett – Raffaello, Ingres vagy Goya Vénusz-ábrázolásainak díszletei által – egy galéria kiállítási anyagaivá válnak, kvázi legitimálva ezzel az erre alkalmasnak ítélt eredeti fényképek esztétikai minőségeit is; azaz – elegendő George Dickie intézmény-elméletére gondolnunk máris – műalkotási minőségekhez jutnak. Másrészt e felületek (ön)reprezentációs képkliséit egyfajta járulékos olvasattal látja el azáltal, hogy a klasszikus festői hagyomány vizuális nyelvezetén fogalmazza újra őket. Az általa kiválasztott fotók ugyanis az öntudatát bátran viselő, mégis belül bizonytalan és visszajelzésekre éhes nőiség önigazoló funkcióit működtetik. A tömegtársadalom által kitermelt szépségkultusz kötelező testpózaiba merevednek, s egymást utánozva ismételgetik annak dinamikáját. A nő majdnem ruhátlan, mert meg akar szabadulni a ruházat árulkodó kódjaitól, melyek besorolhatnák őt egy megbélyegző társadalmi „kasztba”. Ruhák, márkás kiegészítők nélkül egyfajta egységélményt hazudik magának, amelyben a nők közötti szakadékot már csak a bőrfeszesség és a kebel/csípő arányai szélesítik. Fényképeit nézve önmagára ismer rá, nem pedig azokra a manipulatív társadalmi, biopolitikai mechanizmusokra, amelyek az elvárások és megfelelések szorításában tartják.

Agnes von Uray: Idefordul, enteriör, Budapest Galéria, 2018

A lemeztelenedés ilyen szintű alkalmazása a privát fotók esetében is az intimitás határainak megingásához vezettek. Uray helyesen ismeri fel, hogy a művészeti tevékenység képes megmutatni azokat a kritikai nézőpontokat, ahogyan még szemlélhető a jelenség. Napjaink feminin attitűdjei a klasszika formanyelvén felülírva elsősorban az ironikus olvasatot aktiválják, hiszen a csábos testpózok és csinos kis arcocskák már nem csak megszépítő digitális filtert kapnak, hanem mandorlákat, aranyozott fényeket, magasztos tartást, ezáltal helyet is a mitológiai figurák között.

Agnes von Uray Vénusz-ábrázolásainak jelentést kölcsönző testtartásai és az ezeken keresztüli olvasatok tovább kuszálódnak a fekvő/álló/hátát mutató házi macska-rajzokkal. A női identitás kérdései ezzel már az otthon lustálkodó macska szimbolikáján keresztül is megközelíthetővé válnak.

Agnes von Uray: Idefordul, enteriör, Budapest Galéria, 2018

Több szempontból is zavarba-ejtő tehát az a hatás, amit az összeválogatott kiállítási anyag kivált. Ez a zavar főként a férfi és női tekintet elhomályosítása révén jön létre, részben pedig annak okán, ahogyan a festői hagyományokon nyugvó nyelvezet és formarend ütközik a kortárs témafelvetés kritikai nézőpontjaival. A 19. század mitológiai témái csak díszítőnarratívaként szerepeltek és az érzéki női test ábrázolására kínálkoztak ürügyként. A férfitekintet által előhívott és reprezentált női testek magukhoz vonzzák a figyelmet, gyönyörködtetésre szolgálnak és erotikus tárgyként látvánnyá válnak. A női tekintetet jelenléte pedig a festőnő személyén keresztül aktualizálódik, ahol a munkafolyamatok skiccei, elő-rajzai, grafit portréi hangsúlyozzák leginkább az alkotói jelenlétet. A gesztussal önmaga felé is fordítja a nézőket, az alkotó, és egyben a nő felé is. Egy olyan női alkotó felé, aki valahogyan reagál a saját nemiségét, önazonosságát és társadalmi felelősségét érintő problémafelvetésekre.

Vajon tehet-e mást egy képzőművész a megmutatáson, szembesítésen kívül? A nőiség kérdései ilyen módon a művészidentitás kérdéseivel is összekapcsolódnak. Agnes von Uray a kortárs közösségi oldalak feminin önidentitás-keresési útjain kitermelt képek karaktereit parafrazeált, „színházi jelmezbe” öltözteti, melynek hatására a megjelenített figurák már nem nők, hanem konstrukciók, melyek egy előállított szubjektum jelenségét reprezentálják. Az önmagát képpé alakított posztmodern nőiség válik önmaga reprezentációs felületévé, önmagát sokszorozza és tükörképét is önmagaként értelmezi. Ezekben a parafrázisokban a múlt megidézése révén nem csupán újraértelmezi, hanem le is leplezi a jelent: a posztmodern Vénusz magára csodálkozásának teátrális ünneplését. A múlt nyilvánvalóvá teszi számára, hogy amit önmagáról gondol, amilyennek láttatja magát, azt nem magából, hanem kulturális klisékből táplálja. A művész ezáltal nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy amit gondoltunk magunkról, vagy amilyennek látjuk magunkat, csak kulturális klisék alapján áll össze bennünk. A művész egyúttal önmaga számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy ő sem tudja kivonni magát mindezek alól.

 

Agnes von Uray Idefordul című kiállítása február 25-ig tekinthető meg a Budapest Galériában (1036 Budapest, Lajos utca 158.)

Képek: A Budapest Galéria hozzájárulásával

nyomtat

További írások a rovatból

art&design

Leletek az esetleges és lehetséges együttállások rétegéből Leletek az esetleges és lehetséges együttállások rétegéből
Fodor János tárgyiasult iróniájáról
art&design

Mi ez a tömeg? Mi ez a tömeg?
Interjú Horváth Éva Mónika festőművésszel
art&design

A levegőről, különös tekintettel a vízre A levegőről, különös tekintettel a vízre
Freund Éva Glaswege című installációjáról

Más művészeti ágakról

irodalom

Háttal a mimetikus hagyománynak Háttal a mimetikus hagyománynak
A Helikon 2018/2. lapszámának bemutatója – Kelet Kávézó – 2018. október 10.
Zurbó Dorottya: Könnyű leckék
irodalom

Tánc a mandulafában Tánc a mandulafában
JAK műfordító-tábor 2018., második nap
irodalom

Az elmaradt és elfeledett dolgok könyve Az elmaradt és elfeledett dolgok könyve
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem. Magvető, 2018.


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés