bezár
 

art&design

2018. 03. 20.
Rés a pajzson
Bartis Attila A szigeteken című kiállításáról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Megragadható-e egy tökéletesen más világ, mint az általunk ismert? Bartis Attila fotóin lassan oldódik fel az idegenségtapasztalat, s csak lassan válik otthonossá az üresség. 

Bartis Attila az utóbbi két –  A nyugalom és A vége című regényeivel határolható – évtizedben elsősorban prózaírói munkásságával került a figyelem középpontjába. Mindemellett kissé háttérbe szorult a tény, hogy Bartis az írással párhuzamosan fotózással is foglalkozik, bár az, hogy a regényeiben gyakran és hangsúlyosan szerepel a fényképezés, nem hagyta teljesen feledésbe merülni, hogy a szerző eredeti szakmája történetesen fotográfus. A Mai Manó Házban megrendezett kiállítása meggyőző bizonyíték arra, hogy a két művészeti ág egyenrangú szerepet tölt be az életében, melyek egymást kiegészítve tudósítanak Bartis világképéről.

A vége kapcsán gyakran elhangzik, hogy a szerző Dél-Kelet Ázsiában írta meg a mű nagy részét. Jáva kellett Bartis számára ugyanis ahhoz, hogy a közép-európai mindennapokból kiszakadva megtalálja azt az életritmust, mely a regény befejezéséhez kellett. A szigeteken című kiállítás kézzelfoghatóvá teszi Indonézia háttérélményét, ugyanis a fotók túlnyomó többsége itt készült: ha tetszik, segítségükkel bepillantást nyerhetünk Bartis írói műhelyébe is, hiszen a képek segítenek megérteni azt, hogy miért és hogyan hatott a távoli ország ilyen erősen a művészre.

Bartis Attila Férfi az óceán felett, Krakal, Jáva, 2016

Már a kiállítás címe is jelzi Bartis viszonyulását a jávai „élethez”. A szigeteken másságot sugall, eltávolít (vagy elszigetel), ugyanakkor felfedezésre invitál: sajátos világot vagy világokat ígér. Bartis a kívülálló szemével tekint Jávára, amely – ahogyan ezt korábban nyilatkozta egy helyen – mindenben különbözik a számunkra ismerős „világtól”. Hogyan lehet megragadni azt, ami tökéletesen más, mint az otthonunk? Bartis ismerős részleteket mutat, egy kutyát, fákat, épületeket, természeti képeket, ám a kompozíciónak és nem utolsó sorban a határozott fekete-fehér tónusoknak köszönhetően ezek a részletek sosem látott konstellációkban szerepelnek, ismeretlenné válnak. Bartis fotói ezért is nem turistafotók: ő nem a szenzációt és a különlegeset ábrázolja, hanem az egzotikum hétköznapiságát igyekszik megragadni. Azt a mindent, ami teljesen más.

Bartis fotóinak ridegsége eleinte egyenesen sokkoló, ám lassanként belehelyezkedhetünk az „otthontalanság otthonába”. Mintha keresné az utat ennek a távoli világnak a megismerése felé, az ismerős fogódzókat az idegenség legyőzéséhez. Legyőzhető-e ez az idegenség? Jáva objektív megismeréséhez aligha jutunk közelebb, ám Bartis megismeréséhez annál inkább. A fotók kaput nyitnak egy ebben a formában eddig sohasem látott világ felé: beléphetünk Bartis magánvilágába. Kopár betonépítmények, sziklás tengerpartok, üres utcarészletek alkotják ezt a világot, amelyben az ember csak tétova vendég. Az ő szemszögén keresztül a szigetek valójában terek különös halmazai – olyan üres tereké, amelyekben az élet nyomai formákká egyszerűsödnek. A képeken egy-egy eltévedt állat vagy apró emberi sziluett szerepel, s bár a kiállításon helyet kapott néhány portréfotó is, ezek is inkább a modell „alakjának” lenyomatai, mintsem a személyiséget is bontogató, klasszikus értelemben vett portrék. Önarcképe például egy piszkos felületen tükröződik, alig kivehetően – lám, ennyire ismerhető meg valaki Bartis szerint.

Bartis Attila: A szigeteken (Enteriőr) Fotó: Kiss Imre

Bár az összekötő kapcsokat Bartis sehol nem jelzi nyíltan, a figyelmes szemlélő számára képei párbeszédbe lépnek egymással, a komplementer formák és színek összekötik az egyébként azonosíthatatlan helyeken, időben készült munkákat. A formák dominanciája miatt másodlagos, hogy mit látunk a képeken: ezért sem zavaró, hogy egyszerű címeik a képektől elkülönítve, csak a termek sarkában elhelyezett tablókon olvashatók. Ugyanígy az alkotóról is csak minimális információ szerepel a kiállításon, amely szintén nem kelt hiányérzetet: így nincs semmi, ami elvonná a figyelmet magukról a képekről.

Ezzel párhuzamosan vonul végig a kiállításon a „sötét-világos harca”. Az erősen kontrasztos képeken általában a fekete szín dominál, de mindig megjelenik egy világosabb folt, vagy akár csak egy apró fényforrás, amely feloldja a tökéletes komorságot. Az élet beszivárog az első pillantásra élettelennek tűnő terekbe is, ami végső soron segít megérteni, hogy Bartis miért ragaszkodik ennyire a Távol-Kelethez. Bartis a nyugalmat tiszteli Ázsiában, egyszerűbbnek, sallangmentesebbnek, áttekinthetőbbnek látja az itteni életet, amely egy kívülálló számára nehezen adja meg magát. A képek nem is próbálják meg megfejteni ennek a nyugalomnak az okát, csupán a felszínt dokumentálják – hiszen idegenként ennyit érzékelhetünk, a mélység megismerhetetlen marad.

Bartis Attila: Óriásplakát éjjel, Tajpej, 2014

Az igazán figyelemreméltó az, ahogyan egy fotósnak ilyen határozott, sűrű atmoszférájú magánvilága alakul ki, úgy, hogy gyakorlatilag csak üres, figuráktól szinte teljesen mentes tereket fényképez. Wim Wenders filmrendező teremtett hasonlót a fotóival, színesben – talán nem véletlen, hogy Bartishoz hasonlóan ő is két művészeti ágban tevékenykedik párhuzamosan. Wendershez hasonlóan Bartisnál is végső soron idegen marad a lefotózott világ, ám közben mégis belepillanthatunk valamilyen intim titokba: megérthetjük, miért izgató ez a megismerhetetlenség.

 

Bartis Attila A szigeteken című kiállítása május 13-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban (1065 Budapest, Nagymező utca 20.)

 

Bartis Attila cikkben szerepelő képei, sorrend szerint a következők: 

A leadben: Piaci kutya, Kulon Progo, Jáva, 2014 (digitális print, 24x36 cm)

Négyzetes lead: Sárkány, Parangtritis, Jáva, 2016 (digitális print, 24x36 cm)

A cikkben, sorrendben: Férfi az óceán felett, Krakal, Jáva, 2016 (digitális print, 66x99 cm)

Óriásplakát éjjel, Tajpej, 2014 (digitális print, 24x36 cm)  

Fotók: A Mai Manó Ház jóvoltából. Enteriőrfotó: Kiss Imre

 

nyomtat

További írások a rovatból

Kaz Rahman Islamic Art and Modernism című könyvéről, New East Foundation, Isztambul, 2017.
Az antropocén jövőtlensége a Futurum Perfectum című kiállításon
art&design

Lágy, fekete ragacsosság Lágy, fekete ragacsosság
Az olaj, a vér és a nyál "megrontó" anyagisága a kortárs képzőművészetben
art&design

Helyhez nem kötve Helyhez nem kötve
Árnyas Koppány Ákos festőművész kiállításáról

Más művészeti ágakról

Interjú Bogdán Árpáddal, a Genezis rendezőjével
Bogdán Árpád: Genezis
irodalom

Tényleg ilyenek a mai fiatalok? Tényleg ilyenek a mai fiatalok?
Kemény Zsófi: Rabok tovább; Jelenkor, 2017. 278 oldal, 3299 Ft


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés