bezár
 

film

2018. 04. 03.
Frankofón kedvencek
Beszámoló a 8. Frankofón Filmnapokról
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Idén már 8. alkalommal rendezték meg a Frankofón Filmnapokat, melyen ezúttal is részt vettünk, hogy szemrevételezhessük a francia nyelvű mozi legjobbjait. Beszámolónk leginkább azokról a filmekről szól, melyek valamely tulajdonságuknál fogva emlékezetesebbek voltak a közönség számára, esetleg hangosabb kritikai visszhang kísérte őket.

A budapesti Frankofón Filmnapok idén a Toldi Moziban és a Puskin Moziban zajlott, a nagymozis kereteket (az Uránia Nemzeti Filmszínházat) elhagyva tehát bensőségesebbre hangolták a fesztivált. A négy fő szekció ezúttal olyan filmeket csoportosított, melyek vagy műfaji sajátságuknál fogva („Vígjátékok”, „Magasfeszültség”) vagy a szakma és a közönség előtti sikeres szereplésükkel („Fesztiváltermés”, „Kedvencek”) váltak részévé a Filmnapok ezévi válogatásának. A sztárokra épülő promóció, mely Catherine Deneuve-vel, Diane Krugerrel, Romain Duris-vel, Isabelle Huppert-rel, Adèle Exarchopoulos-szal, Louis Garrellel és Christian Clavier-vel népszerűsítette a fesztivált, ugyan csak részben igazolta vissza a várakozásokat, de érdemes például megnézni magyar mozikban éppen most futó, Isabelle Huppert főszereplésével készült Mrs. Hyde-ot, mely sajátosan használja fel Robert Louis Stevenson regényét egy kezdetleges science-fiction mozi „szuperhősének” megteremtéséhez.

Egy fiatal nő

A közönség számára is látogatható nyitóvetítésen Léonor Serraille friss és energikus első filmje, az Egy fiatal nő (Jeune femme) okozott rögtön kellemes meglepetést, s a feltűnést kerülő címmel szemben igazi különcként indította a Filmnapokat. A nagyjátékfilmek közül elsősorban pont címszereplőjének köszönhetően emelkedett ki, mert az Egy fiatal nő túlkoros, harmincéves „fruskája”, aki imádni való szertelenséggel rója Párizs utcáit, lakásait, szórakozóhelyeit Serraille nagyon női történetében, személyével (kobaltkék pulcsijával, piros kabátjával és vörös loboncával) összefoglalja a francia-belga koprodukció színes eszköztelenségét. Maga Párizs szinte el is sikkad, jelzi ez azt talán, hogy nem a kliséké a főszerep, hanem egy szimpla emberi történeté, mely emberi mivolta mellett ritkán látott elevenséggel, sőt izgágasággal domborítja ki nőiségét.

A rendezőnő olyan filmet alkotott, amelyben hagyja, hogy a karakter sodorjon magával, és mivel a film maga is erre a szisztémára, a sodródásra épül, a lehető legjobb döntés volt hagyni, hogy minden a főhősnőtől függjön. Az önmagát harcosan keresgélő, lehengerlő egyéniségét (és macskáját) mindenkire rátukmáló nőszemélyt (Laetitia Dosch) éppen akkor kapjuk el a történet elején, mikor kiugrik párkapcsolatából, és saját törvényeit követve odébb áll. Hétköznapi kalandjai (költözés, álláskeresés, kapcsolatteremtés) közepette a csapzott lány kivirágzik, és egyedül kezd magára találni egyáltalán nem tökéletes életében. Neki bizarr módon mégis jobb így, s Serraille ellazult filmstílusa azt sugallja, hogy ne is ítélkezzünk, hanem engedjük a lányt tovább sodródni.

A Cannes-i Filmfesztivál Arany Kamera-díjával jutalmazott alkotás féktelen szabadsága és gyermeki naivitása miatt volt szerethető a legjobban, fesztiváldíjas első filmként pedig ideális nyitófilmje volt a 8. Frankofón Filmnapoknak.

Árva lány

Bár a női történeteknek nem szántak külön szekciót, az Egy fiatal nőhöz csatlakozva több olyan film került még a vetítési programba, amelyekben kifejezetten a női lét kérdései és maguk a női főszereplők vannak középpontban. A „Vígjátékok”-szekcióba sorolt marokkói Apró örömök (Petits bonheurs; r.: Mohamed Chrif Tribak) és a belga-francia Egy szót se! (Faut pas lui dire; r.: Solange Cicurel), valamint a „Magasfeszültség”-szekcióban vetített francia Külön világ (Tout nous sépare; r: Thierry Klifa) mellett a két mindenképpen figyelemre méltó munka az Árva lány és a Mrs. Hyde volt.

Aki esetleg figyelemmel kísérte a Scope100 nevű hazai közösségi forgalmazás eddigi válogatásait, a 2017-es listában már felfedezhette Arnaud des Pallières Árva lányát (Orpheline; „Fesztiváltermés”-szekció), a tavalyi Scope100-nyertes azonban a Frankofón Filmnapokon szintén megfordult Rég nem szerelem (r.: Joachim Lafosse) lett.

Az Árva lány egy lányról szól. Azért fontos ezt ennyire közhelyesen hangsúlyozni, mert a film szerkezete négy életperiódusra, négy töredékre és négy különböző színésznőre bontja a főszereplő lány személyét és fiatal életét, gyerekkorától felnőttkoráig. Az egymásba fűződő, nem lineárisan, néha szaggatottan haladó, de önmagukban és a film egészében is koherens töredékekben Véga Cuzytek (gyermekkor), Solène Rigot (kamaszkor), Adèle Exarchopoulos (ifjúkor) és Adèle Haenel (felnőttkor) jeleníti meg a hányatott sorsú, múltja elől folyamatosan menekülő főhősnőt. Láthatjuk őt, amint köztiszteletben álló és éppen állapotos tanárnőként bebörtönözik (Adèle Haenel), amint érdekkapcsolatokba és sötét üzelmekbe keveredik (Adèle Exarchopoulos), amint „lolitásan” hányódik a felnőtt férfiak világában (Solène Rigot), és amint végzetes kimenetelű bújócska elszenvedőjévé válik (Véga Cuzytek). Az élettöredékek láttán könnyű elfelejteni, hogy ugyanarról a nőről van szó, a film koncepciójának köszönhetően tágul tehát az értelmezési keret, és szélesebb társadalmi szinten is kivetíthetővé válik a film nőképzete.

A 2016-os Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatkozott Árva lány „franciásnak” titulálható kliséi mellett élvezhető munkaként érkezett a Filmnapokra, A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája rendezőjétől, melyhez képest ez az érzékeny, de kendőzetlen nőtörténet éles váltást mutatott.

Mind az Egy fiatal nő, mind pedig az Árva lány alkotója számára különösen fontos volt a személyes hangvétel és az egyéniség ereje, saját kedvenc azonban Léonor Seraille szeleburdi hősnője marad, mert az Egy fiatal nő régóta időszerű lendületére a jövőben is nagy szüksége lesz a filmművészetnek.

Mrs. Hyde

A 2018-as Frankofón Filmnapok – szó szerint – legszikrázóbb nőalakját azonban Isabelle Huppert formálta meg Serge Bozon Mrs. Hyde-jában, amelynek köszönhetően a 2017-es Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál legjobb színésznője lett. A Dr. Jekyll és Mr. Hyde-sztori rendhagyó feldolgozása lehetőség volt Huppert számára, hogy drámai szerepei mellett, egy megkettőzött karakterbe bújva adjon humort és misztikumot mint üdvözlendő újdonságot az eddig kialakult imázsához. Talán még fokozta is a Bozon-féle Madame Guéquil – Mrs. Hyde párkarakter összetettségét azzal, hogy visszafogott játékával kölcsönzött kiemelt jelentőséget minden arckifejezésnek és mozdulatnak. Az ikonikus színésznővel népszerűsített filmet Serge Bozon rendező is elkísérte a budapesti premier előtti vetítésekre.

A bizarr ál-sci-firől, amelynek sztorijában egy kisvárosi tanárnő villámcsapás miatt, éjjelente fénylénnyé változik, azt hihetnénk, hogy a szerzői filmes szuperhős hullámhoz (pl. Joachim Trier: Thelma; Mundruczó Kornél: Jupiter Holdja) csatlakozik, ám annál sokkal több benne a fekete humor és az önirónia. Közben Bozon munkája mégis komoly dolgokról szól, mert a fizikatanárnő nemcsak tanítványai figyelméért, hanem éjjelente, Mrs. Hyde-ként az életükért is harcolni kényszerül, felhasználva pusztító elektromos energiáját.

A fantasztikum ugyanakkor Bozonnál nem ürügy a valóságtól való túlzott elrugaszkodásra, így Mrs. Hyde megjelenítésében is egyszerű látványtechnikai eszközöket alkalmaztak, mely igazodik a minden szegletében kidolgozott, de kisvárosias jellegét őrző környezethez, amiben Madame Guéquil éli eseménytelen életét. Ehhez kapcsolódóan Serge Bozon arról mesélt, hogy az erős kisvárosi atmoszféra megteremtéséhez a film szemre való színvilágát aprólékosan megtervezték, így a fantasztikum által megkövetelt vizualitás főként az élénk szín- és fényhatásokban nyilvánul meg, de a klasszikus filmtrükkökkel létrehozott fizikai kísérletek is hozzájárulnak az extrém látványhoz.

Isabelle Huppert többértelmű szikrázása miatt a Mrs. Hyde volt leginkább alkalmas arra, hogy a „Magasfeszültség”-szekciójában foglaljon helyet.

Viszontlátásra odafönt

Ebbe a szekcióba került a Frankofón Filmnapok egyik leginkább zavarba ejtő produkciója, Albert Dupontel Viszontlátásra odafönt (Au revoir là-haut) című, egyszerre gyomorforgató és gyönyörködtető „vígjátéka”, mely lehetett volna barokkosan túldíszített, ám groteszk és rothadó momentuma az első világháború utáni létállapotnak. A film azonban a zseniális ötlet és az amatőr megoldások ellentmondásában vergődik, mintha ugyanúgy képtelen lenne álmai megvalósítására, mint hősei, akik emellett még szimpátiát sem ébresztenek bennünk, sőt, inkább keserű szánalommal gondolunk rájuk.

Az első világháború csatamezején fél arcát vesztett művész és hűséges barátja kiábrándult bosszúvágytól vezérelve, furmányos módszerrel csal ki pénzt az emberekből: mivel a társadalom a háború élő áldozataival nem, csak a hősi halottakkal törődik, elhitetik jó pár megrendelővel, hogy háborús emlékművet terveznek, melyre magas összegű előleget kérnek hiszékeny kuncsaftjaiktól. Mindeközben a félarcú művész káprázatos, színpadra illő maszkokat tervez magának, barátja pedig egy szobalánnyal próbálja újrakezdeni elvesztett életét.

A Viszontlátásra odafönt kiforrott, különleges és kellően groteszk darab, éppen ezért epedve várjuk tőle, hogy lenyűgözzön, ezt viszont nem teszi meg. Nem lesz belőle virágzó undoresztétika, s még műfaja is jócskán megkérdőjelezhető, mert annyi fájdalom szorult Dupontel nosztalgiamozijába, hogy nehéz komédiaként értelmezni. És ha már első világháború, akkor a „Kedvencek”-szekcióba keveredett, Romain Duris főszereplésével forgatott Tűzszünet (Cessez-le-feu; r.: Emmanuel Courcol) a maga csöndes módján többet mond az egyszerű ember egyszerű traumáiról az Afrikáig menekülő főhős és megnémult-megsüketült bátyja ábrázolásán keresztül.

Derült égből család

A megszokott szituációs komédiák (Sou Abadi: Egy burka, egy nadrág / Chercher la femme; Solange Cicurel: Egy szót se! / Faut pas lui dire) mellett a Christian Clavier főszereplésével készült Derült égből család („Vígjátékok”-szekció) tűnhetett ígéretesnek, ám a szomorú igazság az, hogy ha nem Clavier játszana ebben a filmben, valószínűleg boldogtalanul eltűnne a süllyesztőben, és senki nem hiányolná. Tudjuk, hogy Clavier különlegesen jó komikus színész, és nem mellékesen Sébastien Thiery és Vincent Lobelle vígjátékát is visszarángatja az életbe, de alakításait már a sokadik csalódás kíséri (filmválasztásai miatt). A Derült égből család érdekesnek tűnő sztorija emellett átejti a jobb közönségfilmek rajongóit felesleges rejtélyeskedésével, hiszen ha csak annyit hallunk a róla, hogy a főszereplő házaspár házába egy nap ismeretlen férfi költözik, és állítja, hogy valójában az ő fiuk, ebből még bármilyen izgalmas dolog kisülhet. Sőt, táptalaja lehet akár más műfajok beemelésének is. Itt azonban szó sincs erről, mert a két kezdő rendező kizárólag egy lapos, ám kaotikus vígjátékot hozott létre, a felvetett téma lehetőségeit pedig egyáltalán nem használta ki, ellenben hatalmas gondolatokat próbált mondani a szeretetről és a toleranciáról. Sajnálatos, hogy ezt a komédiát (is) Christian Clavier hírnevére alapozták.

Eszeveszett esküvő

A vígjátékok közül az ismétlésként műsorra tűzött Eszeveszett esküvő (Le sens de la fete) emelkedett ki, mely bemutatása óta közönségkedvenc (némelyik moziban még fesztiválon kívül is elcsíphető), így kerülhetett a Frankofón Filmnapok „Kedvencek” szekciójába. A stílusában francia filmes hagyományokat felelevenítő, de kifejezetten modern komikus eszközökkel dolgozó Eric Toledano – Olivier Nakache mozi olyan receptet tud, amivel képes egyensúlyt teremteni a tömegszórakoztatás és a megőrzött szerzőiség között. Toledano és Nakache közös munkássága tulajdonképpen erről szól, legsikeresebb filmjüktől, az Életrevalóktól kezdve a Sambán keresztül egészen az Eszeveszett esküvőig, ami a filmbéli esemény köré szórt apró történetek, szokatlan emberek káoszára épít. Tény, hogy az esküvő mint közönségvonzó elem is hozzájárult a film kedveltségéhez, de a tartós siker nem kizárólag a témának tudható be. Korábban készített írásunk itt olvasható: Esküvő mindenáron.

A vígjátékok ellenpontjaként természetesen megjelentek a programban a drámaibb hangvételű alkotások is, bár külön szekcióba nem sorolták a nehéz témákról szóló filmeket. Az Egy tisztességes ember (Je ne suis pas un salaud; r.: Emmanuel Finkiel) a bűnök és hazugságok igazságügyben betöltött szerepét vizsgálta, a Külön világ (Tout nous sépare; r.: Thierry Klifa) pedig szintén a bűnelkövetés köré szőtte zsarolásig fajuló történetét, melyben Diane Krugernek megint egy méltó szerep jutott Catherine Deneuve mellett, pont abban az évben, amikor Fatih Akin Sötétben című munkájával a Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a legjobb színésznőnek járó díjat.

Láthatás

A 8. Frankofón Filmnapok kimondva és kimondatlanul is legnagyobbat ütő darabja a Láthatás volt, mely letisztult filmes eszközökkel mesél el egy válási drámát, és ráz fel mindenkit váratlan és iszonytató befejezésével. Olyannal, ami után nehéz megszólalni, mert annyira valóságos, hogy akár a szomszédban is megtörténhet. A filmet a „Fesztiváltermés”-szekción belül láthattuk, azért is, mert a 2017-es Velencei Filmfesztiválon Xavier Legrand Ezüst Oroszlánt kapott a legjobb rendezésért, emellett első filmesként is díjazták őt. Párdarabjaként a Francia Intézetben ingyenesen megtekinthető rövidfilmek között levetítették Legrand Oscar-jelölt, szintén házassági válságpillanatot lefilmező drámáját, a Mielőtt minden elveszne című filmet. A Láthatás első vetítésének már csak akkor lett volna nagyobb súlya, ha a Filmnapok vendégeként meghívott Xavier Legrand rendező és Léa Drucker színésznő valóban eljutott volna rá, ami azonban, legnagyobb sajnálatunkra, aznap az extrém időjárás miatt meghiúsult. Legrand munkája viszont már látható a budapesti mozikban is, melyhez a fenti íráson kívül még nagyobb kedvet csinálhat a filmről írott kritikánk: Amikor már minden elveszett.

A 8. Frankofón Filmnapokhoz és Fesztiválhoz kapcsolódó információk a Francia Intézet honlapján találhatók:

8. Frankofón Filmnapok és Fesztivál

Képek forrása: Mozinet, Cirko Film, Francia Intézet.

Kapcsolódó szövegek: 

Esküvő mindenáron: Kritika az Eszeveszett esküvő című filmről.

Amikor már minden elveszett: Kritika a Láthatásról.

nyomtat

További írások a rovatból

Oliver Parker: Férfiak fecskében
Gary Ross: Ocean's 8 – Az évszázad átverése
Beszámoló a 20. Far East Film Festivalról (2018. április 20-28.)
Alex Garland: Annihilation/Expedíció

Más művészeti ágakról

art&design

A kivilágított felbomlás impulzusa A kivilágított felbomlás impulzusa
Csernátony Lukács László BURN, Barbie, BURN! című kiállításának megnyitószövege
art&design

A rothadás nedűje és a dehumanizált művészet vidámsága A rothadás nedűje és a dehumanizált művészet vidámsága
Győrffy László: Bízunk az enyészetben
Kertész Edina A lány, aki orvos akart lenni című gyerekkönyvének bemutatójáról


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés